Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-23 / 172. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. július 23., szerda GÁBOR MIKLÓS PÁLYAKÉPE Hamlettól Shylockig Gábor Miklós a Hamletben Mozaikok Felnémet hiedelemvilágából ii/i. — És mit csinál most Gábor? Váratlanul ért ez a kérdés tavaly ősszel, egy londoni lakásban, az angol színikritikus doyenjének, öreg barátomnak a házában. John Trewin kérdezte, és az első pillanatban azt hittem, egy Gábor keresztnevű közös barátunk után érdeklődik, de aztán rájöttem: a kérdés Kossuüh-díjas kiváló művészünkre, Gábor Miklósra vonatkozik. Igen, John Trewin, az Illustrated London News színikritikusa. aki most is, életének nyolcvanadik évéhez közeledve, hetenként háromnégy színházi premierre jár legalább, még mindig emlékszik Gábor Miklós 1962- es Hamletjére. Trewin akkoriban a Kulturális Kapcsolatok Intézetének vendégeként töltött el két hetet Budapesten, persze minden este színiházban ült. Egy napilap számára kértem tőle nyilatkozatot, s abban a többi között elmondta: életében addig öt~ venazer látta színpadon a Hamletet\ egyedül Laurence Olivier-vel (akit a szerep legjobbjának tartott) tizenkétszer, de Olivier után a legjobb Hamlet, szerinte: Gábor Miklós. (Tremtnt igazán nem zavarta ez esetben, hogy nem tud magyarul, a Hamlet teljes szövegét régen betéve ismerte, tehát magyarul is szótagról szótagra pontosan tudta követni). 'Mintegy másfél évtizeddel ezután ismét nálunk járt Trewin (összesen háromszor vagy négyszer volt hazánk vendége), addigra már száz Hamlet előadáson volt túl, saját magával példázva, hogy E ste érkezett az üdülőbe. Volt ugyan ajánlkozó, aki elvigye gépkocsival, de elhárította. Nem szeretett szívességet kérni. így aztán végigdöcögte majd az egész napot. A portán megkapta az ebédjegyeket, tudomásul vette, hogy a második csoportban, a négyes asztalnál étkezik majd, aztán felment a szobájába. A kétágyas, csinosan berendezett szoba ablakai épp a tóra néztek. Kicsomagolta a holmiját, de vacsorázni már nem ment le. Fáradtan dőlt végig az ágyon. Fel sem ébredt a szobatársa érkezésére, csak másnap reggel ismerkedtek össze. Rokonszenves fiatalasszony volt, de azonnal meg is állapította magában: nem vagyunk egy súlycsoportban. S különben, az már délelőtt megérkezett, még enni sem együtt járnak majd. Egyedül ballagott le az ebédlőbe. Zavartan keresgélte a négyes asztalt. Micsoda csúfondáros fintora a sorsnak, három férfi már ott ült. Á, a kis asztaltárs, ugrott fel érkeztére egy fekete, lenyalt hajú alak. Színpadias bókkal kezet csókolt neki a bemutatkozásnál. Zavartan rántotta' vissza a kezét, úgy érezte, gúnyolódnak vele. A másik asztaltárs fiatal fiú volt, suta udvariassággal köa világirodalom legnagyobb darabja megunhatatlan, de mint mondta, Olivier után Gábornál jobb dán királyfit azóta sem ismer. Nem akarok sokat anek- dotázni, de engedjen meg az olvasó csak még egy apró, de igaz történetet. Ama évad elején, 1962-ben egy hetilapunk szerkesztője azzal bízott meg: Kézben a szerep címmel készítsek interjút öt vezető színésszel, akik már tudják, mi lesz az első premierjük abban az évadban, és mondják el, hogyan készülnek rá. Az öt közül Gábor Miklós volt az egyik, Hamlet szerepével a kezében. Vállalkozott az interjúra, de nem szívesen beszélt a tárgyról. Ügy gondolta, felesleges „lilaság” komolykodó dolgokat mondani a felkészülésről. hiszen azt, hogy milyennek képzeli Hamletet, úgysem előzetes nyilatkozatok fedik fel, hanem majd játéka a színpadon. Ezért csak ennyit nyilatkozott, a „hogyan készül rá, s milyenné akarja formálni” — kérdésre: „Elolvasom a darabot!” Ilyen egyszerű lenne? A színész csak elolvassa a darabot (no meg megtanulja, persze, szerepének szövegét), és aztán rajta, a többi megy magától? Szerencsés esetben pedig ebből az egyszerű mutatványból, mint a bűvész cilinderéből, „kijön” egy olyan nemzetközi formátumú alakítás, amilyen Gábor Miklós Hamletje volt? Nem, nyilván nem ilyen egyszerű. Az ilyen csodálatos szerepformálás létrejöttének számos megfejthető és néhány megfejthetetlen titka van. Igazából jobb nem bolygatni, elemezni, részletezni, mert szöntötte. A harmadikra már alig mert ránézni. Csak a szeme sarkából állapította meg, hogy az őszülő haj egész rokonszenves arcot keretez. Reggeli után közrefogták. Tegnap nem volt itt időben, lemaradt a házirend ismertetéséről, nem tudja, merre bugyog a kávéforrás, majd mi eligazítjuk — bohóckodott a fekete hajú. S vitték magukkal. A fiú közben bocsánatkérést motyogva ellépett, de a másik kettő délig vele maradt. Persze, a fekete hajú vitte a . prímet. A másik hallgatagon ballagott mellette, de érezte, néha-néha rajta felejti a tekintetét. — Ebéd után szunya, aztán háromkor, irány a tó! — állt fel elsőnek a fekete hajú az asztaltól. A másik rábólintott, mintegy szentesítve a maga részéről is a közös programot. Mi, asztaltársak, tartsunk össze — intett még vissza a fekete. Ebéd után ledőlt egy kicsit. A délelőtti séta, a szokatlan sürgés-forgás elbá- gyasztotta. Félálomban még hallotta a szobatárs beszáesetleg illúzióvesztéshez vezet. A lényeg a színpadi varázslat, a színészi tehetség és egyéniség csodája). Kétségtelen, Gábor Miklós a Hamlettel érte el pályafutásának legnagyobb sikerét, de ezt sok nagyformátumú és • méltán sikeres színpadi és filmalakítás előzte meg. Hogy ismét személyes emléket idézzek: máig nem felejtettem el, hogy az Uránia moziban láttam először, diákkoromban, 1941-ben, Villogó fogú, jóképű dzsessz-ze- nész volt az Európa nem válaszol című bűnügyi filmben. Kis szerep volt ez, apró epizód, de az akkor 21 éves fiatalember már olyan szuggesztív volt, annyira felgyújtotta a nézőt tekintetének tüze, fogva tartotta-mosolyának hívogató varázsa, hogy nem lehetett elfelejteni. A Püntkösti Andor-féle Madách Színiházban kezdte pályafutását az 1940-ben elvégzett Színiakadémia után, de nem sokáig maradhatott a pályán, hamar elvitte a háború, a katonaság. A fel- szabadulás után, a Nemzeti Színház tagja lett, ott maradt kilenc évig, Jágót játszotta utoljára az Othelló- ban, azután szerződött át a Madách Színházba, ahol tovább ívelt felfelé a pályafutása — az Ahogy tetszik méla Jaques-ja, a Ruy Bias, az Egy pohár viz Masharm- je, Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának Zoltánja, Shaw Tanner Johnja, a Nem félünk a farkastól George- ja Füst Milán IV. Henrik királya mellett — hogy igazán csup>án néhányat említsek legnagyobb alakításai közül — itt várt rá Shakespeare Hamletje is. Még néhány év, és megint valami nyugtalanság, újramolóját, hogy ismerkedési est lesz, aztán elaludt. Elmúlt három óra, mire szobatársa mocorgására felébredt. — Te nem jössz a tóra? — kérdezte az, kéretlenül is áttérve a tegezésre. — De igen, talán — hebegte. Aztán megemberelte magát: — Mondd, mit szokás itt felvenni? — Ugyan, belebújsz a fürdőruhába, válladra veszed a köpenyt, a tó itt van egy ugrásra, itt így szokás — nevetett az vissza, már az ajtóból. Töprengve állt meg a szekrény előtt. Előbb a köpenyért nyúlt, aztán gondolt egyet, magára húzta a csinos kis pulóvert, egy haran- gos aljú szoknyát, a fürdőruhát meg beletette egy törülköző társaságában a nejlonszatyorba. Úgy indult lefelé, mint aki maga sem biztos benne, hová érkezik. A két férfi várta. Tekintetük elismerően gusztálta végig 'alakját, a mellén feszülő pulóvert. Közrekapták, évődve kérdezték; de azért fürdőruhát hozott, vagy így akar fürödni? Megint csak a fekete hajú beszélt, a mákezdési vágy fogja el. Kos- suth-díjas kiváló művészként képes hirtelen hátat fordítani a fővárosnak, mert- úgy hallja, hogy Kecskeméten valami izgalmas történik, valami újszerű, neki való színház játszik Ruszt József vezetésével. És megint óriási sikerek közepette (Schiller Don Canrlosától O’Neill Boldogtalan holdjáig), négy-öt évadot eltölt Kecskeméten is. Ha több helyem lenne, részletesen kellene szólnom a színpadinál nem kevésbé jelentős filmszínész Gáborról is. Nagyszerű filmekben nyújtott monumentális alakításokat, elég, ha csak Rad- ványi Géza Valahol Európában- jára, Máriásisy Félix Budapesti tapaszára, Szabó István Apa című filmjére utalok. Nem Hamlettel kezdte, sőt, akkor már túljárt az ember, élet útjának felén, hogy mégis azt a címet adtam ennek a cikknek, amit adtam, azért történt, mert talán éppen e két Shalkespeare-sze- repben, a Hamletiben és A velencei kalmár Shylockjá- ban nyújtotta minden alakítása közül a legmonumen- tálisabbat. A velencei kai" már előadása kényes ügy, különböző történelmi és politikai szempontból nem is vállálkozott előadására magyar színház csaknem fél évszázadon át. Hogy most a Nemzeti Színházban mégis színre került, hogy elsöpört a darabbal kapcsolatos minden előzetes aggályt és előítéletet, hogy megérdemelt, szép sikert aratott, az döntően Gábor Miklós tökéletesen kidolgozott Shylock-ala- kításának köszönhető. Barabás Tamás sik hallgatagon ballagott mellettük, mintha csak átengedte volna a terepet társának. Bement a fülkébe átöltözni. A másik kettő várt rá. A fekete elismerően füty- tyentett: tudja, maga milyen jó nő még? A kérdés arcába kergette a vért. Szó nélkül indult a víz felé, hátra sem nézve vetette be magát a hullámokba. Nem is érdekelte, bírják-e vele a tempót. Jólesett az úszás. Egész felfrissült, mikor kijött a vízből. A fekete hajú mélyen elmerült valami beszélgetés, be egy másik nővel, az ősz hajút meg nem látta sehol. Lopva körülnézett, s azon kapta magát, kicsit sajnálja, hogy az a másik is elmaradt. Gyorsan felöltözött, indult hazafelé. Néhány lépésre a fürdőtől, elébe toppant az ősz asztaltárs. Szó nélkül mellészegődött, hallgatagon mentek az üdülőig. Ott szólalt meg: van még időnk vacsoráig, nem sétálnánk egyet. Maga sem tudta, miért bólintott rá bele- egyezően. A férfi kedves mozdulattal fogta meg a karját, s átirányította a másik oldalra. Ott aztán elengedte. Ballagtak nézgelödve, nagyokat hallgatva. (Folytatjuk) Deák Rózsi Felnémetről, főként múlt-, járói, megőrzése méltó hagyományairól nem először szólunk e hasábokon. A Bo- ross család három nezedéké- nek másfél százados működése a néptanítói poszton; az anyakönyveket forrásértékű alkotássá teremtő, múlt századi plébános, Szepessy József tevékenysége; Balás- sy Ferenc történetírói munkássága; a faluból elszármazott és fiatalon elhunyt tudós-tanárnak, Török Konstantinnak a falu népnyelvét bemutató dolgozata éppúgy része e szellemi örökségnek, mint a szájhagyomány megőrizte mese- vagy mondaanyag. Ez utóbbit a képzelet teremtette s formálta éveken, évtizedeken át, felidézni, emlékezetben tartani nem is csak a kuriozitás, hanem a kötelesség diktálja. Hisz a farkasok téli garázdálkodásáról vagy a Kutyahegyben éjszakánként sétálgató „fejetlen barátról” szóló történetek, meg a boszorkánymesék tarkasága, épp oly lebilincselő volt az egykori gyermekhad számára, mint a „cár fiának” rejtélyes, az 1849-es szabadság- harc idején, Felnémeten történt, végzetes haláláról szóló história. És persze, azok a történetek is, amelyek egy nagyobb, a Mátra és a Bükk tájait egybefogó régió emlékanyagába tartoznak. Még akkor is, ha ezek java része nem egyéb, mint másutt is ismert elbeszélés vagy verseset variánsa. Mint pl. a Vidróczki emlékét őrző történetek. Valóságalapot sem nélkülöző, apáról fiúra ha- gyományozódott históriák voltak ezek, s az egykor híres betyár életének egy-egy epizódját örökítették _ meg. Kár, hogy csak kevés maradt fenn belőlük, hisz lejegyzésükre évtizedekkel ezelőtt aligha gondolt valaki is. Pedig öt-hat évtized előtt még olyanok is élhettek a faluban szép számmal, akik valóban találkozhattak a pandúrok üldözte, menyecskék bújtatta és dédelgette szegénylegénnyel... Az alábbi történetet közel egy évtizeddel ezelőtt hallottam. A legszínesebbek egyike az egyre ritkuló, a szájhagyomány őrizte s Felnémeten hallott Vidróczki- históriák között. Elbeszélője a közelmúltban elhunyt, felnémeti születésű dr. Csank István nyugalmazott ügyvéd, sokak szeretett és nagyra becsült Csank Pista bácsija volt, aki édesapjától hallotta a kalandos történet részleteit. Elbeszélése szerint így esett a dolog Vid- róczkival, valamikor a múlt század második felében; hogy pontosan melyik esztendőben, nem tudni, meg nem is nagyon fontos, hisz a történet így, egy kicsit az időtlenség szintjén lesz általános érvényű. Az apám 1848-ban született — mesélte Pista bácsi — s ő mondogatta, hogy legény korában gyakran mulattak a templom közelében levő kocsmában, ahová a helybeliek mellett az utasemberek is be-betértek. Történt egyszer, hogy nagy lódobogásra, patkócsattogásra figyeltek fel a legények, aztán nemsokára nyílt az ajtó, s társaivál a kocsmába lépett a mátrai erdők híres betyárvezére, Vidróczki. A pandúrok elől menekültek, s a falu szélén nem az erdő irányába nyargaltak tovább, hanem vissza, a faluba. Az üldözők nem is álmodtak ilyen cselfogásról, sokáig „kergették” őket a falu határán is túl. A betyárok nagy mulatásba kezdtek (a kocsmárosné régi ismerősük volt), s széles jókedvükben néhányszor a plafonba is belelőttek. A falusi legénység előbb csak szemlélte Vid- róczkiék duhajkodását, a pisztolylövések hallatán aztán inukba szállt a bátorság, kimenekültek a kocsmaajtón. Egyedül az apám maradt ott köztük. Vidróczki, látva ezt, odalépett hozzá és megszólította: — Nohát, öcskös, te nem ijedtél meg? — Miért ijedjek én meg? — kérdezte az apám, majd hozzátette: — láttam én már betyárokat, másokat is. — Láttál? De Vidróczki nem olyan betyár! Nem kapcabetyár! Hé! — Tőle sem ijednék meg — mondta az apám. (Folytatjuk) Kemping Gyulán A SZOT-szálló szomszédságában, az Idegenforgalmi Hivatal megbízásából új kempinget építettek Gyulán. A nyaralási I főszezon kezdetére elkészült — 160 sátor és 12 lakókocsi befogadására alkalmas — kempingben 20 motelházat is építettek, a Tisza menti Regionális Vízművek gyulai szakasz- mérnökségének szakemberei, a kivitelezők. A képen: a motelházak egyike (MTI-fotó: B. Fazekas László felvétele — KS) A zalaegerszegi társulat Madách: Az ember tragédiája című színművét Ruszt József rendezésében mutatta be. A képen Fekete Gizi, Szalma Tamás és Gábor Miklós (MTI-fotó — KS) Őszi verő fény IV/3.
