Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-21 / 170. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. július 21., hétfő AGRIA *86 Hit és kétkedés közt a remén/ Tisztes vállalkozás Vannak írók, akik sem életükben sem haláluk után nem kapják meg az őket megillető elismerést, halott sakkal inkább megérdemelnék, mint azok, ákikre kdny- nyelműen rámosolygott a szerencse. Aligha számíthatott Fortuna kegyeltjének az a Reményije Z sigmond, aki hazai literatúrámk egyik legsajátosabb egyénisége volt és marad, akinek minden műve az egyértelmű tehetség kétségtelen jegyeiről tanúskodik. Még a Kard és kocka című színdarab is, amelyet elsősorban rangos szórakoztatásra szánt, hiszen nem tett többet, mint feldolgozott egy valószínűleg kitalált, de nagyjából hihető sztorit, amelyet beágyazott a kuruc- kor eseményeibe. Talán az ifjúságra gondolt, azokra a fiatalokra, akik nemcsak kikapcsolódni vágynak, hanem kimondatlanul is szomjúhezzák az okos útbaigazítást, a nevelve búfe’edtető meséket. Ezt kapták tőle a kortársak, ennek örültünk mi, amikor 1959-ben elkészült az a film, amely úgyszólván hibátlanul jelenítette meg a többször nevetésre fakasztó történetet. Élvezhették a közreműködő művészek is. Közülük különösképpen a varázslatos, a soha nem pótolható Balázs Samu lopta szívünkbe magát feledhetetlen — a kifejezés most egyáltalán nem túlzás — alakításával. Olyannyira, hagy neves partnerei is elhomályosultak mellette. Ezért vártuk kíváncsian, bár kissé tamáskodva az újabb, ezúttal tévés adaptációt. Azt hittük: létezik olyan szint, amelyet képtelenség túlszárnyalni. Tulajdonképpen ez a meggyőződés tudatosult bennünk, hiszen Félix László rendező és kétségkívül lelkes gárdája tisztes vállalkozást rajtoltatott. Lelkiismeretesen tevékenykedett mindenki. Tette a dolgát1 Bernát László dramaturg, ügyeskedett P. Vass János zeneszerző, nem kifogásolhatjuk Mestyán Tibor vezető operatőri buzgól- kodását sem. A színészek is rászolgáltak a dicséretre, mert valameny- nyien komolyan vették feladatukat. nagyra értékelték azt, hogy az elődök nyomdokába léphettek, hogy mii-' Hók előtt igazolhatták: mire képesek. Mégis csalódtunk, mert a példaképek magaslatát meg sem közelítették. Amit nyújtottak jó volt, de korántsem olyan markáns, annyira karakteres, mint elődeiké. Valamennyien adósak maradtak az egyéniség semmi mással nem helyettesíthető ízeivel. Kár volt erre a produkcióra időt és pénzt pazarolni. Ott a régi, a huszonhét év előtti. Vetítsék azt, minden korosztály örömére, elégedettségére ... Pécsi István Televíziós személyiségek Néha majdnem odáig jutunk, hogy akár fel se kapcsoljuk a televíziót, mégis tudjuk: mi van benne. Próbálják ki, hogy egy-egy pillanatra benyomják a gombot, megvárják, míg felvillan egy-két kép, majd újra némítsák el a készüléket. Az esetek kilencvenkilenc százalékában meg tudnák ítélni, hogy milyen a program. Nemcsak azért, mert sorozatok és rendre visszatérő műsorok tagolják az esténket, hanem azért is, mert kevés az újítás, nagyjából mindig azok tűnnek föl a képernyőn, alig-alig gazdagszik az ,jarcképcscurnokunk” új személyiségekkel. Majdnem egy kezünkön meg tudnánk számolni, hogy kik az „aduászok”. Alig van hét, hogy nélkülöznénk An-' tál Imrét, Egri Jánost, Vágó Istvánt, Vitray Tamást. Lassan mindenben a megszokott, családtagnak számító műsorvezetők tűnnék fel, színészként csakúgy, mint kvízek játékosaiként. Tulajdonképpen meg lehet érteni ezt a jelenséget. Nem könnyű dolog kiszolgálni az „ezerfejű Caesart”, a milliónyi nézőt, aki mindig mást akar. Ha vidám műsor van, azért morog, mert jó lenne valami szívfacsaró magyar- nóta, ha tévéjáték, akkor inkább egy jó krimit szeretnie. Nehéz a kegyébe férkőzni, s ha valakinek sikerül, akkor „a cég reklámja”, mindenese lesz. Szinte lehetetlen kifürkészni, hogy mi is az, ami megnyerő egy arcon, egy magatartásformán. Itt van például Bogyay Katalin. Tv- híradós korában titokzatosságával tűnt ki. Valahogy mindig úgy fényképezték, hogy csak hosszú szol „■ haja látszott. Fontosabbnak tartotta a megszólal tátottát, mindig a háttérbe húzódott. Így vált különlegessé, a sokszor hivalkodó, a riportalany helyett is szerepelni kívánó társai között. Aztán egyszer csak az ellenkező szerepkörben találkozhattunk vele. Az In- terpop fesztivál ’86 háziasz- szonyiaként. Bárgyúbbnál bárgyúbb dalocsikák konferáltja, oda minden rejtélyessége, tartózkodása. Még azt a mértéktartást sem őrizte meg, mint annak idején a sokszorosan kigúnyolt táncdalfesztiválok Kudlik Julija, aki azért mindig éreztette különállását, fegyelmezett „nagyasszonyként” uralta a látottakat. Bogyay Katalin most olyan odaadással, lelkesedéssel adta tudtunkra, hogy egy gyöngécske produkció következik, mint annak idején, mikor a híradóban Leonard Bernsteint köszöntötte hazánkban. Az elmúlt heti csalódás azért némileg rávilágít a titok nyitjára. Leginkább az képes magával ragadni bennünket, aki egyszerre társunk és segítőnk, ugyanakkor megőrzi függetlenségét, fegyelmét. Mert például azért válik paródiák céltáblájává, elnéző mosollyal szemlélt jelenséggé Rózsa György, mert oly sokszor próbál elsütni valamilyen bennfentes tréfát, a szükségesnél jobban közeledni próbál a nézőkhöz, de sokszor nagyon falsul sikeredik kísérlete. Persze az ő varázsa ebben a kamaszos ügyetlenkedésben rejlik. Az ellenkező véglet Sándor István, aki szellemes távolságtartásával már-már messze is szakad a publikumtól. De végül ő is otthonossá kívánja tenni a műsort, nevünkben, helyettünk is szólva jelenségekről. Kellenek az ilyen személyiségek, különben összedo- bálf a műsor, ők adják meg savát-borsát. Szükség van sokszor kipróbált lélekjelenlétükre, bebizonyosuit a V-jg- vári históriák — várjátékok első része után is, hogy a profi Vágó István nélkül nem megy. Egyelőre kevés nálunk a vérbeli televíziós ember, valahogy gyarapítani kellene számukat. Ha másképp nem, hát tudatosan „fölépíteni” egy-egy egyéniség televíziós határát. Gábor László Az idei nyár második orgonahangversenyét Lehotka Gábor adta az elmúlt hét csütörtökén az egri székesegyházban. Ez a csendes és szép nyári est az élmény hatása alatt igen jelentőssé vált. A közönség finom és csalhatatlan ízlése most is remekül vizsgázott: mintha előre sejtette volna, hogy mű és művész nagyszerű hatását kapja; teleülte a bazilika padsorait, lépcsőit. Az összeállított műsor az érett szemléletű orgonaművész rangjának és szemléletének megfelelő válogatásnak tűnt. A magyar félmúltból szerepelt Pikéthy Tibor egy száma, a Preludio, Adagio és Marcia, majd Bach BWV. 544. jelzetű h- moll prelúdium és fúgája. Bemutatta Lehotka az egyik saját szerzeményét, a Passacaglia és fúga címűt, amelyben a virtuóz megoldások és az önjellemzés ötvöződhet hatásos egységgé. Felhangzott Albinoni és Malter egy-egy D-dúr concertója, a XVII. század zenéjének érett darabjai, mai napig is hatásos művei Petz Pál trombitáján, színes, gazdag hanghatásokkal. Ez mind értékes anyag, kitűnő előzmény, hangulati bevezetés ahhoz, a Liszt-fantázia és fúgához, amely az Ad, nos, ad salutarem undam címet viseli. Maga a mű bő húsz percet vesz igénybe. Abban a pillanatban, amikor az első akkordjai felhangzanak, még nem, senki nem is sejti, hogy mekkora áradással tud ez a zenei elmélkedés ránk törni, önző módon ez alkalommal csak ezt az egy számot vennénk közelebbről szemügyre. Nemcsak azért, mert kétszeres Liszt-évforduló nyomasztja az idei hangversenyprogramokat és lelkiismeretünket, inkább azért, hogy az ismert és ismeretlen Liszt közelebb kerülhessen hozzánk. Tucatszám születtek eddig is Liszt-életrajzok, a vita — éppen örök aktualitásánál fogva — napjainkban is folytatódik. Reméljük a tisztességes kutatók lehántják majd a szoborról a sok rárakódó szennyet, félreértést, szenvedélyes, féltékeny félremagyarázást és egyre el- hihetőbben, egyre önmagával azonosabban állhat előttünk „a hangok nagy tanára”, aki nem királyi módon, inkább királyként vonult végig Európán a maga virtuóz évtizedeiben. Aztán megtört emberként is. Mert sokan akartak tartozni hozzá. Ö meg zenéjében mondta el mindazt, amit nem is igen kértek tőle, talán nem is szerettek érteni. Nos, ez az elmélkedés Lehotka előadásában megindító, itt-ott megrendítően mély kitárulkozássá vált Liszt a négyvenes évek táján Marie d’ Agoult-nak, három gyermeke anyjának írta egyik levelében: „Tudja, hogy a tények, gesztusok és tettek számomra semmik. Az érzések, az ideák, az árnyalatok. különösen az árnyalatok jelentenek mindent." Nos, ennek a kis híradásnak, erről a nagy koncertről legyen ez a mondat a lényege, indítója, summázata is egyben. Az Ad nos, ad salutarem undan az érzéseknek, a zenei ideáknak, az emberi őszinteségnek, a belső háborgásoknak, számonkéréseknek, megbánásoknak olyan hullámzása-fodro- zódása, ahol az árnyalatoknak, az árnyalatokban továbbhajtó, -lendítő hangsúlyoknak olyan jelentősége van, amit más szerzőknél nem találunk. Amíg a hangtömbök torlódnak egymásra, a közvetlen hatás, a fület, szívet letámadó zenei áramlás nem engedi felocsúdni az eszünket, hogy régen hallott és újból élvezni vágyott Liszt-darabokat soroljunk fel, amikből ugyanez az elmélkedés, az árnyalatoknak ugyanez a csodálatos rendje szökik elibénk, hogy figyelmeztessen: az emberi tettek, az azok mögött meghúzódó érdekek, a gesztusok, amelyek egy-egy jellemet rokonszenvessé tehetnek vagy ellenségünkké avathatnak, itt mind eltűnnek. Itt a magány van, a szembenézés önmagunkkal, a lét és a lélek bűnének, esetlegességének, hanyagságának vagy érdemének. megméretése. Az árnyalatok vannak, a hit és kétkedés között a remény, hátha elérjük a boldogságot. Vagy valami más, ami egy életen át hajt bennünket. Ezt a Lisztet szólaltatta meg ezen az estén Lehotka Gábor és ezért volt neki olyan hálás ez az egri közönség. Farkas András Rendezés előtt az egri Görög utca és környéke Elkészült az egri Görög utca és környéke részletes rendezési tervprogramja. A rendezési elképzelés korábban erre a területre tervezte a Megyei Művelődési Központ kialakítását, ezért építési tilalmat rendeltek el. A felülvizsgálat alkalmával megtartott egyeztetések alapján azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az ezredfordulóig nincs lehetőség a beruházás megvalósítására, így a tilalmat feloldották. Ennek megfelelően a városi tanács műszaki osztálya megbízásából újabb tervet készítettek, amely szerint az utcahálóziatot megtartják, az ott található kertbelsők feltárása után pedig újabb lakásokat építenek. A későbbiekben ezen a részen tervezik az új megyei könyvtárat, s szeretnék bővíteni az itt található 3-as Számú Általános Iskolát. A tervet kifüggesztették a városi tanács hirdetőtábláján, a HNF Városi Bizottságának segítségével pedig tájékoztatót tartottak a lakosság részére. Az elképzelést a városfejlesztési bizottság megtárgyalta. Ezen az ülésen többek között felmerült az is, hogy a Széchenyi utcát tehermentesíteni kell. Ez a patakparti sétány kiépítésével érhető el, amely a gyalogosforgalmat is véglegesen megoldaná az északi lakótelep és a belváros között. A tervet jóváhagyta a városi tanács műszaki osztálya, azzal a kikötéssel, hogy a területen meg kell oldani a gázellátást, szem előtt kell tartani az említett Széchenyi utca tehermentesítését, s felül kell vizsgálni a tűzoltó laktanyaépület végleges funkcióját. A „Kelet kapuja” Záhonyban Monumentális köztéri alkotással dicsekedhet Záhony, ahol Marosits István szobrászművész „Kelet kapuja” című alkotását a napokban avatták fel. Az emlékmű statikai tervét Krőzser Gábor építész készítette (MTI-fotó: Elek Emil — KS) C zomorkásan rakosgatott a szobában. Meg-meg akadt, ahogy a kezébe vett egy ottfelejtett zsebkendőt, egy fél pár zoknit. Az íróasztalon szanaszét hevertek a papírok, teleírva titökzatos számokkal, jelekkel. Gondosan összehajtogatva betette az asztalfiókba, pedig tudta, nincs rájuk már szükség. Ami kellett, azt a fia már napokkal ezelőtt gondosan összepakolta. Tűnődő tekintettel nézett végig újra meg újra a lakáson. Hát most már egyedül lesz. A fiatalok meg sem melegedtek, s máris kiröppentek. De hát igazuk van. Miért maradtak volna szűkösen a másfél szobában. Akármit csináltak, lépten nyomon egymásba ütköztek. Azok a reggeli idegeskedések a fürdőszobára várva, pedig ő már az utóbbi időben a szokottnál jóval korábban felkelt. Meg is értette, hogy a gyerekek kapva kaptak az alkalmon, mert az állással lakás is járt. — Nem megyünk a világ végére anyukám, — ölelte magához a fia. S ha kocsink lesz, egy-kettőre hazaugrunk. Csak győzzed majd főzni az ünnepi ebédet. Kesernyésen mosolygott, persze jöttök, őszi veröfém/ ,iv/i. majd, jöttök, de csak vendégnek. Leült egy percre. Nyomasztotta a csend. Valójában most maradt igazán egyedül. Pedig rég volt, hogy ágyát megosztotta mással. Amikor Péter elment, fájt, de ott volt a. gyerek. A mindene a szemefénye. Ha biztatták,- menjen már el valahová, oly fiatal, nem -temetkezhet elevenen a halott mellé, csak legyintett. Nem tudott elképzelni mást Péter helyébe. (Eleinte megakadt egy-két kolléga szeme rajta, de legfeljebb egy moziig jutottak el. Később már figyelmeztették egymást: kár a gőzért- az a nő fából van. Nem érdemes időt vesztegetni rá. Ő meg szinte nem is látott maga körül semmit.. Ro‘ hant, eleinte a bölcsődébe, aztán az óvodába, később az iskolába. Végül a fia szólt rá, ugyan anyu a többieket se várják, menj Te is haza! Nem vagyok már kisgyerek. Könny szaladt a szemébe, pedig igaza volt a gyereknek. Nőttön nőtt. Az évzáróra vásárolt öltönynadrágja a következő évnyitón már a bokája felett leffegett. Hiába, ő mindig csak a szöszke gyámoltalan kisfiút látta benne. Sökszor úgy kellett visszafognia magát, hogy ne simítsa meg hullámos ha* ját, ne becézgesse, mert nagyon fájt, mikor a fiú türelmetlenül eltolta a kezét: ugyan anyukám... s szemrehányóan égetett a tekintete, hogy miért nem veszi végre észre, hogy már nem a régi ölbekívánikozó kisgyerek. Évek, évekre halmozódtak. És ő egyre többet maradt egyedül. Este ott üldögélt az ablak előtt. A nap már régen lebukott, homályos szürkeség vonta be a szobát. Csak ült, ölébe ejtett kezekkel, mert az élet akkor kezdődött csak a számára, ha csapódott az ajtó, s szeles gyorsasággal robbant be a fia: hát Te mit ülsz magadnak? Már megint csak vártál? Olyankor zavartan tiltakozott, dehogy fiam, csak elfáradtam egy kicsit. Jólesett üldögélni. Észre sem véttem hogy elszaladt az idő, füllentette, s piros arccal úgy pattant fel, mint akinek épp most kellene utolérnie valamit. Néha titkon rajta felejtette a tekintetét a férfiasodó vonásokon. Könnyes volt a szeme, mikor átadta neki születésnapra az első borotvát. Akkor is csak titokban sírt, mikor először érezte meg rajta a sör szagát, s az egyik este egy idegen nő illatát. Titokban ejtett egy-egy könnyet, mert amúgy erősen visszafogta magát. Ö feláldozta fiatal éveit a gyerekért, nem akart más apát hozni, de hát azt nem kívánhatja ép ésszel cserébe, hogy a fia is egyedül maradjon. Néha kiment a temetőbe, panaszkodott az érzéketlen fejfánák: látod eddig csak engem szeretett, csak én voltam neki. De nem akarom egészen elveszteni, tűröm, hogy más is szeresse. Sírt egy sort, aztán hazament. (Folytatjuk) Deák Rózsi
