Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-09 / 160. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. július 9., szerda A vonat nem állt meg Tűnődés a vidéki színjátszásról A Miskolci Nemzeti Színházban játszották az el­múlt évad egyik legsikeresebb Csehov-előadását. A Cseresznyéskert végén a távozók, miközben már csattognak a fejszék a legendás gyümölcsösben, várnak az állomáson a vonatra. Jön is egy, majd érkezik a másik. De nem áll meg egyik sem. A ta­nácstalan ácsorgók feszülten figyelnek, hol meg­fogják csomagjaik fülét, hol pedig csalódottan el­engedik. Innen nem lehet elutazni. . . Ez a jelenet szervesen il­leszkedik Csiszár Imre ren­dezői elképzeléseibe, bár e némajáték valójában nincs benne a darabban. Ám így teljesedik ki a kép, amelyet a társulat önmagáról alko­tott. Itt a sor a diadalmas bevonulástól a színházzal va­ló ismerkedéstől a végelszámolásig tart. Sorsáról gondolkodott el az együttes, s nem elő­ször. Elég, ha csak az Es most mind együtt. . . című színdarabra gondolunk, ami­kor egy zenekar vidéki lét­ből a felemelkedésig vezető útjáról, lehetőségeiről elmél­kedtek el. Ebben a most látott sajá­tos önarcképben újra ben­ne van a vidéki színjátszás, ahogy ők látják, de már a nyolcvanas évekre átigazít­va. Mert a hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének illúziói lassan elenyésznek. Józan és kiáb­rándult ez az álláspont. Ezért is fogalmazta meg Koltai Ta­más az Élet és Irodalomban: mint kritikus nem ért egyet ezzel a megoldással, de ma­gánemberként teljesen elfo­gadja. De melyek is voltak azok az elképzelések, illúziók, amelyek a csehovi „diadal­mas bevonulást" ihlették meg ennek a bizonyos miskolci „drámai naplónak" az első fejezetében ? Egy olyan színházi struk­túra alakult ki a hatvanas, hetvenes évekre, amely nyugvópontra jutott sok vita és sok különféle állásfoglalás után. Úgy lát­szott. állandó és rezzenetlen közönségsikernek örvendhet hosszabb távon is a műfaj. Ám ez inkább csak a fel­szín volt, részben a bérlet­rendszernek volt köszönhető, amely szinte lehetetlenné tette a bukást, még a ke­vésbé sikerült előadások is — legalábbis papíron — telt házak mellett mentek. A viszonylag alacsonyan tar­tott jegyárak és a biztosra szerkesztett, enyhén unalmas repertoárok is azt eredmé­nyezték, hogy szinte egysé­ges masszává állt össze a művészeti ág. Talán egyszer a magyar színháztörténet poros klasz- szicista korszakaként emlé­keznek majd vissza erre az időszakra. Csak néha kar­colta meg ennek a látszóla­gos nyugalomnak a felszínét egy-egy újítás, így például a Huszonötödik Színház tö­rekvése. A vidék csupán visszfénye volt eleinte a budapesti kép­nek. Még az is felmerült, hogy nem érdemes kisebb városokban önálló társulato­kat foglalkoztatni, hanem központokra kell támaszkod­ni, ahol az anyagi és mű­vészi erő összpontosításával komoly műhelyeket lehet lét­rehozni. Ez az elv eredmé­nyezte annak idején a mis­kolci és egri színház „há­zasságát", amely váláshoz csak az elmúlt egy-két év­ben vezetett. Aztán jöttek az új rende­ző- és színészgenerációk, me­lyek új szeleket hoztak ma­gukkal. Néhány külföldi elő­adás már addig is felkavar­ta a kedélyeket, de inkább csak múló divatokat hozott magával. Peter Brook együt­tese például olyan Lear ki­rályt mutatott be, ami a ma­ga nyersességével, őszintesé­gével azt váltotta ki, hogy egy darabig minden magá­ra valamit adó rendező ál­latbőrökbe bújtatta a színé­szeit. De itt másról volt szó. Elégedetlenségről és igényes­ségről, amely követelte a ma­ma szószékét. Ám erre sem­mi esély nem volt, mert a vezetői posztok foglaltak vol­tak, jó időre úgy tűnt. hogy megváltoztathatatlan. meg­ingathatatlan hadállások tor­nyosulnak a fiatalok előtt Ezért aztán szívesen válasz­tották bizonyítási lehetőségül a vidéki társulatokat: Szol­nok. Kaposvár vagy Miskolc így tárt széles kaput a kí­sérletező kedvű és tehetsé­ges ifjak elé. Meg is lett ennek az eredménye: nem­sokára a hetvenes évek vé­gén, ha valaki izgalmas szí­nielőadásokat kívánt látni, s megvolt hozzá a kellő moz­gékonysága is, akkor nem a fővárosban keresgélt. Elin­dult az ország szélső tájai felé szellemi kalandokat ke­resni. Nyugalmából, egyensúlyá­ból kilendült így a színházi világ, s ez nem maradhatott következmények nélkül. Ugyanis kulturális intézmé­nyeink java része Budapes­ten összpontosul, s hiába a decentralizálási törekvések, végül is mindig itt akarják látni a legjobb minőséget. Sokaknak az a véleménye, hogy igazán kimagasló csak a pesti aszfalton születhet, s ha nem így van, azon sür­gősen változtatni kell. Két, egymásnak ellentmondó né­zet ütközik és él békésen egymás mellett: olyanok is szólnak a vidéki kulturális élet fellendítéséért, akik tet­teik szerint szeretnék meg­őrizni a szintkülönbséget, s minden ízük tiltakozik az ellen, hogy a fővároson kí­vül komoly eredmények szü­lethessenek. Ez volt az oka vagy sem: a Nemzeti Színház élén lát­ványos változások történték a nyolcvanas évek elején, a legjobb vidéki erőket Pestre vitték, hogy ebből egy „álomcsapatot” formálja­nak. A kísérlet többé-kevés- bé kudarcot vallott, Zsámbé- ki Gábor és Székely Gá­bor a Katona József Szín­házban hozott létre egy kedvükre való együttest, mert beletört a bicskájuk a feladatba. Jó néhányan in­kább újra a távolságot vá­lasztották, különösen Ka­posvárra utaztak haza so­kan a művészek közül. A kaposvári jelenségnél érdemes megállni. Itt olyas­valami játszódott ie, amely például szolgálhat minden közepes nagyságú település számára. Nem bi­zonyítani, s végső soron a budapesti hadállásokat be­venni szándékozó színházi emberek gyűltek itt össze, hanem olyanok, akik meg­tanulták becsülni egymást és a művészeti ágat: Egyszerű­en fogalmazva: egy struktú­ra keletkezett, nem egy sze­mélyiség alkotta a magot, hanem több kitűnő alkotó. Babarczy László mellé olyan egyéniségek zárkóztak • fel, mint Ács János vagy Ascher Tamás. S a kimagasló rendezőkhöz színészek is szegődtek, hogy álmaikat megvalósítsák. Honnan tehát az a hiány­érzet, amely a Miskolci Nem­zeti Színház tagjait, főleg Csiszár Imrét foglalkoztatja? Nem változott meg gyö­keresen a kulturális szerve­zet felépítése. A film- és te­levíziós műhelyek még min­dig a fővárosba koncentrál­tak, de sorolhatnánk még a szinkront, a rádiót és így tovább. Nehéz kilépni ezek­től távol az ország nyilvá­nossága elé. Szemléleti ne­hézségek ugyanúgy gátolják a nyíltabb „közeledést", mint egyéb problémák. Különösen az „egyszemélyes" színhá­zaknál nehéz a helyzet, ahol valaki jelképként, embléma­ként képviseli a társulat tö­rekvéseit. Kevesebb mozgás­tér nyílik meg neki, mint például Babarczy Lászlónak, aki „mellesleg" például egy filmstúdió vezetését is elvál­lalhatta. Végül is érti az ember a Cseresznyéskert üzenetét. De azt is tudja, hogy lehet biz­tos „állomásokat" felépíteni, ahol igenis megáll a vonat Mert végül is nem szabad, hogy egy ember jelenlétén múljon egy-egy kisebb vá­rosban a színház léte. Ez túlságos nagy teher, amely leginkább létrehozóját, a ne­vét, hitelét bizonyságul adó művészt sújtja. Éppen ezért komolyan el kell gondolkod­ni azon, hogy miként stabi­lizáljuk a helyzetet, s ho­gyan lesz személyes „feltö­rekvési", „bizonyítási" le­hetőségnél több egy színház. Így az egri Gárdonyi Géza Színház is, amelyben mind­nyájunk örömére egy szer­ves és minden vonatkozás­ban jó társulatnak kellene megtelepülnie. Gábor László TAGE DANIELSSON: Interjú eg\f játékossal Fjlmek minden mennyiségben A Diákcentrum ajánlatából Az egri Diákcentrum az idén is gazdag programok­kal várja a vakációzó fiata­lokat. A szervezők remény­kednek abban, hogy senki sem unatkozik majd a meg­növekedett szabadidejében. Ma délelőtt, fél tizenegykor, a DC-mozi keretében vetí­tik á Szemben a világgal cí­mű filmet, amelyet az Egri Ifjúsági Házban láthatnak az érdeklődők. Július 14-ér\, 19 órakor folytatódik a Hétfőn hétkor elnevezésű sorozat. Ezúttal Gárdos András és Forgács Gábor műsorát élvezhetjük a Fagylaltkert hűs fái alatt. Két nappal később, 16-án, délelőtt fél tizenegyes kez­dettel újabb DC-filmet mu­tatnak be az Ifjúsági Ház­ban. Ennek címe: A hét szeplő. Július 21-én, a sámlimozi rendezvényeként a szokásos színhelyen — tehát a Cse- bokszári-Iakótelepen, a Fény- sízobor mellett — vetítik a nagy sikerű magyar rajzfil­met, a Hófehért. Sportkommentátor: — Mit tudna mondani a mérkőzésről? Hogy történ­hetett meg, hogy így szét­morzsolták a válogatottun­kat? Játékos: — Igen . .. Tudja, elöljáró­ban mindjárt meg kell je­gyezni, hogy csapatunkat na­gyon szerencsétlenül helyez­ték el a szállodában. A mat­racok túl puhák voltak, a csönd is túl gyanús. Aztán meg az itteni kötönség. el­mondhatjuk, nem a mi kö­zönségünk, és maga is meg­értheti, milyen bosszantó, ha a nézők olyasmit kiabálnak be a pályára, amit nem ért az ember. Csak sejteni lehet, hogy nincs benne semmi hízelgő. Ehhez tegye még hozzá, hogy a csukám is törte a lábamat, különösen a balt, és nekem pont a bal lábam a legerősebb. Ha a bal lá­bam kényelmesebb helyzet­ben lett voMa, hej, de meg­mutattam volna nekik! És még az sem biztos, hogy tényleg vesztettünk-e, mert a nekünk lőtt gólok közül legalább négy rendkívül gyanúsnak látszott onnan, ahol álltam . .. Azaz . .. aka­rom mondani, futottam. Erről jut eszembe .. . Már nem egyszer megmondtam a szakvezetőknek, hogy a mér­kőzés napján ne adjanak karfiolt reggelire. Odahaza még csak elment valahogy, de idegenben a karfiol tel­jességgel megengedhetetlen. Különben is, úgy vettem észre, hogy a pályán mife­lénk hajlott a fű, és világos, hogy ilyen körülmények kö­zött jóval bonyolultabb tá­madni. Aztán tessék! A szünet­ben idetelefonált az egyik fedezetünk felesége, és közöl­te, látta a srácokkal a tv-n, hogy a férjének kicsúszott a trikója a nadrágból, és ez a slamposság rossz péda a gye­rekeknek. Szegény fiú, tel­jesen lehangolódott, és így védelmünk elvesztette leg­főbb támaszát. — Es mi a helyzet a tá­madójátékkal? — Támadójáték? Tudja, ennek a stadionmak más a fekvése, mint a miénknek, ezért csatáraink elveszítet­ték a tájékozódóképességü­ket, és nem tudták megálla­pítani, hol az ellenfél kapu­ja. Ráadásul a mérkőzés fo­lyamán végig jó idő volt. Ez persze ellenfelünk malmára hajtotta a vizet, hiszen mi jobban szeretünk sűrű köd­ben játszani, amikor a lab­dát se lehet látni. Meg aztán tizenegyen vol­tunk a csapatban, és ez szá­munkra nagyon szerencsét­len szám. Mindehhez vegye még hoz­zá, hogy a divat miatt hosz- szú hajat növesztettünk, ami a legdöntőbb pillanatokban folyton a szemünkbe lógott, így hát megértheti, miért vesztettünk, habár jóval erő­sebbek voltunk ellenfelünk­nél. (Fordította: Zahemszky László) NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT BÁLINT GYÖRGY „Bent a forgatagban A modern magyar publi­cisztikának egészen ki­magasló tel­jesítményei vannak. Elég talán felidézni Ady Endre és Kosztolányi Dezső ez irá­nyú tevékeny­ségét. ök azonban első­sorban szép­írói munkás­ságukkal let­tek klasszi­kusok, Bálint György azonban na­gyon hamar feladta az Ifjúkori vers­írást, s pub­licistaként vált a magyar kultúra egyik legjelentő­sebbjévé. Ez a műfaj az utókor, a klasszicitás szempontjából mostohagyereknek számít, hiszen az író a napilapok mindenkori lehetőségeinek megfelelően dolgozik, s él­tetője az aktualitás. A nagy tehetségek azonban minden műfajban jelentősét tudnak alkotni. Bálint György is a napi aktualitásokhoz kötő­dött, de mivel mindig igaz­mondásra és őszinteségre tö­rekedett, mivel a tárgyila­gos ítélőképesség sohasem hagyta el őt, írásainak nem­csak történeti értéke van. Bár az sem megvetendő, hi­szen nem akármilyen kor­ban írta műveit: az 1927 és 1940 közötti időszak az euró­pai és ezen belül a magyar társasadalomrtdk is rendkí­vül fontos része. Bálint György művei ma is megcsapnak frissességük­kel, érvényességükkel. Tud­juk, hogy tévedhetetlen em­ber nincs, mégis az ő műveit olvasva szinte alig találko­zunk tévedéssel. Mindez nyil­ván nemcsak tárgyilagos igazmondásra törekvésének köszönhető, hanem széles körű műveltségének, marxis­ta vértezettségének is. Az 1906. július 9-én buda­pesti értelmiségi családban született Bálint György a tájékozódás és tanulás kez­deti évei után hamar kiala­kította a maga világszemlé­letét, s ehhez élete végéig ragaszkodott. Közösségi szem­léletű publicista volt, aki a társadalmi elkötelezettséget alapkövetelménynek tekin­tette. Olyan korban, amikor a visszahúzódás a magánélet köreibe még a legjobbak kö­zül is sokakat megérintett, amikor a szelíd társadalom­bírálat is könnyen megkap­ta a kommunistagyanús mi­nősítést, nem is volt olyan magától értetődő Bálint György Írói bátorsága. S rá­adásul az elkötelezettséget ő nem valamiféle általános, csak elvi szinten érvényesí­tendő tartásnak gondolta, ha­nem a napi munkában je­lentkező követelménynek. A lényeget tekintve volt tánto- rítfhatatlanul elkötelezett: a dolgozó néptömegek valódi érdekeinek képviseletében. Ez a magatartás segítette őt abban, hogy elsők között váljon nálunk a népfrontpo­litika harcos képviselőjévé, s ezzel összefüggésben: kö­vetkezetes antifasisztává. S antifasizmusában is mentes maradt az egyoldalúságtól, az elfogultságtól. Közismert, hogy a magyar népfrontmoz­galom kibontakozását meny­nyire gátolta a progresszió megosztottsága. Ennek egyik kiélezett jele volt az úgy­nevezett népi-urbánus el­lentét. Bálint György mind­két táborban látta az érté­ket, s látta a tévedéseket. Világos ítélőképessége a harmincas évek egyik leg- jobbszemű kritikusává tet­te. Bár a Nyugat nagyjait is értékelte, elsősorban saját nemzedéke érdekelte, s fel­fedezésekre is itt volt leg­inkább módja. Érdemes ki­emelni azt, ahogyan József Attilával foglalkozott. Isme­retes, hogy József Attila fo­gadtatása általában elutasí­tó volt. Vonatkozik ez pél­dául az 1932-es Külvárosi éj című kötetre, amely pedig a naggyá vált költő jelent­kezése. Bálint György mind­össze egy gépelt oldalnyi kri­tikája minden mondatában fontos és figyelemre méltó állításokat tartalmaz az ál­tala már ekkor nagyra ér­tékelt költőről. Cikkét azzal a felismeréssel zárja, hogy: „Ezek azok a versek, ame­lyeket sokszor olvas el az ember, és végül azon veszi észre magát, hogy kívülről tudja az egyes strófákat.” Később is kritikával követi József Attila megjelenő köny­veit. 1939-ben már így írt: „Azt hiszem, ő volt a há­ború utáni nemzedék legna­gyobb magyar költője”. Ma már közhelyesek ezek az ál­lítások, de éppen ez bizonyít­ja Bálint György félelmete­sen jó irodalmi ízlését. S Jó­zsef Attila mellett hivatkoz­hatnék Radnóti Miklósra. másik kedves költőjére, az­tán Nagy Lajosról, Illyés Gyuláról, Veres Péterről írt cikkeire is. Egy alkalommal Tolsztojt olvasva fogalmazta meg ta­lán legszebben írói, emberi hitvallását: „Ott maradni a helyszínen, részt venni, mé­lyen bent dolgozni a min­dennapi élet közepén, napi problémákkal szemben érvé­nyesíteni az eszmét, a rész­leteken keresztül törni az utat a cél felé — nem pedig félrehúzódni és a távolból tanítani. A lemondás hamis szerénység: aki a világról le­mond, az lemond a küzde­lemről is. Elvonultan köny- nyű hűnek maradni az elv­hez — bent a forgatagban kell hűnek maradni hozzá, az a nehéz, és az az igazi.” (Szergej atya példázata. 1935.). Bálint György a felvállalt eszmét érvényesítve élt mind­végig. A fasizmus terjeszke­dése kiütötte a kezéből a tollat. Szervezkedés vádjá­val letartóztatták, majd munkaszolgálatra hurcolták 1943. január 21-én halt meg Ukrajnában. Műve és a be­lőle sugárzó magatartás azonban ma is é[ és hat. Vasy Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents