Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
T 8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1986. május 1., csütörtök Indulat —ódái zengéssel Százötven esztendővel ezelőtt, 1836. február 24-én halt meg Niklán Berzsenyi Dániel. Akkortáj lódult neki éppen a magyar történelem, hogy nehezen építkező korszakhatárait átlépve belemeneteljen majd a forradalomba. Amiből természetesen — utólag azt hisszük legalábbis —, hogy a századforduló magyar nemességének ez az erőteljes egyénisége, a magyar Horatius nem eleget előlegezett. Vagy nem egyértelműen, nem harsogva mutatott lelke és indulata ebbe az irányba. És mégis, ma is megdobogtatja szívünket, számadásra készteti elménket, a nemzet öntudatát mindaz, amit ez a heves természetű, talán minden lépésével egy kicsit módosán elkéső lángész papírra vetett. Nézzük először ő magát! 1776-ban születik Egyházas- hetyén. Apja, Berzsenyi Lajos szívesen foglalkozik latin szerzőkkel, ő vezeti be meglehetős mélységig fiát a klasszikusokba. A fiú Sopronban puritán protestáns nevelést kapna, de nem nagyon tűri a fegyelmet. Harmincegy éves korában így ír Kazinczynak: „Én egykorúim közt legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt átugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németet megvertem, azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim közt elalélt.” Ezt a testi erőt minden bizonnyal a hozzá párosuló lelki energiák, kemény indulatok, szenvedélyek, netán meggondolatlanságok is irányították. Harmincegy évesen öregnek vallja magát Kazinczy előtt, és ez a túlzó minősítés is alapja lesz Kölcsey recenziójának, 1817-ben. Sopront, a kollégiumot 1795-ben otthagyja, katonának áll. De pányvába rakja a fékezhe- tetlent az apa és a rokonság elhatározása, a nemesi büszkeség, az anyai érdekek szélesre burjánzó láncolata. 1799-ben feleségül -veszi távoli rokonát, a tizennégy éves Dukai Takács Zsuzsannát, átköltözik Sömjén- be, majd 1804/05-ben Nik- lára. Niklán élt tehát a nagytermészetű, magára, erejére, őseire büszke tartással a verselő Berzsenyi, aki a gondokkal, munkával telt házból küldözgette leveleit, híradásait Kazinczynak, a korszak nagy irodalomszervezőjének, később a pesti orgánumoknak. Kazinczy szervezi meg végül is Berzsenyi verseinek kiadását. 1812-ben felmegy Bécsbe, még Pestre is eljut, hogy ott vegyes érzelmei támadjanak az írókról, az íróságokról. S miközben az évek egymásra hullanak, ő egyre mélyebbre' nyomakodik az ódák világában. Mert a feleség kedveli a vidéki életet, szellemei igényeivel, társadalmi élettel nem háborgatja Berzsenyit. Olvashatja a költő Niklán a kor újságait, Kazinczy válaszait, élvezheti a helyi, keszthelyi, dunántúli sikereket is. A pesti kritika már 1813-ban megcsipkedi őt, mert Kazinczy féltétien hívének tartják, de kifogásolják műveltségét, provincializmusát, vidékiességét. 1817-ben éri a villámcsapás, amikor a Kazinczy köréhez tartozó Kölcsey bírálatot ír addigi teljesítményéről, az 1813-ban és 1816-ban megjelent, Helmeczy Mihály által jegyzett két kötete anyagáról. A mai olvasónak Kölcsey Ferenc (1790—1838), a Himnusz költője, a Vanitatum vanitas, a Parainesis gondolatrendszerének szigorú embere, aki számos európai nyelvet beszél, feltétlen szak- tekintély klasszika-filológiában, hiszen 1821-ben már plagizálják tőle veretes Ili- ász-fordítását. Azonkívül éleseszű jogász, aki majd Pesten, a kor nagyjainak törvény előtti ügyeiben is kiváló ügyvédként szerepel. Ha ő azt írja, állítja, hogy Berzsenyi dagályos, értelemtől üres, provinciális, gondolat- és érzésvilága szegény, kiírta magát, — akkor hasztalan Dunántúl minden szépleikének, poétájának, Kis Jánostól, a rokon Dukai Takács Juditig, a keszthelyi Helikontól Nikidig és tovább habzó lelkesedése, Kölcsey tekintélye, a tudása iránti feltétlen tisztelet Pesten mérce és megsemmisítő megalazás. Pedig Kölcseynek sem ártott volna mélyebbre néznie, az akkor fodrozódó romantika és korszellem mögött észreven- nie azt a negyven-ötven verset, ódát, vallomást, levelet, amely az idők változó ízlésvilágát át- és letöri, amely éppolyan márványkemény és szép csiszolású, mint az a hevület, az a szenvedély, amely kivetette ezt a költészetet a niklai magányból, mert a magát és a gondolatait horatiusi mértékkel méricskélő Berzsenyinek mindez az élete értelmét jelentette. A későn induló és téve- tegen tájékozódó Berzsenyi lírája Kölcsey 1817-es kritikájával halálos csapást szenvedett el. Amit később ír, fenségben és tartalomban, formában és zengésben meg sem közelíti mindazt, ami 1803 és 1816 között kisiklik a költő keze alól. A horatiusi dalnok tragikuma többszörös. A provinciában, a nemes elődök által megtartott életritmus változatlan tovább élésében foglalja le sok idejét, s közben az így-úgy megalapozott latinos műveltséggel eltelve ábrándozik. Temperamentumának, környezetének, magányának, ki nem élt vágyainak szorításában épít magának egy másabb világot. Ábrándozik arról, hogy „minden új világszemlélettel új ideáknak, új szellemnek s új nyelvnek harmóniája születik”. Amikor ezt megfogalmazza, hiszi is, akarja is hinni, hogy az az elhivatottság, az a sugallat, amely benne munkálkodik, valóban az egeket ostromolhatja. Képzeli, hogy elegendő ereje és tudása van ahhoz, hogy ezt az új harmóniát ő építse fel. Vagy ő is építse! A cél elérése érdekében tett minden harcmozdulata egy vidéki nemes vidékisé- gének minden stigmáját magán hordja. Áttételesen kezdeményez, nem bízik álmaiban. A benne emésztő- en élő tűz nem lázadás, de majdnem az; mindenesetre szabadságvágy, amit már apjával folytatott harcában is kipróbál. Ettől talán lelkileg ki is vérzett. Tájékozódása neveket lát, sorol fel, akik nem is igen vonzzák őt. Kisfaludy Sándor (1772— 1844), Kisfaludy Károly (1788—1830) más világ, Csokonait 1805 januárjában temetik; Virág Benedek és Vitkovics Mihály más csillagzat emberei. A kőszegi Rájnis József, Baráti Szabó Dávid és Révai prozódiai vitája éppen a tegnapé, nem is olyan érdekes. Kis János segít. De mit tegyen ő, aki a gondolataival magára maradva, csak azt érzi, hogy mitikus borzongás fogja el, kozmikus távlatok hálójába kerül és valami leküzdhetetlen áhitat vagy inkább fenség érzete fogja el, ha belekezd az írásba. Kazinczy biztatja is, hogy ezt az ódái hevületet ne hagyja veszni. Míg kétségei, köznapi gondjai között szorong, vár arra a nagy-nagy szerepre, sikerre, amely egy ilyen nemesi ősökkel büszkélkedő Berzsenyinek kijár; szögről-végről a Zrínyiekig, a Nádasdyakig vonul fel ez a történelmi atyafiság. Nem veszi észre, hogy a horatiusi eszmény, a kitűzött cél éppen akkor elérhetetlen: Horatius egy világbirodalom arénájában szólhatott, világnyelven, a győztes oldalán, mértéket szabva irodalomnak és a társadalom soksok igényének válaszolva, ő. Berzsenyi nem Rómában, nem Pesten, Niklán, nem a korszellem győzteseinek oldalán emészti magát azért, hogy a nemes tűz, a nemes lélek, a nemes eszmény valósággá váljék, magasabb hatóerővé a nagy álmok magasabb rendjében. Buzdítják őt Kazinczy levelei, az 1807-es országgyűlés eseményei, a politikai hírek, hiszen legjobb, legma- gasztosabb írásai idején erjed minden a hazában: a Habsburg-ház, a császárság csak sunyi kis árnyékot játszik a nagy napóleoni mozdulatok suhintásai alatt. S bár nem nagyon szerethette ezt a zsarnokát sem, az Európát felrázó történések mozgatójának tekinthette őt azokban az években, 1810-ig, amikor még semmi nem dőlt el. S a Kölcsey-birálattal — mögötte inkább sejtett, mint tudott szándékkal Kazinczy részéről — romba dől számára minden. Az itteni irodalmi Olimposz tetején trónoló „széphalmi szent” — ahogy Kölcsey nevezte Ka- zinczyt, a magyar irodalmi levelezés és szervezés királyát — letörpül Berzsenyi előtt. De elvész az ő önmagába vetett hite is. Nincs többé az a serkentő tudat, amely az erkölcs és a fenség ormait kínálná megközelíti Nikláról. A sebek orvoslásához a legrosszabb — a legrosszabb? —, de mindenképpen szükségszerű utat választja: nekiindul a stúdiumoknak, hogy megalkothassa a Poétikai Harmonis- tikát. Meg tudós önmagát. Annyit elér, hogy megkapja 1830-ban az akadémiai tagságot; arra is merészkedik, hogy 1825-ben válaszoljon Kölcseynek. De az ércharang zengése már a múlté. Ha vigasza lehetett volna, most elmondjuk, hogy 1815-ben Katona Bánk bánja elbukik a drámapályázaton, többek között azért is, mert a darab „mondanivaló, forma, cselekmény, jellem- ábrázolás szempontjából ellentétben áll az irodalmi vezetők (Kazinczy, Kölcsey) ízlésével, elveivel és irodalmi gyakorlatával”. Ma már tudjuk, hogy bizonyos szellemi értéken, bizonyos színvonalon felül lehet vitázni, de megfellebbezhetetlen ítéletet mondani nem szabad. Az 1817-ben kapott „súj- tást” Berzsenyi haláláig nem heveri ki. Berzsenyi, a büszke nemes, fajtájának egyik érdekes példánya százötven éve halott. De — ahogy a késői lelkiismeret-vizsgáló Németh László leszögezi — „száznéhány verse közt legalább harminc-negyven a makulátlan, a legnagyobb magyar versek közül ki nem zárható”. S Németh Lászlónak ott és azért van igaza, mert Berzsenyi verseiben a gondolat, az érzés, a tartalom és a forma olyan kétségbevonhatatlan azonossággal fedi egymást — forma dat esse rei — amit ritkán tapasztalunk újabbkori irodalmunk alkotóinál. És a költő fájdalmas tragédiája annál vigasztalanabb lehetett, mert — minden alkotóhoz hasonlatosan — ő is tudta, hogy sorsa, hivatása szerint élte, teremtette meg azt a világot, amelyre rendeltetett. Mert mindig is a lelkiismeretére hallgatott. Akkor is, amikor Nikláf választotta és akkor is, amikor a belső zengzetek lekot- tázására vállalkozott. És főleg tudta, hogy ő az igazság óriása. S ha már a lelkiismeretnél tartunk, mondjuk el rögtön: az elkövetett hiba nagysága felett maga az elkövető sem tudott napirendre térni egészen: Berzsenyi halálakor az engesztelő gyászbeszédet Kölcsey mondja az akadémián. Igazságérzet és felelősség, nemzeti tudat és egy kiváló szellem megértése, ébren tartása, szellemi kinccsé tétele mégsem marad el itt sem. Berzsenyi összes műveit 1842-ben már kiadja Döbrentei Gábor. Toldy Ferenc 1864-ben két kötetben teszi közzé Berzsenyit. S kedves fellengzősség a nemzet részéről, vagy csak egyes rajongók lelki nemességét bizonyítja, hogy 1880-ban latinra fordítják költeményeit. Angol, bolgár, eszperantó, francia, japán, német, orosz, román, svéd fordításai születnek ennek a szépen csiszolt magyar nyelvzengésnek. E század nagy esszéírói közül jelentős írásokkal fordulnak Berzsenyi szelleme felé Németh László, Füst Milán, Wal- dapfel József, Horváth János, Keresztúry Dezső és Kardos Tibor is. Napjainkban Somlyó György, Merényi Oszkár. Az utóbbi évtizedekben egymást érik a Berzsenyi-kiadások, köztük az Akadémia kritikai kiadása is. Minha minden azt bizonyítaná, hogy az idő sodrása forgathat társadalmakat, személyeket, felröppenthet divatokat, emelhet, letiporhat sorsokat, de a gondolat, az a bizonyos belső rajongás, erő vagy szándék, amit jobb híján ihletnek nevezünk még ma is, kikényszeríti az elhivatottból a tettet, az alkotást, a hangot. És a hang szól az időben az időnek. S mint a jelen esetben is: a megszenvedett szépség, a nemzet örök haszna, jelene, leiki és időbeli folyamatossága. Farkas András (Részlet) A költő első műve, minden művének előképe, így hát önmaga. „A valódi poézis maga a lélek” — mondja egyszerűen és csodálatosan. Berzsenyi ars poétikájában ez nem valami mesterségellenes tétel, inkább a mens sanához hasonló elemi egészségügyi szabály. A költő lelkének mindenkor otthonosan kell lebegnie a magasban, ha magas szavakat akar ejteni. Nem ott kezdődik ő, mint a művel takarózó mai rothadás vallja, ahol a toll végződik. Mindenestől kell méltónak lenni arra, hogy az legyen, s e méltóság elengedhetetlenebb a metrumoknál. „A költészet célja: lelkünk minden erejét harmóniás emeltség az, amely emel. Aki képes rá, képzett és képez. Berzsenyi utál minden „kártékony és rút miszticizmust”, s nem zabolátlankodik, különcködik, tudóskodik, mint hanyatló korok költői, akik a nagy örökséghez kis lelket kaptak. A szép lélek megtalálja a szép gondolatot s a szép vers: Berzsenyi szerint, szép gondolat. Ez így kicsit együgyűen hangzik. De a szép gondolat az ő szótárában nem szerencsés ötlet. Majdnem az ellentéte. Nem meglépő, inkább banális. Magas banalitás a szép gondolat, de épp ezért minden ép közösség felemelkedhet hozzá, míg a különös: az egyéniség, sötét zárkában marad. A képzett vagy mondjuk, alakított lélek, levetkezi, ami benne csak egyéni, s azt mondja ki. ami a világ nemesebb leikével közös. A szép gondolatnak így algebrai értéke van a mindennapi gondolkozás számvetéseivel szemben: általánosabb tartalmú, de általánosabb érvényű is. Szavakban kivonatolni ezt a szép gondolatot bajos, ha csak egyetlen szóba nem. Mit mond A közelítő tél? Az ember, mint a természet, múlandó. A Barátaimhoz? A férfi kiábrándul ifjúkora káprá- zataiból. Az ulmai ütközet? Most teszi próbára a magyart a világ. A Majláth Jánoshoz? A rezignált költő jutalma hatás a jobbakra. De a lélek, amely maga a poézis, épp ezekben az általános, de korántsem homályos gondolatokban (jellemző, hogy Dayka Homályos bánat dúlja keblemet című verse Berzsenyit felháborította) szól közösségéhez. Magas lélek és szép gondolat a feltétele a nagy mesterségnek, melyet Berzsenyi világért sem állított volna szembe lélekkel, élettel, szenvedéllyel, mint manapság szokás. A mesterség: mámora és mérséklete a szép léleknek és szép gondolatnak. Amit Berzsenyi így fejez ki: a költő a nyelvet „minden lehető módon képezheti... csak természetességét meg ne rontsa” Minden lehető módon: a mámor; a természetesség: a mérsékletnek az a tere, melyet közösségre néző lélek és általános gondolat teremtenek a lázas mester •körül. Hogy Berzsenyinél ez a sorrend (lélek, gondolat, mesterség) mennyire nemcsak elmélet volt, hanem maga a gyakorlat, verses episztolái egyikével bizonyíthatjuk. A tanulmányíró szerencséjére fönnmaradt egy kidolgozatlan Berzsenyi-vers, mely műhelyében mutatja a mestert, fogalmat ad róla, hogy készültek a Berzsenyi-ódák Ez a vázlat az 1809-ből NÉMETH LÁSZLÓ: Berzsenyi Dániel
