Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-12 / 163. szám
Nyári hétvégén A h’ct utolsó kct napján. a dolgos hétköznapok után vannak, akik a ház körül, sőt azon belül folytatják a megszokott életüket; mások, akiknek ideje engedi, a maguk módján élvezik a pihenés, kikapcsolódás gondtalan óráit Heves megyében is. (Fotó: Szabó Sándor) A jó falusi lakodalmat egy életen át sem tehet elfelejteni. Magam ugyan azok közé tartozom, akik irtóznak a nagy csinnadrattától és ég-föld szakad ránt ha családi, vagy egyéb okok miatt mégis mennem kell a sok idegen, ismeretlen ember közé. Forró júliusi délután érkezik hívogatni az ifjú pár kedvesen, aranyosan és szerelmesen, személyesen nyújtják át a díszes meghívót ; — Elvárjuk szeretettel az egész családot! Kemény kötésű, kun tekintetű legény a vőlegény, nem afféle selyemfiú ... A menyasszony —, a mi rokonságunkból való — gyermekkora óta ismerős, végigkísértük életútját a mai napig. — Mennyien leszünk? — Százharminc embert számoltunk! — szerénykedik Emese és bizonytalanul Daru Péterre, a vőlegényére néz, aki bólogatva bizonyítja, hogy ekörüli a vendégkoszorú. Nem tart sokáig a hívogatás, de azért ennyi időből is kitelik, hogy megtudjuk a részleteket, amely szerint az udvaron, sátor alatt lesz a vacsora, levágnak két disznót, egy borjút, számolatlanul a tyúkokat, szomjan sem hal senki, hiszen szomszédban van a vendéglő. — Szóltál, nagy lagzit csináltok! Menynyibe kerül? Emese a vállát vonogatja, a vőlegény — mintha a pontos időt mondaná — válaszol; — Százezerbe! — Menyecsketánc, ajándékok? — Százharminc körül. A családban nem illetlenség beszélni az anyagiakról, úgyszólván így a természetes, szinte kötelező az érdeklődés. Gyorsan telnek a napok a lakodalomig, aztán ott találom magam a hatalmas katonasátor alatt, a párolgó csigaleveses tálak között. — Ez a legtöbbet érő a tagéiban! — hangoskodik az egyik meghívott. — A csigaleves, meg a nászéjszaka! — szellemeskedik egy harcsabajszú paraszt és felém löki a merítőkanalat. Szedjük, merítjük az aranysárga, háromféle húsból főtt levest, mindenki mosolyog az imént elhangzott vőfélyversen, aztán elcsendesedik a sátor és jószerivel csak a tányérok csörgése, a kanalak koccanása, a jóízű szürcsölés hallatszik. Vacsorázunk ! iA magyar ember, amikor eszik, nem szeret beszélni, de erőt gyűjt magának ahhoz, hogy amikor végre megtönli a száját és jóllakik, iszik is néhány kortyot, akkor istenigazából kiöntse a szívét. — Leves után hetven cseppet! — kínál szaporán egy ismerősnek tűnő rokon és fenékig issza a poharát. A vacsora talán az egyedüli alkalom, amikor a vendégkoszorút számba veheti az ember. A közeli rokonok gyorsan feltűnnek, a távolabbiakról inkább csak sejti, mint tudja, hogy kicsoda, némelyiknek csupán egy-egy jellegzetes mozdulata, vagy éppen a beszédje árulja el, hogy rokon lehet és, hogy tulajdoniképpen ismerni illene egymást. A vőlegény rokonságával viszont már egészen más a helyzet. ök messze vidékről valók, számunkra idegenek és csak a lakodalmas asztal hozza össze az embereket szegről-végről rokonságba. Hozzák a főtt húst, a töltött káposztát annak rendje-módja szerint, hasunkat fogjuk a nevetéstől a nagyvőfély pajzán versei hallatán. — Saját költés! — dicsekszik. — Meg is látszik! — nevet nagyot a „felvégi" asztal sor miközben esszük a töltött káposztát. Sátor alatt elviselhetőbb a lakodalmi vacsora, enyhe, hűs levegő érkezik az égen hunyorgó csillagokkal. Túl vagyunk a köszöntgetéseken, az ismerkedéseken, a találgatásokon, csupán az ízletes vacsora köti le a figyelmünket, meg a halk zene, amely ezúttal ízlésesen simul bele az ünnepi hangulatba. Kezdem jót érezni magam Az asztal sarkán egy magas, fekete hajú fiú ül két lány között. Alig szólnak egymáshoz, legföljebb a fiú háta mögött kacsintanak egymásra a lányok, aztán nevetgélnek, gyúrják a kenyeret az abroszon. — Ismered ezt a fiút? — kérdi a feleségem. — Honnan ismerném? Biztosan a vőlegény (rokona. Bejelenti a vőfély a hurkát, a kolbászt, hirtelen zsínszag tölti meg a sátor belsejét, hozzák a krumpldstálakat, friss bort, sörös üvegeket raknak az asztalra. — Tessék, ne kínáltassák magukat! így esszük végig a fejedelmi vacsorát, mulatjuk át az éjszakát, természetesen kiki a maga módján, a fiatalok táncolnak, erősödik a zene, foghíjasak maradnak a helyek a lócákon. A' menyecsketánoban repülnek a szoknyák, izzadnak a férfiak a júliusi éjszakában, az idősebbek megszabadulnak az ezrestől, aztán néhány lépés után visszatérnek a boroskancsókhoz. Nyáron gyorsan virrad, egykettőre itt a hajnal, angolos távozásra szánjuk el magunkat és kisétálunk a vasútállomásra. Jólesik a hűvös, de még mindig langyos a levegő, a hegyek felől fujdogáló szél, a mozgás is, a séta, a sok evés, ivás, az egész éjszaka tartó ücsörgés után. Korán van még a vonatindulásig, alig egyikét ember lézeng a váróban, az állomás előtti pádon is csupán egy fiatalember bóbiskol. Ismerősnek tűnik, aztán amikor cigarettára gyújt már biztos vagyok benne, hogy együtt töltöttük az éjszakát. — Jó reggelt! Mélyet slukkol, zavartan bólint, álmosan, Italtól, tánctól gyötörten visszaköszön: — Mikor indulnak? — kérdezi két szippantás között és ránk ismer ő is. — Van még egy szűk félóránk. — A vőlegény rokona vagy? Hallgat jó hosszan, szívja a cigarettát, törölgeti, nyomkodja az álmos szemét, kotorászik a zsebében, az egyiket a zakóján ki is fordítja, aztán visszanyomja, miután csodálkozva megállapítja, hogy üres. — Nincs egy százasa véletlenül? — Véletlenül van! — és már nyújtom is néki a bankót. Morog valamit fáradtan a bajusza alatt, aztán elindul a pénztárhoz, majd jeggyel a kezében visszaül a lócára. — Tudja mit? Ne találgasson! Én nem tartozom sem az egyik, sem a másik rokonsághoz. Hálából a százasért elmesélem magának, hogy számomra nyaranta ez az egyik |legkedvesebb szórakozás. Odacsapódok a vadidegen lakodalmas menethez és miután ott az emberek inkább csak sejtik, mint ismerik egymást, szépen elvegyülök a vendég so kadalomban és általában nagyszerűen szórakozok. És, nagyokat kajálok! Imádom az evést, szerencsére a piával már óvatosabb vagyok ... — Szóval? — Semmi szóval! Higgye el nekem, hogy olyan jók és kedvesek az emberek, legföljebb a lányokkal akad néha zűröm, amikor az éjszakai csókok után kérik a címemet, követelik, hogy újra találkozzunk .. . Távolról vonatfütty hallatszik, a hajnal reggelbe simul, előbújik a Nap a látóhatár alól, csípős szellő húzatja össze velem a kabátot. Alaposan megnézem magamnak a pádról feltápászkodó fiatalembert, a rendes ruháját, divatos nyakkendőjét. — Jól érezted magad? — Nagyszerűen! Csupán annyi a gondom, hogy megismerkedtem egy szőke lánynyal, akinek viszont én szeretnék írni. Nem Ismeri véletlenül? Elnevetem magam és föllépek az első osztályú fülke lépcsőjére. — A közvetlen rokonaimon kívül, hidd el, téged ismerlek a legközelebbről.... L ehúzom az ablakot éppen úgy, mint ő a szomszéd kocsiban. Látom, hogy az arcát menetiránnyal szembe tartja, miközben divatosan nyírt fekete haját zászlóként lobogtatja a nyári szél... Szalay István c 4 hívatlan Delidét/
