Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-04 / 130. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1986. június.4., szerda Tárlatról tárlatra Kérdések sorfala között A tavaszi jóízű áradás a kiállításokon is mérhető. Olyan városban is, mint Eger, ahol a művészek és a közönség kapcsolata mindig is élénknek volt mondható, a párbeszéd a két fél között most hangosan folyik. Megjegyzéseink két művészi esemény kapcsán születtek, s ha mégis „dolgokról” beszélünk, annak oka az a sok kérdés, netán kérdőjel, ami ilyen órákban, a szemlélődés, az elgondolkodás pillanataiban meglep bennünket. Stéhlik Janos tájképéiből, csendéleteiből a Rudnay- teremben csak bemutatót rendeztek. Azért mondjuk ezt a „csak’-ot, mert a festő • — vagy a Képcsarnok — nem tartotta szükségesnek a tekintélyesebb bevezetést, megnyitóval, méltatással, amely a közönség jóindulatát kívánja megindítani a festő és müvei iránt. Ilyesmire itt nem is volt szükség. Az első szemrevételezés után kiderül, hogy ezek a tájak, amit ide a Bükk alá felhozott, ez a jellegzetesen alföldi világban élő festő, egy ereje, tudása teljében lévő ember kezétől származnak. Itt nyoma sincs semmi modern. ideg- rángásnak, félelmeknek. Pedig itt is jelen van az a magány. az a társtalanság, amelyre annyit szoktunk panaszkodni. Minden téma vagy témaként megjelenő természeti alakzat sugallja, hogy ide a tájba egy érzékeny, lírai alkatú ember hozta ki gondjait, és mintegy rátelepíti a megfestett fákra, bokrokra a természetből éppen a lélek hordozóivá kiválasztott részletekre, alakzatokra. Mert Steh- lik hiszi, hogy ez a sok fénnyel, indokolt és szép tarkasággal felhordott színvilág visszaadja azt, ami benne munkálkodik. És mi ritkán szoktunk hivatkozni a közönség visszhangjára — bár minden alkotás ezt keresi —, most mégis megemlítjük: az utóbbi hónapokban v végignézhettünk itt néhány bemutatót, tárlatot, a Rudnayban és másutt is, ekkora visszajelzést egyik sem kapott. Ezt a Stéhíik- anyagot szinte az első napon, csaknem lábon megvették az egri és környéki műgyűjtők. És ez nem akármi, ha meggondoljuk, hogy éppen hetekkel ezelőtt Somogyi Soma és Kovács Nagy jelentkezett itt és darabjaikat ugyancsak vásárolták. Stéhlik valamilyen fontos alaphangot üt meg az emberekben. és ezért fogadják őt ilyen érdeklődéssel. Nem árt a jelenségre, a tartalomra odafigyelni! A másik kiállításon, a Megyei Könyvtár földszinti előterében Oskóné Bódi Klára tűzzománcait és Magyar István grafikáit sorakoztatta fel, értő és igen ízléses tálalásban a rendező. Csont István. Oskóné Bódj Klára. épp úgy, mint Magyar István az egri tanárképző főiskolán végeztek annak idején. Blaskó János, Nagy Ernő, Seress János lehettek rájuk hatással, indíthatták el bennük a művészi formálás igényességét. Egyáltalán az igényt a megszólalásra ők bátoríthatták. S ha lehet olykor túlozni, akkor itt mondható el a közhely: ezt a két nagyjából egykorú művészt nem is egy, de több világ választja el egymástól. Oskóné Bódi Klára hozza Stéhlik János: Hazafelé elénk a zártabb világot. Anyagában, a tűzzománcban rejlik talán az egyik ok, hogy figuráinak nyugalma végleges, kifejeznek egy lelkiállapotot, amely mindennek mondható, csak zak- latottnak nem. Középkori szenteket, inkább nőalakokat formál meg. Jadvigát, akit Lengyelországban éppúgy tisztelnek, mint nálunk, hazájában, az Ezüst Madonnát, az Álmodozót, a Solymárt, a Galla Madonnáját. a Primaverát, a Hiúságot, a Középkori legendát, a Bizánci angyalt, az Ela- ussa Madonnát teremti elénk, mert valahonnan egy kitörölhetetlen élmény kényszere. fénye sürgeti ki belőle ezeket a tiszteletre méltó figurákat. S hogy Bódi Klára mekkora távolságot jár be a Fekete Madonnától a Kék mecsetig, azt az áhítat mércéjével kellene lemérnünk. Elzárkózás vagy menekülés ez a modern kor modern iszonyataitól — az álmok felé? S ha az álmoknál tartunk, akkor jókor érkezünk Magyar István grafikáihoz. Itt az első vonaltól az utolsó színfoltig a modern városi ember riadalma. félelmei, látomásai, álom előtti-utáni képzelgései tűnnek fel. Álmot mond el a grafikus és meditációt, de érezzük munkáiból — hiszen eleven és mély hatással tör ránk az a légkör, amelyből küldi híradásait —. hogy itt nem nosztalgiák, nem gyerekkori szorongások, hanem a felnőtt élet kegyetlen résztörténései kapnak emléket, emlékeztetőt, jelzetet arról, hogy nem az évtizedek lassú hullámverése, hanem a másodperc tört részének riasztó vagy felzaklató élménye szüli a sorsot és mindazt. amit megélni lehet és érdemes. Ha a három művész alkotásait egymás mellé idézzük. a kérdések sorfala indul el felénk: ugyanabban a korban, ugyanabban az országban. ugyanabban a társadalomban, neveltetésük, taníttatásuk, élményanyaguk csaknem azonos korlátái, illetve határai között élnek és alkotnak: hol válnak szét az utak? Hová visz el az egyik a maga derűs vigasztalásával, a másik az eszményítéssel, a harmadik azzal a rajz- és színanyaggal. ahogyan a Liftben című grafika tanúsága szerint átél egy nem várt, de felejthetetlenné váló pillanatot? Ha neki az. nekünk is az lehet? És ha van azonosság a kor és embere között, melyik művész fejezi ki az igazat? Vagy legalább közelít-e a valódihoz? És miben? És addig mit csinál a közönség. amíg ekkora szélességben verik a művészek a színek. a formák, a tartalom zongoráján a klaviatúrát? Farkas András Történetek a rock világából Már jócskán kinőtt a kamaszkorból nálunk is a rockzene, hajdani kócos művelői ma már tisztes családapák és családanyák, sokan közülük művészeti díjasok, saját színháza is van a műfajnak. A múltat kutatók már gyűjtik az anyagot a Nagy Magyar Képes Rocktörténethez. Az eddigi előtanulmányok is vaskosak, igyekeztek meghatározni e műfaj helyét, szerepét napjaink szórakoztatóiparában és kulturális életében. E témakörben jelent meg egy nagyon szórakoztató és hasznosnak is tűnő könyv az Ifjúsági Rendező Iroda gondozásában, az Anekdoták a hőskortól napjainkig. Popmúzeum címmel indított sorozatának első kötete ez. s igyekszik betekintést adni a hazai és külföldi popvilág elmúlt két évtizedes történetébe, a maga sajátos módján. Hogyan történhetett, hogy az Egyesült Államokban még az elnökválasztást is befolyásolta egy kirándulás, a popvilág egyik ismert és roppant vonzó képviselőjével? Miért követik szédült muslicaként a zenészeket a fiatalok? Miként sikerült popgyarmatokat szereznünk a XX. század közepén? Kik voltak az elmúlt negyedszázad legjobbjai az erősítők árnyékában ? Számos ehhez hasonló kérdésre ad választ ez a mintegy 150 anekdotát, történetet tartalmazó kötet. A hatvanas évek tinédzseréi, akik első számú fogyasztói voltak en: nek a zenének, mára negyvenesek lettek, a tinédzserektől tehát a középgenerációig terjed a beat-pop-rock muzsikát kedvelők köre. igjy mindenképpen jelentős érdeklődésre tarthat számot e muzsika művelőinek életéből felvillantott anekdoták, történetek gyűjteménye. I—ni A hajdani Illés együttes anekdotaforrásnak is nagyszerű volt... Huszonegy dolgozat érkezett Nívódíj a legtehetségesebbeknek Az Egri Pedagógus KISZ- Bizottság és a Városi Diáktanács a legtehetségesebb fiatalok számára Kutató diákok konferenciája címmel lehetőséget teremtett a diákkörökben szakkörökben tevékenykedők bemutatkozására. A szervezők három témakörben — természettudományi. társadalomtudományi és szakmai — várták a pályamunkákat. A beérkezett huszonegy dolgozatot a Ho Si Minh Tanárképző Főisko- , la KISZ-bizottsága értékelte az intézmény pedagógusainak bevonásával. A legjobbak okleveleket és jutalmakat kaptak. Nívódíjban részesült: Tóth Balázs. Forgács Tamás, Tóth Tamás, Belányi Zsolt és Doma Lajos a Gép. és Műszeripari Szakközépiskola, Bocsi István. Prokaj Mónika. Somogyi György, Oláh Péter és Bata Katalin a Szilágyi Erzsébet gimnázium. Saléti György a Mezőgazdasági Szakiskola. Szabó Judit és Kohajda Márta az Alpári Gyula Közgazdasági Szakközépiskola tanulója. Kráterhangverseny Celldömölkön EZEN NEVET MEXIKÓ (111/3.) Tsio: A főnökre lőni tilos A kemenesaljai napok zárórendezvén.vét a Celldömölk melletti Ság-hegyen tartották. A kemenesaljai táj legszebb területén, a Ság-hegy kráterében, a harminc méter magas sziklafallal övezett, mintegy 300 méter átmérőjű, természetes „hangversenyteremben” rendezték meg a fúvószenekarok hangversenyét Ebéd után kávét ittunk és egy kupica kitűnő dióli- kört. — Don Felipe, meselje el nekünk egy vadászkalandját! — javasolta valaki a társaságból. Valamennyi vendég csupa fül volt. — Egyszer nyűlra vadásztam ... — kezdtem volna. de Elvira, a feleségem, közbevágott: — Tudod, hogy nem szeretem, ha nyűlra vadászol. Olyan szelíd, kedves kis állat. minek megölni? — Ez a szokás, drágám — folytattam. — Szóval, fent voltunk a hegyekben . . . Nyilván tudják, hogy nyűlra a legsZórakoztatóbb a hegyekben vadászni. — Nem érdekel, hogy hol történt! — szakított félbe ismét hitvesem. — Százszor megmondtam, hogy eszedbe se jusson nyűlra vadászni. Megértetted ?! — Jól van szivem, de ez még az esküvőnk előtt történt — próbáltam védekezni. — Nincs jelentősége — torkblt le. — Ismételten felhívom a figyelmedet: nem tűröm, hogy nyulakat öl- döss! — Megértettem, életem. — És úgy próbáltam folytatni elbeszélésemet, hogy ne ingereljem vele az asz- szonyt. — Szóval, egyszer, amikor NEM. VOLTAM nyúlvadászaton ... — Hát akkor, hol voltál? — kérdezte hitvesem. — A munkahelyemen, drágám, az irodában — válaszoltam habozás nélkül, és közben a vendégekre kacsintottam, hogy így adjam tudtukra: mégiscsak nyúlvadászaton voltam. — No, ha az irodában voltál, akkor folytathatod. Engedékenységétől egészen fellelkesülve mondtam tovább a történetet: — Hirtelen felbukkant előttem egy nyúl... — Micsoda? Nyúl az borában?! — ugrott fel Elvira. — Ó. csak nyelvbotlás volt, szivem. Azt akartam mondani, hogy váratlanul belépett a főnök ... Kaptam a puskát, megcéloztam a fejét. .. — Kinek a fejét céloztad meg? — csattant fel Elvira hangja. — A főnökét — vágtam rá, s újból odakacsintottam türelmes hallgatóimnak. — És aztán .. . ? ! — Agyonlőttem. — Kit? A főnöködet?! — Igen. Van ellene valami kifogásod? — Még hogy kifogásom! — kiáltott fel. — Nyulat ölni még csak hagyján, no de főnököket?! Csak nem képzeled, hogy egy fedél alatt fogok élni egy gyilkossal? Azonnal takarodj a házamból! És a vendégekkel együtt kipenderített a lakásból. A legmelegebben tanácsolom mindazon férjeknek, akiknek izgága feleségük van, hogy egyszer s mindenkorra felejtsék el vadászkalandjaikat. (Vége) (Fordította: Zahemszky László) tMTI-fotó: Czika László — KS)
