Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-08 / 107. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. május 8., csütörtök Szakmunkástanulók a pódiumon Színjátszók a hátsó pádból Rendhagyó vállalkozás, hasonló válasz Kedves Cálffl László! Igazán nincsenek irigylés­re méltó helyzetben azok. akik közismereti tárgyakat tanítanak a szakmunkás- képzőkben. Alacsony az óraszám, kicsi az érdeklő­dés, mert ha a gyerek el­boldogul a szerszámmal és a géppel, minek is kínoznák azzal, hogy magyarból és történelemből jeleskedjen? Bevallva vagy bevallatlanul ez az értékrend a meghatá­rozó ezekben az intézmé­nyekben. Különösen nehéz annak, aki arra próbálja rávenni a tanulókat, hogy órákon kí­vül is foglalkozzanak a mű­vészetekkel. Az, ami a gim­náziumokban majdnemhogy természetes — a szakköri, énekkari munka —, az itt nagy-nagy szervezést és rábeszélést igényel. Nehéz összetartani a csapatot, s ezután következne a teljesít­mény. az értékelhető bemu­tató. Ezért aztán külön öröm volt a néző számára a kö­zelmúltban azt a területi szemlét látni, amelyen az Egri 212. Számú Bornemisz- sza Gergely Ipari Szakmun­kásképző Intézet vendége­ként még öt csoport lépett színre. A hat bemutató egyenle­tes színvonalú volt. Ezt jó és rossz értelemben egyaránt el lehet mondani. Ugyanis nem akadt kiugró élményt nyújtó mű. de olyan sem, amely riasztóan hatott vol­na. A rendezők iskolázott­sága szembetűnő: túl va­gyunk már azon a korsza­kon, amikor színpadi isme­retek nélkül, „hályogkovács­ként” foglalkoztak az együt­tesekkel a vezetőik. Ma már világosan le lehet mérni, hogy áz amatőr színjátszás melyik stílusa érvényesül ennek vagy annak a kiskö­zösségnek a tevékenységé­ben. A témaválasztás arról árulkodott, hogy a csoportok vonzódnak a valódi problé­mákhoz. Nem merülnek el az olcsó poénokban, hanem igyekeznek megbirkózni a ma feladványaival. Így me­rülhetett fel olyan téma, mint az anyagiasság és a sze­retet ősi ellentmondása, fér­fi és nő közeledése, az anya­ság konfliktusa, vagy a való világ ridegsége és a mese ereje. S mindez rangos szer­zők megfogalmazásában mint Lope de Vega, Faliad, Arisztophanész, Fejes Endre. Ha mást nem is értek el a most látott fiúk és lányok, minthogy ilyen gondolato­kat és jól megfogalmazott mondatokat elsajátítottak, már jelentős az eredmény. Ha ráadásul mindezt való­ságos helyzetben, a színházi „valóság" tükrében tették, méginkább gyarapodhattak értékekkel. Az első bemutatkozó együttes, a Miskolci 100. Számú Ipari Szakmunkás­képző Intézeté A karácsony­fa című művel jelentkezett. Biblikus hangulatú az észt szerző játéka, amelyben öt­vöződik a szenvedés és a szeretet örök mítosza a ter­mészetvédelem és az anya­giasság régi és új problé­máival. _Nem volt hibáktól mentes a produkció, a diá­kok nehezen találták meg a hangot. Sajátos kifejezésmó. dot kíván az efféle írás, valami szertartásosságot, pontos szövegmondást és mozgást. Ezt csak részben sikerült megvalósítani. A másik miskolci csapat, a 101-es szakmunkásképzőé Lope de Vega Javasasszo­nyát mutatta be. A hangu­latos produkció hivatásos színész rendezése, ennek el­lenére tartalmazott ellent-- mondásos megoldásokat. Ki­dolgozott jellemekkel, jó sze­replőikkel rukkolt ki a „társu­lat".'kár, hogy nem tudták igazából megteremteni a víg­játék légkörét. Így ez a főleg lendületre és a helyzetek el­lentmondásosságára épülő darab sokszor „leült”. A Kazincbarcikai 112. Szá­mú Intézet tanulói „El kéne indulni...” címmel összeál­lítást hoztak. Dalokból, né­pi rigmus óikból rótták össze produkciójukat. Ha jobban gazdálkodnak az anyaggal, hatásosabb lett volna. De nyúzták-húzták, a néző már többször azt hitte, hogy mindjárt vége van, de még mindig jött valami más, sokszor oda nem illő, ami nem hozzátett, hanem in. kább elvett valamit az ed­digiek értékéből. A dalok túlságosan is hamisan szó­laltak meg, csupán az men­tette meg a helyzetet, hogy a játszók örömmel álltak a nézők elé. s ebből valami át is jött a rivaldán. Az egri mezőgazdasági szakmunkásképző színját­szói egy régóta „futó” da­rabjukat hozták el, a Ly- zisztnatét. Sokat javult az utóbbi időben, tisztább lett a játékuk. Valamennyi sze­replő megalálta már az egyéniségéhez illő stílust, kevés kivetnivalót talál már a kritikus szem a látotta­kon. Arisztophanész darab­ját alaposan megkurtította az átdolgozó Bicskey Gábor. néhol sikerültebben, máshol kevésbé jól nyúlt hozzá. Nem kellene ennyire tisztelni hú­zásait, csak annyira, ameny- nyire ő hű volt az ókori szerzőhöz. A befejezés ki­fejezetten esetlen, ez sokat elvett a látottak lendületé­ből. Oriana Faliad, az újság­írás nagyasszonya, a Levél egy meg nem született gyer­mekhez lírai önriport, meg­rázó erejű vallomás. Kár. hogy az Egri Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakkö­zépiskola és Szakmunkás- képző együttese mindenáron dramatizálni akarta, így ha­mis képet festett a belső küzdelemről. Csak monodrá­maként élhet színpadon ez a mű, a főszereplő el is bír­ta volna súlyát. Kár, hogy minden megjelenő párbe­széd vagy tárgy csak ron­tott az összképen. A házigazdák Fejes Endre Hazudós című novelláját dolgozták fel. Szerencsés választás, hiszen a szerző a munkásélet költői hevületű ábrázolója, kitűnő író. Meg is találták a megfelelő hang­nemet, csak nehéz ezt a le­begő prózát színpadon meg­jeleníteni. Akiket e hét végén lát­tunk, az általános iskolák hátsó padjaiban ültek annak idején. Nem szerepeltek, nem voltak kíváncsiak ta­náraik sem, mire képesek. Ott voltak a jók, az ügybuz. gók. Es most mégis játszanak, verset, prózát mondanak, gazdagítva eljövendő mun­káséletüket is. Országos bronzminősitést kapott a Miskolci 101-és, és 112-es, a Kazincbarcikai 112-es, illetve az Egri Ke­reskedelmi, ezüstöt az Egri Mezőgazdasági és a 212. Számú Bornemissza Gergely Ipari Szakközépiskola. Gábor László A Hevesi Szemle vendé­geként rendhagyó irodalom­órákat jöttél tartani Eger középiskoláiba. Az invitálás előtt beszélgettünk. Az el­ső találkozáskor megelége­désemre maradtunk az ál­talam helyesnek vélt magá­zásnál. Aztán telefonon ke­restelek, s a Rád jellemző közvetlenséggel, természe­tességgel letegeztél. Vettem a lapot, de utólag megvallom Neked: füstölög­tem, morgolódtam, dühöng­tem. Ne haragudj, de negy­venhét éves korára majd mindenki konokul ragasz­kodik rigolyáihoz, meg az­tán — krisztusi korodhoz képest — felettem jócskán eljárt az idő. Mindegy. Hallgattam. El­sősorban azért, mert kíván­csi voltam arra: mire ké­pes a hazai színházi ás a külhoni filmvilágban mél­tán népszerű színész a ka­tedrákon. Üdvözöltelek, veled men­tem a Gép- és Műszeripari Szakközépiskolába, ahol el­ső osztályosok elé álltái, hogy Villon-ról és Rimbaud- ról beszéljél a fiúknak. Kis­Budapesten, a Fejes End­re által oly sokszor meg­énekelt „ezerszer áldott’ nyolcadik kerületben szü. letett, s itt nőtt fel a Bér­kocsis—Nagyfuvaros—József utca határolta háromszög­ben. Az általános iskola után szülei esztergályosnak adták, a Találmányi Hivatal kisér. Garas Dezső a kaposvári Mester és Margarita című Bulgakov-drámában (MTI-fotó — KS) sé meglepődtél, amikor meg­tudtad. hogy produkciódat — akkor még csak így mi­nősítettem vállalkozásodat —, a helyi videolánc révén — minden diák figyeli majd. Beültem az egyik padba. méghozzá a hajdani tanár egészséges kétkedésével. No. meglátjuk, mire mégy! Te is ott akarsz tündökölni, ahol aligha mozogsz ottho­nosan ! Ilyesféle mondatok rej­tőztek szótlanságom mö­gött, s elhatároztam, hogy a kívülálló hűvös, rideg, fö­lényes pózából kimérten bí­rálom majd „nevelői ” téblá- bolásaidat. Indítottál. Megnyerőén, le- bilincselöen. Nem nagyké- pűsködtél, nem emlegetted rendkívüli sikereidet, nem sorjáztattál intimpistáskodó sztorikat, hanem alázattal közelítettél az irodalomhoz, s visszacsalogattad a terem­be azt a Szépséget, amelyre minden ifjú szomjúhozik, amellyel csak az értően, avatotton tolmácsolt művek ajándékozzák meg a fiatal­ságot. Kiestem szerepemből, mo­solyogni való konzerva­jeteket kivitelező műhelyé­ben dolgozott. Szokásos ön­iróniájával így jellemezte ezt az időszakot: „Néhány nap múlva a mesterek már felajánlották, hogy minden munkámat elvégzik helyet, tem, csak ne nyúljak sem­mihez. mert amihez hozzá­értem vagy tönkrement, vagy felrobbant.” Az esztergályozásnál job- ban érdekelte a színház, bérlete volt a Nemzetibe, s megnézett minden operettet a Nagymező utcában. Ját­szott a Bútoriparosok Mű­kedvelő Színjátszó Csoport­jában. ahol az egyik isme­rőse színész akart lenni, s elkísérte amikor a főiskolá­ra jelentkezett. A sors fur­csa fintora: színjátszó tár­sát nem vették fel,, öt. aki „zriből” próbálkozott — igen. Még főiskolás volt. amikor fel kellett figyelni rá egy kis szerepben: a Liliomfi filmváltozatában Schwartz kocsmáros fiát játszotta, groteszk, már akkor is „ga- rasos" humorral. Főiskolai tivizmusomból, s már nem voltam több — minek ta­gadjam: ez az igazi rang —. csak egy a kamaszközönség­ből, aki a két francia köl­tőóriásnak adott „randevút ”. Elénk vezetted a ma is modernként ható. jelenünk­ben is aktuális középkori zsenit, s tudatosítottad — közben balladáit mondtad —, hogy miért érzünk rá ví­vódásaira. Később a kölyök- zseni következett. Rokonvo­násaikat bizonyítottad, majd a Szív dobog a reverenda alatt című írásának részle­teit mutattad be, játszottad el. Függöny, varázslatos fé­nyek. jelmez és díszletek nélkül Az igazgatóiban diskurál- tunk. A kollégák gratulál­tak. Jólesett, mégis máson töprengtél. Azon meditáltál, hogy mit csinálhattál volna vizsgaelöadásán a Bánk bán Peturja volt. Mikhál bán pedig Harkányi Endre. s állítólag ilyen komikus Bánk bán előadást sem előtte sem utána nem je­gyeztek’a krónikák. A diploma után nyolc esztendőt töltött a Nemzeti Színházban, tizenkettőt a Madáchban. Aztán ezt a kötöttséget felcserélte a filmgyári státussal, amely nagyobb szellemi független­séget biztosított neki. A színészi munka mellett ren­dezni kezdett. Szakmai arisztokratizmussal nem vá­dolható: színpadra állít drámát és operettet (Fejes Endrét és Kálmán Imrét). Volt olyan előadás, ame­lyet mindkét minőségben jegyzett: a Játékszín-beli Cserepes Margit házasságát. Játéka és rendezése brili­áns eredményt hozott. Cse­repes Margit, a kacér mun­káslány és Viták Pál vas­esztergályos története épp oly nagy sikert aratott, épp oly aktuális maradt, mint a csaknem tíz évvel- ezelőt­jobban, tökéletesebben. Mar utaltál is a lehetőségekre. Sőt, megígérted: ha leg­közelebb erre jársz, csupán szívességből beugrassz egv órára, s valami egészen más­sal leped meg a tanulókal. Este lányok előtt mutat­koztál be. Jó érzés utólag hangsúlyozni — látod, még mindig fontoskodom —. hogv igazoltad: remek pedagógus lennél. Figyeled a reakció­kat. a tekinteteket, s mi­lyet észreveszed. rögvest messzire kergeted a lopako­dó unalmat Mert művész is vagy. Egv a kevesek, a legkiválóbb adottságokkal rendelkezők közül. Olyan egyéniség, aki tudatosan készül fellépései­re. akitől nem idegen az önkontroll, aki hisz abban, hogy az igaz, a mívesen for­mált tiszta szó — ha meg­értetik —, felelősségteljes, nélkülözhetetlen küldetést tölt be: emberebbé formál minket. S olyan élmények­kel gazdagít, mint Te sok száz egri ifjút Meg azt a morózus toll- forgatót. azt az életfogytig maradt tanárt. aki most már hálás azért a tegezé- sért, hiszen az a közös ügy katonájának szólt. A Szép szolgálatába sze­gődött nevelői indulatod má­sokkal együtt köszöni Ne­ked : ti ősbemutatója idején volt (Abban is Garas Dezső ját­szotta az író szerepét.) „Az ember először szí. nész lesz. csak később éb­red fel benne az a bizo­nyos hivatástudat. A színé, szét — szakma. A színész tudjon beszélni, legyen moz­gáskultúrája” — mondta egy interjúban. Természetesen ez sokkal bonyolultabb dolog, hiszen Garas Dezső művészetének titka egy kicsit mindig rej­tély maradt. Bizonyára ezért nincsenek utánzói, ezért nem szokták parodi­zálni. Professzora a szakmájá­nak. Még akkor is. ha nincs katedrája. Illetve hogyne lenne. A színpad. Legyen az Kaposvárott, vagy a buda­pesti Nemzeti Színházban, le­gyen nagyszínházban vagy a cirkusz porondján (ahol a Búcsúelöadás főszerepét játszotta). Számára a hely nem lényeges. Csakis a sze­rep, a mondanivaló, a játék, s a ..csapat", amelyben ját­szik vagy amelyet irányít Ráillik a latin kifejezés: homo ludens. Valóban az. „Játékos ember”: színész A legkitűnőbbek egyike (kárpáti) HOLDOSI JÓZSEF: A boldogtalanoké a remény HL 3. A boldogtalanoké a re­mény, Csokonai tudta. Köz­ben elmaradtak a szép ru­hák. a divat, az utazások ... „Nem baj, majd a gyere­keink ...” Csak néha egy- egy összejövetelen szakadt fel bennük a fájdalom, amit sírva énekeltek ki maguk­ból. Felépültek a házak, a gye­rekek nőnek, csak belül szo­rít valami, csak belül akar valami megszakadni. Jaj a boldogtalanoknak, csalfa és vak remény. Va­jon Csokonai nem érezte-é, hogy kétségbeesett álláske­resése is, hogy Lillát meg­kapja. a rítus része, amit Elpisz birodalmában ró le. Nagynéném, amikor né­hány percre magához tért. nem sikítozott. Keserű mo­solyra húzódott a szája, majd kiszedte füléből az' arany fülbevalóját. — Tegyétek el a lányom­nak — mondta. Ezután kezdett el vissza­felé járni az órája. Újból megszülte az első gyerme­két: — Fiú. ugye megmond­tam ... Majd lánykorát élte. — Bálba megyek, nézzé­tek meg az új ruhámat, hogy tetszik... Később torz gyermekhan­gon vitázott valakivel, nem értettük, hogy mit mond ... Csokonai órája, Lilla el­vesztése után. melyik irány­ban kezdte járni az útját, a felköhögött vértől átázott zsebkendők mit mutattak? Megjelenik a világban az abszolút reménytelenség, a halál. — Hallod, amit mondunk, drága testvérünk? Hörgő hang jön fel a tor­kán . .. „Nékem már a rét himetlen, A mező kisült, A fzengő liget kietlen. A nap éjre dűlt” A költőt nem fogadja be a társadalom, az övéihez visszatérés képtelenségét a leégett családi ház mutat­ja. A sehova sem tartozás sorssá érlelődhet? — mint nagynénéimnél: a cigányok­hoz már nem tartoznak, a társadalom pedig még nem tud mit kezdeni az elsőként indulók fájdalmával, sebei­vel ... Elhal a láb, a kéz, a kü­lönböző szervek, végül az agy is? A boldogtalanokba beköltözik a reménytelenség. Vagy mégsem? Csokonai versét végig­búgja Kossowits József Óh. szegény országunk... jako­binus dalának indulata. így lesz a zárás a mégis- morálé. az annak ellenére is dacáé: „Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! — Isten vétetek!” A nagynéném megigazítja a lecsúszott takarót a hu-, gán. közben beszél hozzá’ — Holnap éjszakára is én jövök. Húsz év alatt meg­szoktam már az éjszakázást a gyárban. Szabadságot kér­tem két hétre, megértették, hogy nem hagyhatlak egye­dül ... Holnap az óra végén va­lamiféle erkölcsi tanulság- hoz kell majd eljutnunk a második D osztályban. Tu­dom, hogy az éltanuló Ko­vács majd elsőként mond­ja: — A reményt sosem sza bad feladni! Az osztály nevetni fog. nekem valamiféleképpen reagálnom kell rá ... (Vége) Pécsi István SZOT-DÍJASOK A „játékos ember"

Next

/
Thumbnails
Contents