Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-18 / 168. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1986. július 18., péntek A miskolci Herman Ottó Múzeum értékes, gazdag pénz- és óremanyagot birtokol. Az ebből válogatott kiállítás most Hatvanban, a Hatvány Lajos Múzeum Kossuth téri kis szobáiban tekinthető meg, éspedig egészen szeptember derekáig. Nézelődve az ízléssel „tálalt” gyűjtemény tárgyai, taTőlói között, mihamar kiderül, hogy ez a szemle több szempontból is hasznos és gyümölcsöző. Mert amellett, hogy szépérzékünket, ízlésünket pallérozza, bőven kínál lehetőséget történelmi ismeretszerzésre, ismeret- gyarapításra. De azt sem tagadhatjuk ugyanakkor, hogy bizonyos korok gazdasági állapotaiba, uralkodó koronás fők és korabeli társadalmak lehetőségedbe nyújt érzékletes bepillantást. Ami a régmúltat illeti, mindenképpen szólnunk kell ama finoman cizellált, vagy elnagyoltabb pénzérmékről, amelyek a ptolemaioszi, hellenisztikus Egyiptomot, a perzsiai Dariust, vagy a Macedóniát birtokló III. Fü- löpöt idézik meg a jelennek A görög szigetvilágból Makedóniai-érem, III. Fülöp arcképével (Fotó: Kőhidi Imre) egyszercsak Siracusa emelkedik ki apró és műves pénzeivel, majd — hogy a letűnt korok sem voltak mentesek a csalárdságtól! — előttünk a bizonyíték. Róma hamis dénárja, amely a megvesztegetésig utánozza a kicsivel odébb kiállított. igazi pénzegységet. Persze, a hatvaniakat, s az egyéb helyről idevándor- lókat ma legalább annyira érdeklik a magyar történelem, a nemzeti lét múltjának ilyetén rekvizitumai, mint az ókoriak, netán a középkor pénzkincsei. És ezek szintúgy jeles évfordulókhoz, személyiségekhez kötődnek, mint a macedón érmék, pénzek, légyenek bár ezüstből, aranyból, rézből. Sőt: formájukban, kivitelükben csak színezik a palettát, nekünk mindeneknél kedvesebben. Igen, mert eltűnődésre késztethet például egy közepén lyukas, ötvözetből készített, fénylő, kínai pénz, ám az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor „csegely” néven ismert, négyszögletű, két és fél tal- lérosa sem megvetendő. Vagy ott az 1580-as esztendő tábori tallérja, tanúsítA Buda visszafoglalásának 200. évfordulójára vert érem most százéves ván, miféle pénzből is élték, tartották el magukat, családjukat a magyar és székely hadrafogottak az idő tájt... ! A magyar történelem későbbi századai hasonló módón képviseltetnek a látványos. szemet hizlaló pénz- és emlékérem-kiállításon. Csak szemelgetésként: amíg egyiken I. József koronázása jelentik meg, vagy éppen Ferenc fenség és Karolina erdélyi látogatásáról tudósít — ellenpólusként, vagy inkább históriai párhuzam gyanánt a haza bölcsét, Deák Ferencet véljük felfedezni, a másik pedig Buda felszabadításának állít emléket több 1886-os veret erejéig, vagy a kiegyezést követő évtizedekben kopmány- fősködő gróf Tisza Kálmánt mutatja fel egy-egy éremoldalon. Aki böngészőbb típus, és van türelme jobban végig silabizálni a paránytól tenyérnyi nagyságig terjedő érmek kiállítási anyagát. Heves megyei vonatkozású emlékportrékkal is szembetalálja magát. Két egri érsek. Samassa József és Pir- ker László tekint ránk a tablókról, gondosan, üveg alá rejtve, s tudjuk, hogy nem érdemtelenül. Hiszen mindkettőjük nevéhez jelentős egyházművészeti és műemléki objektumok születésének inspirálása. létrehozatala fűződik. Visszatérve a hatvani éremkiállítás anyagát kikölcsönző gyűjteményhez, a Herman Ottó Múzeum tulajdonához: alapját L osonczy István, Mahr Pál, Vöröss Gyula magángyűjteményének a megszerzése teremtette meg, s az csak bővült 1914-ben, amikor báró Vay Béla alsózsolcai hagyatékát hozzácsatolták. A törzsgyűjtemény egyebekben jelenleg 40 ezer darab numizmatikai tárgyat tartalmaz, amelynek szisztematikus feldolgozását, növelését ma is fontosnak és gyümölcsözőnek tartják Borsodban. Moldvay Győző Érem és történelem Kiállítás a Hatvány Lajos Múzeumban Kívánságok E mberkének a minap ™ különös álma volt. Kirándulni ment a családjával a hegyekbe. Ez volt a legolcsóbb hétvégi program, mert ugye az ember manapság álmában se legyen szerénytelen ... A libegőig elvitte őket a busz — bérletük van rá. Onnét gyalog mentek, hisz a nagy idegen- forgalom miatt úgy se győzték volna kivárni, míg feljutnak a kis hintázó pa- docskára. A hátizsákban ott lapult az egész napi elemóI zsia. Nem volt könnyű cipelni, meg az asszonynak is két este kellett főzőcs- kéznie. hogy elkészüljön, de még így is kifizetődőbb, mint beülni valahol egy étterembe. Valahol, ahol még nem tették ki a „megszűnt”, vagy a „rendezvény miatt zárva” táblát. Ahol ugyanis nincs elég rendezvény, ott nincs elég haszon, be kell zárni a zöldvendéglőt. A bakancsos turista meg egyék a füvön, hisz azért jött kirándulni. Szóval Emberke álmában cipelte az erdőben a hatal- I más hátizsákot. A két gye- I rek előtte ugrándozott az 1 ösvényen, mögötte meg az I asszony szidta őket két libegős között. „Te, Jancsika, vigyázz nekem az új melegítődre, mert tudod, hogy az idén már nem tudunk másikat venni! Ödönke! Hányszor mondjam még. hogy ne rugdosd a kavicsokat?! Ha leválik a cipőd talpa, mezítláb fogsz járni, édes fiam, mert Állam Bácsi nem dotálja a negyvenegyes gyerekcipőket!” Emberke csak szuszogott, hallgatta a felesége zsémbe- lődését, és arra gondolt, milyen jó a szomszédjának, aki féllábú rokkant, és a nyugdíja mellett még telefonügyeletet is vállalhat, ö most bizonyosan sakkozik az erkélyen a félszemű guberálóval, aki éppen a múlt héten szerzett jogosítványt némi borravaló ellenében. Hja, ezeknek az újgazdagoknak erre is telik ... Ha neki egyszer az életben teljesülhetne csak egyetlen kívánsága . .. S lám, megdördült az ég, sűrű villámok cikáztak az erdő fölött... Aztán eltűnt minden. Asszony. gyerek. erdő a homályba veszett. Emberke egy hatalmas szikla csúcsán állt egyedül, hátizsák, bakancs nélkül egy szál fürdőnadrágban. (Enél- kül csak a délegyházi tavaknál állhatott volna. s nem az Or színe előtt.) — Nos. halljam, mit kívánsz tőlem. fiam? — mennydörgőit egy magabiztos hang. — Hát. .. nem is tudom . . . hebegte Emberke. — Hányat kívánhatok? — Természetesen hármat. — Jó. Akkor először is: bort, búzát, békességet. Bort fagyálló, búzát ocsú, békességet pedig terroristák és sodrófa nélkül. — Hu...u...ha! — Sziszszent föl az Űr. — Ha jól számolom . .. — Nem jól számolod, Atyám! — vágott közbe Emberke. Ez a számítógép nyelvén egyetlen kérésnek számít. — Lehet... — mondta az Űr kissé zavartan. — Ezek a csintalan angyalkák mindig elpiszkálják a tévémet. A legutóbbi TV-BASIC adást se tudtam megnézni... Mondd a következő óhajodat! Ez máris teljesült. — Legyek szép, fiatal, okos, gazdag, tehetséges és hallhatatlan. — De ez ... — Ne aggódj. Atyám, az új nagy teljesítményű japán chip ezt is egynek veszi. — Rendben van — mondta zordan az Ür. — Mondd jiát a végsőket! Kivételes méltányosságból ezeket, is teljesítjük. — Ez tényleg csak egv: helyezzék át végre a telefonomat az új lakásomba! Hét éve megígérték . . igazán nem nagy dolog . . . — Tudod mit? — fortyant föl az Atya. — Tápláld be ezt az utolsó kérésedet a komputeredbe, az majd bizonyosan megmondja neked BASIC-nyelven, hány isten kell a teljesítéséhez. Üjra megdördült az ég, és Emberke ott bandukolt az erdei ösvényen hátizsákkal a vállán. No meg az örökké zsörtölődő nejével a háta mögött, elöl a két gyerekkel, akik nem tudnák vigyázni az Állam Bácsi által dotált ruhájukra. T. Ágoston László 175 éve született William Makepeace Thackeray A kelta óriás A géniusz útjai kifürkész- hetetlenek. Az is, honnan jön, miből lesz, az is, mivé lesz — nemcsak saját életművében, hanem az utókor, a befogadók tudatában, értékelésében is. Thackeray — ma már bízvást állíthatjuk — egyre nő az időben, ma már a legnagyobbak közé számítjuk, Balzac, Tolsztoj mellé és — mondjuk — Dickens fölé, hogy csak a kritikai realizmus legnagyobb regényíróit, a polgárság eposzának halhatatlan mestereit említsük. Ami pedig az „eredetet” illeti: származás, neveltetés, osztályhelyzet, más irányú (jelen esetben képzőművészi) tehetség, megannyi színező tényező, amely azonban semmit meg nem magyaráz, oly szabálytalan a pálya (de hiszen majd minden zsenivel ez a helyzet). Mert Thackeray, a „kelta óriás”, ahogy a történész kortárs. Carlyle mondta róla: „félig szörnyeteg” volt — vagy legalábbis természeti tünemény . .. William Makepeace Thackeray 175 éve, Indiában született, apja adószedő volt, tehát a gyarmatosítás egyik ellenszenves, de jövedelmező foglalkozásának gyakorlója, amelyhez, mint afféle angol „hitbizományhoz”, előkelő származása révén jutott. Különben „kifogástalan gentleman”, aki még rá is fizetett a nem éppen tisztességesen, ám mindenképp „törvényesen” összeharácsolt vagyonra: fiatalon megölte a malária. özvegye így aztán hozzámehetett régebbi, igazi szerelméhez, aki jóságos mostohaatyja volt az első házasságból született kisfiúnak. Nem az ő bűnük, hogy a jó társadalmi helyzettel kötelezően együtt járó, „jó hírű" magániskola, ahová a kisfiút beíratták, egyéniséget gyilkoló, kegyetlenül ostoba, meddő intézménynek bizonyult. A gyermeket mégsem tette tönkre: úgy látszik, volt belső szívóssága. Aztán a még előkelőbb Cambridge következett, ahol (jogászként) megint csak — semmire sem vitte. Művész akart lenni, de túlságosan karikaturisztiku- san rajzolt, ezért a későbbi íróvetélytárs nem fogadta el a Pic/aoicfc-elbeszélések illusztrátorául, így lett végül is Dickens „jóvoltából” ő is íróvá. Az állandó keresetre pedig azért volt szüksége, mert fiatalon eltékozolta egész hatalmas vagyonát: szerencsejátékokra és veszélyesebb és veszteségesebb szenvedélyre — lapalapításra... De aztán, épp az a léha újságíró-szerkesztő barát, aki anyagi bukásba sodorta, tette lehetővé irodalmi érvényesülését, jóllehet kegyetlenül nehéz munkára késztette. de mind megbecsültebb státusban, amely kemény újságírói, szerkesztői, útleírás- szerzői, előadói tevékenységre Thackeray-t szeretett felesége és kislányai sorsa iránti felelőssége is rászorította. A legkedvesebb kislány azonban meghalt, a feleség megőrült, a hajszolt íróság azonban megmaradt, egészen 1863 karácsonyán bekövetkezett, korai haláláig, mikorra megint nagy vagyona volt — regényeiből. Sose tudott olyan látványosan fordulatos és mélységesen tragikus, ugyanakkor fölemelő sorsokat kitalálni, mint a sajátja. És amikor regényt kezdett írni, mégis minden megértéssé és humorrá változott a tollán. De azért itt sem árt a kérdőjel. Megértő? Igen, hisz minden rossznak végső fokon a társadalom az oka; dehogy mondja ki, ám érezteti: az angol világ, a sziklaszilárd tőkés rend, a tekintélyelv, sőt bigottság, és a kíméletlen szabad verseny sajátos dialektikája. Ez az, amely rosz- szá tesz. Humor? Inkább humanizmus és környörtelen kritikai hajlam együtt, amely ironikus kifejezést talál. És ez az irónia teszi társadalmak, korok és stílusok fölé emelkedő óriássá Thackeray-t. Nála nincs már semmi szentimentalizmus, semmi — bármily jóindulatú — hatásvadászat, mint Di- ckensnél vagy afféle, hol népies, hol elvont — túlvilágra is apelláló — emberszeretet, mint Tolsztojnál, netán — másképp — Dosztojevszkijnél. és merőben másképp jár el, mint a pontos és szenvtelen Balzac. Thackeray nagyszerű megfigyelő, aki a valóságot mindennél fontosabbnak tartja. Van-e szükség még arra, hogy a műveit felsoroljuk? Első remeklés, a Chaterina. alig ismert nálunk. Viszont tömegkiadásban is megjelent magyarul a kalandregény ér- dekességű A nagy Hoggarty- gyémánt. A Hiúság vására pedig még népszerűbb; mind több nemzedék olvassa és csodálja a társadalmi relativizmus, törtetés és deklasz- szálódás, vonzó karrierizmus és korlátolt erényesség, értékek és bumfordiság e hős nélküli bábjátékát. És ott van a Sznobok könyve. amely itt és most éppúgy aktuális, mint Angliában hajdanán — a sine nobilitate (nemesség nélküli) kis- és nagypolgárok alantas álértékeket alantas módon csodáló, s a nevetségesen meddő felsőbb osztályokat meddőn majmoló magatartása. Vagy a Henry Esmond lényegileg reakciós és mégis rokonszenves hőseinek sajátos — mert a társadalmi fejlődéssel ellentétes — tragikuma. Nem folytatom: folytassa tovább, ezután is. olvasói gyakorlatunk. Kristó Nagy István Látogatóban a dukai Takách-kűriában Simonffy András író, és felesége, Árvái Anikó 1984 szeptemberében írták alá a Vas Megyei Tanács illetékeseivel azt a haszonbérleti szerző, dést, amely 50 évre az új lakóknak adja át a dukál Takách- kúriát. A késő ba. rokk épület állagának megőrzése, javítása, gondozása, átalakítása az új bérlőket kötelezi. Céljuk, hogy otthont nyújtsanak azoknak a művészeknek, akik Berzsenyi Dániel és Dukai Takách Judit költőnő szellemi örökségét fontosnak tartják, és a táj, a környék művészetükre inspirálóan hat. (MTI-fotó: Molnár Edit — KS) A haza bölcséről. Deák Ferencről készüli osztrák veret
