Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-15 / 165. szám

4, NÉPÚJSÁG, 1986. július 15., kedd Könyvszemle Heti könyvajánlat Európa Könyvkiadó Nooteboom, Cees: Szertar­tások. Regény. (Modern Könyvtár) Pirro, Vgo: A fiam nem tud olvasni. (Femina) Wogatzki, Benito: Románc Amélie-vel. Regény. Gondolat Könyvkiadó Elkin, Adolphus Peter: Ausztrália őslakói. Vasas Samu—Salamon Ani­kó: Kalotaszegi ünnepek. Kossuth Könyvkiadó Dunai Péter: Százezer ki­lométer Vietnamban. (Or­szág-világ) Közgazdasági és Jogi Könyv­kiadó Hatályos jogszabályok gyűjteménye. 1945-—1982 . 6. kötet. Az országos hatáskö­rű szervek vezetőinek ren­delkezései. Magvető Könyvkiadó Dobozi Eszter: Az Egy. Versek. „Mert ezt Isten hagyta.” Tanulmányok a népi vallá­sosság köréből. Ódon Erdély. Művelődés- történeti tanulmányok. I—II. kötet. (Magyar Hírmondó) Mezőgazdasági Könyvkiadó Grub Hermann: Zöld a házak között. Tanácsok vá­roslakóknak. Móra Ferenc Ifjúsági Könyv­kiadó Autók 2. Irta: Bálint Sán­dor. (Kolibri könyvek) Döbrentei Kornél: Tiszó- ka. Szépirodalmi Könyvkiadó Antal Gábor: Üdvösség imára és holnapra. Gáspár Margit: Láthatat­lan királyság. Egy szerelem története. Görömbei András: „Ki vi­szi át... ?” Hajnal Gábor: Varjak a városban. Versek. Tankönyvkiadó Juhász Ernő—El-Kara­many, Yehia: Arab társalgás. Ködöböcz József: Tanító­képzés Sárospatakon. A kol­légiumi és középfokú kép­zés négy évszázada. Egyéb kiadványok Somos István—Peterdi Pál: Lóri. Lóránt Gyula életregé­nye. Varga Béla: A Vidi-sztori. Halálfooi Kocsis L. Mihály: A halál kapujában Brüsszel, 1985. május 29., Heysel stadion, Juventus- Liverpool ... Arról a bizonyos BEK-dön- tőről még a futballimádók millióinak sem az eredmény Jut először eszébe. A labda« rúgásévkönyvekbe persze, mindenekelőtt azt jegyik föl, hogy ki nyert, de mi inkább a vesztesekre emlékezünk. A halottakra. Azokra, akik csak jó fo­cit (és lévén, többségükben olaszok, Juve-győzelmet) sze­rettek volna látni. Aztán többé már semmit sem lát­hattak. A tizenegy éves ca- gliari kisfiú és édesapja, kö­zel negyven honfitársukkal egyetemben, soha többé nem tért már haza. A focikaland véres halál­kalandba torkollt, a szurko­lókból halottak és gyilkosok lettek. No meg, persze, szem­tanúk. ott, a Heyselben és a tévé előtt szerte a világon. Dermedt, tehetetlen, meg­szégyenült és felháborodott, halálra vált és (hivatalból- bizniszből) érzéketlen részt­vevők. A halál előmeccsé- nek döbbent drukkerei. Mil­lióan és millióan voltunk, akik egyenesből néztük, mit néztük ... részvét nélkül iz­gultuk végig a homo sapiens újabb, akkor éppen sporttör­téneti ámokfutását. Kocsis L. Mihály, az író (alias P. Csányi újságíró), ott volt a Heyselben. Sőt már Ostendben is, ahol a szó szoros értelmében a saját bőrén szenvedte meg az an­gol hordák partra szállását. Arcán ökölcsapás nyomával, a stadion sajtópáholyából próbálta követni a követhe- tetlent, fölfogni a kegyetlen téboly miértjét. Aztán már itthon újságo­kat, fényképfelvételeket, vé­leményeket, tanúkat gyűjtött, vizsgálódott és mindenek­előtt önmagát fogta kímélet­lenül vallatóra. Szerencsére nem engedett újságírói ru­tinjának, ezáltal A halál ka­pujában című könyve sokkal több mint dokumentum-ösz- szeállítás — túlmutat a ri­deg és érzéketlen tényeken. Egy írói-emberi állapot „le­írása” ez a karcsú kötet, egy olyan szemtanú következetes és fájdalmas önanalízise, aki az emberi fanatizmusok mé­lyére szeretne pillantani. Ma­gát faggatva másokban is. A halál kapujában (hi­valkodóan elcsépelt, „krimis- re vett” címe és borítójának csontvázas ízléstelensége el­lenére is) kitűnő regény, amelyben az írói lelkiismeret örök emberi rejtélyekkel vi­askodik, a megfejtés sziszi­fuszi reménytelenségével és humánumával. Sportdoku­mentum helyett („valódi”) irodalom született — méltón adózva a focinak álcázott ha­lálkaland áldozatainak; nyugtalanító (szembesítő) gondolatokat ébresztve ben­nünk, akik továbbra is ott ülünk a képernyő előtt, s fé­lelem nélkül szeretnénk gyermekeinket kivinni a stadionokba . .. (Minerva, 1986) Tódor János Játékkészítő­tábor óvónőknek Jakabszálláson Jakabszállás község hatá. rában egy alkotóházzá át­alakított régi tanyai iskolá­ban szervezte meg a Nép. művészeti Egyesület azt a speciális táborozást amely­nek részt vevői Kecskeméten végzett friss diplomával rendelkező óvónők. Itt, nép­művészek közreműködésé­vel, a játékkészítéshez szük- séfes kézműves ismereteket — a szövést, a fonást és a textllmintázást — tanulják meg. (MTI-fotó: Karáth Imre — KS) KRISTON BÉLA: Szekerce az ajtófélfában... — Halló! Jól hallottam? Azt mondtad, drágám, hogy elváltál a Jenőtől? Kérlek, ne ugrass! — Jól hallottad, nem ug­ratlak! Két hete mondták ki a válást és vettünk boldogí­tó búcsút egymástól... — Hát, te... megbolondul­tál, Klárám, már bocsáss meg... — Nem bolondultam meg, hanem most jött meg az eszem! Elegem volt! Vége! És ezt most kellett tennem, míg fiatal vagyok, amíg je­gyeznek ... — De hisz, amikor hozzá­mentél, szeretted ... — Csak azt hittem ... Tu­dod, nekem ötszáz udvarlóm volt és imponált az állha­tatossága, hogy a nagy maf­lájának csak én kellettem! Volt, amikor fél évig is fá­séban voltunk, de még ah­hoz is mulya volt, hogy más leánnyal féltékennyé tegyen! Édesanyám mindig mondo­gatta, rágta a fülemet: „ez a jó. férjanyag, aki mellett nyugodt életed lehet... ” Csakhogy, túl nyugodtra si­keredett ... — Ha jól emlékszem, di­csérted az első években ... Mondogattad, hogy a tenye­rén hordoz,.. — Való igaz! Akkoriban kevés cipőt koptattam, alig jártam lábon! Ügy hordozott ölben, akár egy gyereket... — Azzal is dicsekedtél, hogy ágyba szolgálta fel a reggelit... — Ügy, ahogy mondod, Katám! Vasárnaponként min­dig kiszolgált... Fene ké­nyelmes volt... Még azt is elnéztem neki, amikor nagy igyekezetében pucér hasin- kómra löttyentette a forró kakaót... Nem is győzte csókjaival hűsíteni az égési sebeket... — Mondottad: sohasem fe­ledkezett meg ajándékról és virágról születés, és névna­podon ... — így volt! Mindig csere­pes virágot hozott a drága, mindaddig, amíg egyszer a fejéhez nem vágtam, amiért pityókásan állított be! Azóta csak vágott virággal mert kedveskedni .. . — Azt is mondottad, kor­moz, vasporoz, főz .. . — Még mosott is a drága! A kakis pelenkákat a vilá­gért sem engedte volna át nékem, nehogy szagot kap­janak a kezeim ... — Oh, ha az én Bandim ilyen lenne, mint a te Je­nőd ... Biztos nem csalna meg... — Menj hozzá, ha annyira tetszik, most szabad a drá­ga, támaszra vágyakozik ... — Érthetetlen ... egy férj ennyi jó tulajdonsága mel­lett hogyan romolhatott meg egy házasság . . . — Miért? Hát azért, kedves Katám, mert szeretem a há­ziállatokat, de nem a férj szerepében! Elegem volt a nagy jóságából, kimozdítha- tatlan nyugalmából, meg a könnyeiből! — Könnyeiből? Talán ver­ted is? — Ugyan?! Hogy a fenébe verhettem volna olyan nagy darab állatot! Akkor sírt, amikor rám jött a menet­rend szerinti rapli, és ilyen­kor nem engedtem magam­hoz ... ö pedig, ahelyett, hogy adott volna egy fülest, magába roskadtan szipogta, hogy én már biztosan nem szeretem, lehet valakim, s olyan könnyeket potyogtatott, hogy majd kiöntött... — Apropó ... Valóban ... van valakid? — Ugyan... mit kép­zelsz .. . hisz ismersz .. . — Éppen azért kérde­zem .. . — Nem tagadom... izgat egy férfi... Éppen ellentéte Jenőnek ... De ez, szóba sem jöhet... Agresszív... Egyik találkánál megvárattam ... kapam is két fülest tőle! Azóta jobban figyelem az órát... — Már ne haragudj, Klá­rám ... huszonnégy éves vagy, de erősen kétlem, hogy benőtt volna a fejed lágya .. . Még megbánhatod azt a válást! — Nem bánok meg sem­mit! Vége! Kész! Jól tudod, én milyen vagyok?! Bennem élet van! Tűz! Temperamen­tum! És én körém is élet kell! Pezsgő élet! Nincs unal­masabb egy Jenőhöz hasonló jó férjtől! A házasság örök pozícióharc! Ki kerekedik a másik fölé! Hát, én mindig fölül voltam! Soha nem volt önálló akarata! Mindig az volt, amit én akartam, nem volt olyan kívánságom, ame­lyet ne teljesített volna! Hát mondd, kérlek, ideális férj az ilyen? Hát férfi az ilyen? Lehet ilyennel együttélni?! — Ugyan, áruld már el, szerinted milyen az ideális férj! — Milyen? Hát megmon­dom! Az ideális férj legyen elsősorban férfi, aki, ha ha­zajön, belevágja a szekercét az ajtófélfába, és én akkor tudom, hogy hazajött az én uram, rohanok tésztát szag­gatni, tálalni, és fel kell, hogy nézzek rá, ki kell, hogy szolgáljam, mert ha nem tenném, akkorát sózna a hátsó felemre, hogy menten szétrepedne a farmer feszes gömbölyűségemen! Kopogtató A Perjés Klára szerkesz­tette műsorban vasárnap reggel három tanyára kopog­tattak be munkatársaink. Három család, háromféle elképzelés, indíttatás és élet­mód a tanya életét elképzel­ve és megélve. Már a kö­zépkorúak is megélték — utazásaik közben láthatták — a tanyavilág pusztulásra ítélését majd az utóbbi évek­ben ismét virágzását. Ho­gyan kezdett hanyatliami ez az ősi magyar életforma és ismét csinosodni a városok­ból kiköltözők — vagy vég­legesen, vagy hét végeken — keze nyomán. Magyarázat­ként általában a nosztalgia szót használjuk, ami nem fe­di teljesen a valóságot, mert et a csak megélt, átélt ese­mények, formák után kelet­kezhet. Itt pedig másról van szó. A fiatal zenész, íro­gató feleséggel a főváros za­jából menekülendő, gazdálko­dásra adta fejét, minden elő­zetes Ismeretek nélkül, gon­dolván, hogy a gyakorlat majd megtanítja őket — irodalmát is olvasva — az új életformára. Nem sikerül- ihetett, hiszen a háziállatok tenyésztését, gondozását könyvből ellesni nem lehet. A másik gát a közösségbe való beilleszkedés. Az addi­gi életformát fe'adva az új- tja való átállás nehézségei­vel küzdve a helybéliek megjegyzései felelőtlenséggel vádolták őket, többször rosszindulattal találkoztak. Terveik kudarcba fulladtak, a itávozás szándékával fog­lalkoznak. A változtatni aka­rásnak megvalósítási kész­séggel kellett volna párosul­nia. Nem így a nyugdíjas házaspár, akik csendre, fényre, nyugalomra vártak és a fiatalkorban elsajátí­tott szakma gyakorlására. A szücsmester — előtte a men­tőknél dolgozott — és felesé­ge, harmóniában él egymás­sal és környezetével. Növé­nyeket termel, és eladható­vá varázsolja a durva bőrt, kiegészíti munkájával a megélhetést nehezen bizto­sító nyugdíjat. Elszakadlak iaz addigi világtól, a sokat kritizált zajtól, tömegtől. A gyermekekkel való kapcsola* tot a távoli helyen elérhető telefon ís biztosítja. Vissza­tért a régi gyüimölcsaszalási módszer, hogy az unokáknak lis kedveskedhessenek. A nö­vény- és állatvilág megfi­gyelésével foglalkozó pro­fesszor, a bugaci pusztát vá­lasztotta a ibalatoni, a hét végeken elviselhetetlenül za­jos üdülőfalu helyett. A me­zők madarai, a bálványfa, a fűzfa, kötelező tartozékai környezetének. A kukorica- góré mellett fürdőmedencét épített a feoskesereg és más madarak odaszoktatására. 'Ismeretterjesztő munkája is jelentős a környéken, hiszen olyan pókfajtát fedezett fel, amely ritkaságszámba megy iaz országban. Védelmükért harcol, hogy a természet egyensúlyának fenntartását ezzel is elősegítse. Unoká­it is arra tanítja, hogy a vi­rágot leszakítani, állatot öl­ni nem szabad, hiszen „min­den élőlény él”. A kirándu­lás élmény és tanulás a fiataloknak, a városi gyer­mek itt eszmélhet először arról, hogy a sárgarépa nem a közértben terem, hanem a földben. A még alkalmas tanyákat a gazdálkodás mellett kultúrtörténeti szem­pontból, turisztikai meggon­dolásból is át kell menteni a jövőbe. Lövei Gyula Hamisítatlan mesék Negyven esztendeje bű­völtek el. s azóta is rabul ejtenek, pedig hová tűnt már az emlékezet cselvetése révén varázslatossá formált gyermekkor! Azóta annyi szín megfakult, oly sok fény kihunyt, ám, ha meghallom a hajdani vagy a hozzájuk hasonló töltésű történeteket, újra élednek megtépázott reményeim, ismét izmosodik néha tébláboló hitem mind­abban, ami értékes, igaz, tiszta és szép. Igen, ez az álomvilág ál­landó visszajelzést, megerő­sítést kíván, sóvárog, köve­tel, s már akkor js elége­dett vagyok, ha sorjáznak a régiekkel rokonítható me­sék. Mint vasárnap este, a Kcs- suth-adón, a Hol volt, hol nem volt... programban, ahol Nazim Hikmet átdol­gozásában a török néplélek üzent nekünk, azt tanúsít­va, hangsúlyozva, nycimaté- kol/va, hogy az ezernyi kü­lönbség ellenére bolygónk valamennyi lakóját számos azonosság köti össze. A leg- 'többünket zavarja az, ami rossz, intrikus színezetű, borúkelitő, s legalább ilyen hévvel szomjúhozzuk a kéz­zelfogható igaz győzelmét. Ezért ismétlődnek a mo­tívumok, emiatt bukkannak fel ugyanazok a fordulatok. \A szultán ebben az eset­ben is öntelt, szeszélyes, s megkérdezett vezérei közül csak a harmadik, a szegény­ségi»! rajtoló emberséges, ö veszi védelmébe azt a nagycsaládos, azt a famíliá­jával együtt éhező kisembert, aki övéi jóllakatásáért még « lehetetlennel i* megbir­kózik: vállalja, hogy a trón elé vezeti a bölcs varázslót, akivel a turbános nagyúr szeretne találkozni. A kutatás kudarccal zá­rulna, ha a keresetit sze­mély nem szegődne a kisem­mizett, a halálra szánt, de nemes lelkű polgár szolga la- ba. Diadalmaskodott Justicia, minket pedig megújított a hétköznapi gondok elviselé­sét megkönnyítő katarzis. Az az etikai, az a szellemi aján­dék, amelyben a ma kicsi­nyeinek és tizenéveseinek úgyszólván nincs része, mert majdhogy tudatosan elsza­kítják őket a képzelet tün­dökletes birodalmától, nem adják kezükbe azt az Ariad- né-fonalat, amely eligazítja őket az érzelmek, a hiedel­mek, a sejtések útvesztői­ben. Sorsuk lesz a rideg, a csak matematikailag körvo­nalazható tényekkel érvelő írealitás. Segítsünk rajtuk, ne hagy­juk magukra őket, ne en­gedjük száműzni körükből a tündökletes fantáziát, mert ennek révén sökszor mesz- szebbre jutunk el, mint a valóban csodálatos űrhajók­kal: kincseinket fedezzük fel, s egymásra találunk. Engedjük a valóságfelmé­rő lélek közelébe a nemes céljaikért küzdeni is kész hősökben bővelkedő hamisí­tatlan meséket. Hálásak lesznek érte, megköszönik nekünk. Akár­csak én a négy évtized előt­tieknek, a még itt levőknek és a már messze költözői­teknek ... Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents