Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-17 / 167. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. július 17., csütörtök Ahol a tanárok kollégák Újságírók az iskolapadban Azzal mindenki tisztában van, hogy hogyan lesz valakiből színész, képző­művész vagy mondjuk jogász. Azt már kevesebben tudják, hogyan válik valaki újságíróvá. Pedig ennek a hivatásnak a képviselőivel majd minden­nap találkozhatunk. Van, akinek az arcát, hangját ismerjük, a nagy több­ségnek csak a nevét és írásait. De vajon hol és hogyan sajátították el ezek az emberek a szakma fortélyait, milyen körülmények között váltak életünk fontos részeivé? A Muosz újságíróiskolája igazán a „tűz közelében” van, hiszen az intézmény a Magyar Sajtó Háza mögötti épületben kapott otthont. Ne gondoljon senki afféle ha­gyományos tanintézetre. A méretek sokkal szerényeb­bek. — Így igaz — erősít meg Kovács Béla, az oktatási igazgatóság főigazgatója —, de félszáz diákunk számára megfelelő feltételeket bizto­sítunk. Köztudott, hogy va­lamikor az egyetemeken ké­pezték a zsurnalisztákat. Ezt a formát 1959-ben megszün­tették. Az okok kézenfekvő- ek. A fiatalok többsége a tanulmányai előtt nem kö­tődött semmiféle szerkesztő­séghez, így később a munka- vállalással gondok voltak. Azt sem lehetett egyértelmű­en megállapítani, hogy az illető alkalmas-e erre a pá­lyára vagy sem. Sokakról kiderült, hogy az íráskészsé­gük is hibádzik, s képtele­nek alkalmazkodni az effaj­ta életvitelhez. — Ha jól tudom, a mai variáció sem egykönnyen ala­kult ki... — Nem bizony. Egy sor dologgal megpróbálkoztak, mígnem — 1979-ben — a bentlakásos forma vált gya­korlattá. azaz hat hónapig itt élnek és tanulnak diák­jaink. Jelenleg is ez a fajta képzés van érvényben, s — úgy tűnik — célravezető. — Ide az ország lapjaitól azok a gyakornokok jelent­kezhetnek, akik legalább fél­éves szakmai gyakorlattal rendelkeznek és egyetemi vagy főiskolai végzettségük van. Hányán tesznek felvé­teli vizsgát egy évben? — Ez változó, éppúgy, mint a felvettek száma. Va­lamikor kilencvenen jártak ide, manapság negyvenen-öt- venen. Felvételi lehetőségünk jószerivel korlátlan, aki al­kalmas, az jöhet. — Amint hallottam, a kö­zeljövőben áttérnek a tíz hó­napig tartó oktatásra. Erre miért van szükség? — Ezzel az elhatározással * a felsőbb szervek is egyetér­tenek, de megvalósítására csak az 1987—88-as tanévben kerülhet sor. Nyilvánvaló, hogy a legmodernebb tech­nika már ott kopogtat a szer­kesztőségek kapujában. En­nek fogadására fel kell ké­szíteni a majdani újságíró­kat is, s ennek feltételeit ne­künk kell megteremteni. Szeretnénk egy olyan kabi­netet kialakítani, ahol a fia­talok elsajátíthatják a dis- play-rendszer kezelését, ille­tőleg a fényszedéssel kapcso­latos tudnivalókat. Ez a ha­gyományos keretekbe nem fér bele. Ezen túl, több gya­korlati feladatot akarunk ad­ni, s módot arra, hogy egyes tantárgyakban — szociológia, politológia — jobban elmé­lyülhessenek a tanulók. Az­zal számolunk, hogy a szer­kesztőségek eleinte ódzkod­ni fognak, de hiszünk abban, hogy felismerik: a visszake­rülő fiatal képzettebb lesz, s ez döntően az ő érdekei­ket szolgálja. Beszélgetésünk végeztével kis sétára indulok az épület­ben. A két emelet szokvá­nyos, tanterem tanterem mellett. Tábla, kréta, szivacs és padok, mint akárhány is­kolában. Nem lévén több lát­nivaló, azon morfondírozok, vajon mennyire költséges az intézmény fenntartása, hall­gatóinak képzése. Nem kell sokat töprengnem, mert kí­sérőm, Szabó Róbert, a gaz­dasági osztály vezetője, so­rolja az adatokat. — önelszámoló egység va­gyunk, s osztályunk bonyo­lítja a gazdasági ügyeket. Az iskola költségvetése éven­te hozzávetőlegesen 7,5 millió forint. A tényleges kiadá­sunk nincs ennyi, hiszen a tanulókat ide küldő lapkiadó vállalatok a gyakornokaik szállás- és étkezési díjait fi­zetik. Ezt az összeget meg­előlegezzük a számukra. Az anyagi terhek javát azonban mi viseljük. — A tízhónapos képzésre való átállás mennyivel eme­li meg a költségeket? — Két dologról van szó. A display-rendszer és a fény­szedés, azaz a technika be­építése nem lesz olcsó, mert nagyjából 16 millió kell hoz­zá. Ezt saját erőből lehetet­len előteremteni, de nem is kell, mert támogat minket — többek között — az Ipari Minisztérium, az OMFB, a Muosz, s remélhetőleg szá­míthatunk a lapkiadó válla­latokra is. A tanulmányi osztály előtt nagy a nyüzsgés. Diákok, ta­nárok egymás kezébe adják a kilincset, mindenki kérdez, keres valamit, jött elintézni ezt vagy azt. Ha pedig egy pillanatra kiürül az apró he­lyiség, akkor meg a telefon berreg fel. — Mindig így megy? — fordulok Pásztor Mihályné- hoz, a tanulmányi osztály ve­zetőjéhez. — öt éve dolgozom itt, de igazán nyugalmas, lábló- gatós napom még nem volt. A sok-sok elfoglaltságot az oktatás szervezése jelenti. Évente több mint kétszáz ta­nár fordul meg nálunk, ve­lük például állandó kapcso­latban állunk, egyeztetjük az időpontokat. A tanulók is hozzánk fordulnak a gond­jaikkal, őket sem szabad el­hanyagolni. — A tematika kialakításá­ban kik vesznek részt? — Ezt egy kisebb közös­ség végzi. Ebbe tartoznak a szakcsoportok vezetői, az egyes tantárgyak „gazdái”, a fő­igazgató, a stúdióvezetők és a műfajismeretet oktató ta­nárok. Az is hagyomány, hogy évente pályázatot írunk ki di­ákjaink részére. Ennek célja, hogy elmondják véleményü­ket a tanévről, ismertessék tapasztalataikat. Ha jól hasz­nosítható ötlettekkel is szol­gálnak, azokat figyelembe vesszük a következő időszak tervezésekor. A belpolitikai szakosok óráján ülök. Néhányan fel­olvassák a Kermiben tett látogatásról szóló riportjukat, majd az anyagok közös meg­vitatása, értékelése zajlik. Aki a kötetlen diskurzust irá­nyítja, az Maros Dénes, a Népszabadság pártrovatának vezetője. Negyedik éve tanít itt. — Hogy miért vállaltam akkoriban ezt a feladatot? — kérdez vissza. — A pén­zen kívül két okból. Egyrészt azért, mert akkor még az ifjúsági oldalt is csinál­tam a lapomnál, s reméltem, hogy kapcsolatba kerülök olyanokkal, akikre ott is szá­míthatok. Másrészt kíváncsi voltam, hogy vajon a nálam 15—20 évvel fiatalabb kollé­gák gondolkodásmódja mi­ben egyezik az egyémmel, il­letve tér el attól. — S az eredmény? — A gondolkodásmódok megismerése sikerült. Ami az utánpótlást illeti... Éven­te mindig akad egy-két te­hetség. Igaz, a színvonal na­gyon hullámzó, a csoporto­kon belül is jókora eltérések vannak. Vonatkozik ez a pá­lyán eltöltött időre éppúgy, mint a szakmai felkészült­ségre vagy az általános mű­veltségre. Az órák közötti szünetben beszélgetek Vécsey Ágnessel, a Magyar Rádió Nyíregyházi Körzeti Stúdiójának pálya­kezdő újságírójával. Vajon a „hangos sajtó” művelőinek mit ad az itt eltöltött idő­szak? — Az iskola legfőbb értel­mét abban látom, hogy ren­geteg olyan információhoz jutunk, amelyekhez a szer­kesztőségekben aligha. Rá­adásul ezeket olyan embe­rek nyújtják, akik szakterü­letük jeles képviselői, orszá­gosan is elismertek. A nagy egyéniségekkel való találko­zás mindig hasznos. Tény, hogy nem az iskolában vá­lik valaki Egon Erwin Kisch-sé. A vérbeli riporte­reket az élet „képzi” ... Sárhegyi István CSONGOR RÓZSA: Födémcsere II/2. Hugót el kell felejtenem, ha tudom — mosolygott szo­morúan Klaudia. — Néha kimegyek a sírjához, de inkább itthon be­szélgetek vele... — S a heverő fölötti falra muta­tott, ahonnan egy fekete rá­mába zárt férfi nézett reá­juk. Hirtelen, s ezt egyszer­re akarták, szembefordul­tak egymással. Klaudia feke­tére festett hajában hajcsa- varósan, s az asszony a maga leplezetlen öregedésé­vel. Nézték egymást. Tehát ő is, gondolta az asszony, hiába festi a haját, férje sincsen, gyereke sincsen. Te­hát ő is? Gondolta Klaudia, én befesteném bizony, nin­csen utálatosabb az ősz haj­nál. — Miben segíthetek? — kérdezte az asszony, s örült, hogy túl van a legnehezebb­jén. — A leveleimet kellene elhozni... — Szívesen — felelte, mintha tegnap vál­tak volna el. Megegyeztek, honnan, s milyen leveleket kell elhoznia. Klaudia mo­solygott, s közben váratlanul kisimultak vonásai. Két fer­de szemfoga is a régi, gon­dolta az asszony. Meglehet, művi, mégis, manapság meg­döbbentően eredeti fogsoro­kat gyártanak. — Játéknak sem rossz, időtöltésként... — mondta Klaudia, s apró döccenésekkel nevetett. — Kösz, hogy elmégy ... Akkor fiatal volt még na­gyon, de már két gyermek anyja. Férje tisztességes csa­ládapa. Klaudia dicsérte vá­lasztását. — Szóváltásaitokat, s a házasságotok rosszát ne tedd ki az ablakba, ennyi az egész. Ugye nem harag­szol, ha megmondom, közép­szer. Ezek a férfiak viszont a legjobb családapák' és férjek. Nekem karakteresebb férjem lesz, ilyent találtam volna már tízet, mint a te Bélád. — Akkoriban Klau­dia szorgalmasan bújta a napilapok házz&ágrovatát. Finom borítékokat, s víznyo­másos levélpapírokat vásá­rolt. S ő meg, istenem, mi­lyen régen is volt... futott a post restante levelekért a kiadóhivatalokba, előfordult, hogy saját lakása címét is átengedte a hitvest keresők leveleinek. Később elmara­doztak a levelek, úgy lát­szott Klaudia egynél állapo­dott meg. Szorgalmasan írta a leveleket, s merült el azok megérkezése után az olvasá­sukba. Révbe érkezett, vél­te az asszony, de nem be­széltek róla. Egy napon így fordult hozzá Klaudia, el­jössz velem a strandra? Ott adtam találkát neki, egyedül azonban, az első alkalom­mal nem mehetek. Előbb szemreveszem, érdemes-e ve­le. Még sohasem láttam. Mi sem természetesebb, felelte, te nem így tennél? Az én zöld fürdőruhám, a te sár­ga úszósapkád lesz az is­mertetőjel. Megérted? Nem szeretném, hogy... Az asz- szony természetesnek talál­ta. Hamarosan felfedezték a magas férfit, aki a medence megadott oldalán föl s alá sétált. Eleinte messziről fi­gyelték, később közelítettek hozzá. Klaudia bizonytalanul mondta, érdekes alak. A so­vány férfi is rá, illetve rá­juk talált, a két nőben az egyetlenre. Látható volt az arcán, gondolkozik. Időn­ként felbátorodott, s hol egyikük, hol másikuk köze­lítésére szánta el magát, de az utolsó pillanatban, to- vábbálltak. A sovány férfi megzavarodott, amikor újra melléje szegődtek, szó nél­kül és hallgatagon. Erre-ar- ra forgatta a fejét, mígnem idő múltával kitalálta, tréfát űznek vele. Sértődve vette útját az öltöző felé, még- egyszer megállt, jobb válla felett még egyszer visszané­zett rájuk, szeme tele volt szomorú szemrehányással. Belepirult felkért melléksze­repébe, amikor hirtelen ösz- szefutottak a dolgok, s ott állt előtte egy tréfájuk tőré­be csalt férfi. A szemrehá­nyó, szomorú szemekből mindent megtudhatott. Va­kított a napfény, az embe­rek csokoládébarnán sétál­gattak, hevertek, s az meg hófehér bőrével világított szinte. A keskeny váll, a hosszú, aszténiás mellkas, a karóvékony kezek és lábak, a kiáltó soványság, a seszínű kefefrizurás haj, éppen nö­vekedőben — sajnálat indult el a lelkében. Klaudia rá­nézett, karonfogta. Ez bör­tönből jött, nemde? Kikap­ta kezéből a fürdősapkáját, saját fejére húzta, lépett egyet előre, hogy tisztán lás­sa őt a férfi. Gyere, mehe­tünk, mondta, s karonfogta őt. Hányszor megírtam ne­ki, kulturált, jó megjelené­sű ... A férfi megfordult már, s eltűnt a lengőajtó mögött. — Rengeteg levelem ér­kezett — szólt Klaudia, hang­ja érces, durva volt. — Te­lefonon érdeklődtem már, azt mondta a tisztviselő, hozzon egy bőröndöt, annyi a levele. Miért nem jön értük, három hét után nem őrizzük, azt mondta ... — nevetgélt Klaudia azon a kis, döccenő hangon. — Mi­kor és hová menjek — kér­dezte az asszony, de már állt volna fel, hogy kitérjen vállalása elől. Klaudia min­dent pontosan elmagyará­zott. — Jó megjelenésű, kul­turált... csak van valahol egy ilyen férfi, mit gondolsz? — Bizonyára — felelte az asszony, felállt, menni ké­szült ... (Vége) AGRIA JÁTÉKOK ’86 Az orgonaszó színes mozaikjával Az Országos Filhar­mónia és az Agria Já­tékok gazdája, az egri Gárdonyi Géza Színház az idén valamennyi rendezvényét júliusra szervezte. Az eddigi ta­pasztalatok ugyanis azt igazolták, hogy a nyár­nak ez a leg veszélyte­lenebb hónapja, leg­alábbis, ami az időjá­rást illeti. Lehet, hogy ez a számítás most is beválik, bár az eddigi jelek nem erre utalnak. Ám a bazilikában rende­zett és honos orgonahang- versenyeket az eső riadalma nem nagyon kíséri. Legfel­jebb az ideútban zavarja a féléntkebb hallgatókat, a törzsközönség most is jön. Így megérkezett pénteken is, amikor Kistétényi Melinda ült az orgonánál, Péczely Sarolta énekelt és Ver eb Balázs hegedűművész mű­ködött közre. Maga a műsorösszeállítás is jelezte, hogy az orgonis­ta, Kistétényi Melinda meny­nyire vonzódik a finomabb szövésű hangulatokhoz, mennyire az érzelmek veze­tik. Nincs is szándékában elvinni a hallgatóságot azok­ba a zordabb régiókba, ahol Bach óriási szellemi fegyel­me és gondolatainak szi­lárd rendje uralkodik. Fok- ról-fokra, színes mozaikokon lépdelve közelíti meg az él­ményt. Közönségét meghit­ten „tereli” a szerzők vilá­gába, hogy ott is a dalla­mokból való szelíd építkezés mutatkozzék mutatványnak, ■ marasztaljon elgondolkodás­ra. Buxtehudétől három ko- rálelőjátékot adott elő. Ma már. a kései zenekedvelők nehezen tudjuk elképzelni, hogy a lübeeki orgonistához ment el „hallgatózni”, tanul­ni J. S. Bach, mert ez az észak-német mester a maga sajátos stílusával akkor ép­pen újdonságot, sok tanulni valót kínált: másképp fo­galmazott hangszerekre, mig vokális müveiben inkább az olasz iskolát követte. Ez a három korálelőjáték, aho­gyan az est orgonistája elő­adta, csak távolról, hangu­lati foltokban, elemekben jel­zi a mestert, aki még a kö­zépkori himnuszok lelki lá­záig, Clairvaux-i Bemátig is eljutott megzenésítéseiben. Az In dúld jubilo valóban elmélyült ünnepi érzéseket érintett. J. S. Bach BWV. 547. jel­zésű prelúdium és fúgája át­evezett a Bach-áriák dal­lamvilágába. Ezeket a szop­ránszólókat, az adventi, a karácsonyi és a Trinitas ün­nepére irt kantátákból vet­ték fel a műsorba. Péczely Sarolta színes orgánuma, a drámai hatásokat is elérni kész erővel hozta elénk; a művek áhítatát is közvetítő átéléssel énekelt a pódium­ra ritkán fellépő művésznő Az énekszámok érzelmi tá­mogatást kaptak az orgona- kíséretben és gazdagította a számok élményét az is, hogy Vereb Balázs hegedűművész bekapcsolódott a kantáták ilyen formájú megszólaltatá­sába. Ügy tűnik, Liszt nélkül nincs orgonaprogram Eger­ben. Most A Weinen, Klä­gern hallhattuk. Ezt a sok­sok lírával, olykor rezigná- cióval átitatott elmélkedést jól ismeri az egri közönség: ez alkalommal, az orgonista, hűen önmagához, visszafogot­tan, a lélek nagy háborgá­sait. kitöréseit mellőzve ját­szotta végig a megunhatat­lan zenei költeményt. S hogy az egész estét, ezt a meg­komponált lírai elmélkedést stílustörés nélkül fejezze be, Kistétényi Melinda Ko­dály egyik esti hangulatké­pének néhány hangjára imp­rovizált. Itt is megfigyelhet­tük, milyen pontos, színes mozaikrendszert dolgozott ki a motívumból, értettük mód­szerét, ahogyan építkezett: sehol sem lépte át a dallam, a néhány hang által meg­szabott mezsgyét. (farkas) Ásatások Balácán Veszprémtől alig tíz kilométerre. Nemesvámos és Veszp- rémfajsz között nem mindennapi leletre bukkantak a régészek. Halomsírt tártak fel Balácán, amelyről később kiderült, hogy egy római kori villagazdasághoz tartozó ma­uzóleum. Az építmény jellegéből arra lehet következtetni, hogy tulajdonosa magas társadalmi réteghez tartozott, s ehhez hasonló sírhelyet eddig még nem találtak Pannóniá. ban. A teljes feltárást jövőre kívánják befejezni, ezt köv.e- tően pedig helyreállítják a síremléket. Képünkön: pontos rajzon rögzítik a leletek helyét (MTI-fotó: Arany Gábor)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents