Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-22 / 119. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. május 22., csütörtök Béke a bélyegen Avagy: egy hatvani gyűjtő hitvallása Hatvanban a Béke-hónap nyitánya — amelyen Szokodi Ferenc, a városi pártbizottság első titkára méltatta a világbéke megóvásáért tett demonstrációk, különböző rendezvények jelentőségét —, egybeesett egy fontos és hasznos kulturális eseménnyel. Dr. Hóka József. a népfront városi elnöke megnyitotta azt a bélyegkiállrtást, amely az Apáczai Csere-díjas pedagógus, Hajdú Kálmán gyűjtéséből származik, s negyven keretben, 480 lapon mindazokat a kisgrafi- kákat mutatja be, amelyek a béke jegyében születtek 1957 tavaszától a világ különböző országaiban. — Tudtam volna én többet is felmutatni, dehát a cukorgyári művelődési ház terme ennyihez elég — jegyezte meg kiállítási beszélgetésünk kapcsán a Bajcsy- Zsilimszlky úti általános iskola kötelékébe tartozó, 42. aktív tanári évét taposó 'szak-felügyelő akinek Attila fia is „besegített” bélyegsorozataival a kiállítás összeállításába. — Egyébként ez az anyagom, nem dicsekvésként mondom, tavaly megjárta már Moszkvát, űrkutatással foglalkozó kollekcióm ugyanakkor Franciaországban szerepelt, ahonnan a közelmúltban kaptam meg a bélyeggyűjtők nemzetközi szervezetének a bronz- diplomáját. Mi vitte Hajdú Kálmánt bélyeggyűjtésre? Ahogyan elmondotta, már az édesapja foglalkozott az értékes, gazdag ornamentikájú és szép kisgrafikák — hiszen mi más a bélyeg, amellett, hogy postai bérmentesítést szolgál! — gyűjtésével, nyilván tőle örökölte a kedvet, a hajlamot. És íme. mostanra már ez olthatatlan szenvedélye. Sokféle akció elindítása is fűződik a nevéhez. Legutóbb, a 24. országos ifjúsági bélyegkiállítás szervezése alkalmából, az ő javaslatára került a rendezvény borítékjának bélyegzőjére ez a jelmondat: ,,’86 a béke éve”. Hajdú Kálmán hisz -is abban, hogy ez a fajita agitáció erősíti a mozgalmat, mossa a nemzetek, népek közti határokat, ellentéteket. — Persze, e téma mellett van még néhány olyan gondolatkör, amely szerint a gyűjtést folytatom — jsgyzi meg később az aszkétikus küllemű. szemüveges tanárember akit éppen arra kért egy fiatal gyűjtő, hogy jegyezzen néhány emléksort az ő oklevelére — Motívumokat tekintve igyekszem mind több olyan bélyeghez jutni, amelyek a képzőművészettel, az ifjúsággal. továbbá az űrkutatással foglalkoznak. Szerencsére ma már nálunk, Magyarországon is egyre több festészeti, szobrászati alkotás kerül például a bélyegekre, s ha ezek nem is hatnak az eredeti mű intenzitásával, mégis sokat visszaadnak annak szépségéből, a világhoz küldött üzenetéből. Csontváry, Czóbel neve és munkássága is így. néhány bélyeggrafika révén került közel jó néhány fila- telistához, ahogyan ennek összegzéséről szaklapunkban olvastam. Fel tudja becsülni Hajdú Kálmán gyűjteménye értékét? Tekinthetjük valaminö vagyonteremtési vállalkozásnak ezt az ügyet? Amikor erről faggatom, nyers egyszerűséggel mondja a szemembe: — Előttem a bélyegnek nincs anyagi értéke. De az apró grafikai lapocskák annál több esztétikai élményt, ismeretet nyújtanak nekem, amikor pedig valamilyen kiállításra vállalkozom, o jó szolgálatának szelleme irányít. Tisztelet érte . . . ! (moldvay) Rippl-Rónai József emlékezete Kaposvárott született, oda vágyott vissza Párizsból, de nagy sikerei idején a fővárosi élet zajából is Itt tért örök nyugovóra 66 éves korában. 125 évvel ezelőtt, 1861. május 23-án született. Eleinte gyógyszerésznek készült, de pályamódosítással művészi elhivatottságának tudatában Münchenbe utazott tanulni a festőakadémián. A művészet központja abban az időben már Párizs volt. ezért 1887-ben oda. költözött. A dicsősége tetőpontján átló, világhírű magyar mesterhez, Munkácsy Mihályhoz kopogtatott be, akinél két évig dolgozott. 'Művészi becsvágya azonban csakhamar továbbvitte. A pezsgő kiállítási életben megismerkedett a korabeli francia festők törekvéseivel. Maurice Denis, Bonnard Vuillard, Sérusier egy bre- tagnei falucskában. Pont Avenban új, merészen kolorista mozgalmat hozott létre, mely a századvég fontos irányzataként a Próféták elnevezéssel vonult be a művészettörténetbe. Rippl- Rónai és francia barátja, a későbbi világhírű szobrász. Maillol csatlakozott hozzájuk A fiatal festők képeiken — Gauguin ösztönzésére — a körvonalnak és a tiszta, árnyalatlan színeknek juttatták a főszerepet. Az atmoszférikus hatásokat az impresszionistákkal ellentétben teljesen elhanyagolták. Műveik ezért síkszerűek. igen dekoratívak. Munkácsy e törekvésekkel nem tudott egyetérteni, ezért Rippl -Rónai a nélkülözéseket vállalva indult új útjára. Első új stílusú képe. a Nő fehér pettyes ruhában még sötét színekkel festett, de a körvonal szerepét hangsúlyozva egy síkba komponált. A mellérendelési elvet alkalmazta minden képén, az arc, az alak, a háttér egyaránt fontos volt számára. Neuilly-be költözött. itt festette első főművét, a „fekete képek" sorozatát. Mint naplójában írta: „nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem, mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. A fekete és a szürke szín akkor nagyon érdekelt." A sorozat legismertebb darabjai az Agyban fekvő nő (1891) és a Kalitkás nő (1892). 1891-ben festett öreganyám című képe (ma a Magyar Nemzeti Galéria kincse) még Gauguin ritkaságszámba menő elismerését is kivívta Képein legtöbbször családját és baráti körének tagjait ábrázolta otthonában ........... az intim élet adB abits Mihály arcképe ta az inspirációkat. A család, a rokonság, az ismerősök szokásait, életét figyeltem meg Kisvárosi alakok, típusok érdekeltek. Ezeket festettem a társadalom minden rétegéből." A XX. század első évtize. dében képeinek legjellemzőbb témája az enteriőr. A kisvárosi életképekben látszólag nem történik semmi A fő téma a századvégi kisvárosi élet nyugalma a végtelenbe nyúló délutánokkal, az ünnepekkel, az emlékeiken merengő asszonyokkal, édesanyjával, feleségével és néhány közeli jó baráttal, például Piacsek bácsival. Sokat és gyorsan festett „Én az egyszerre festés szépségében és erejében teljesen bízom... az így készült kép festésmódja emlékeztet a virágra, vagy a gyümölcsre, melyen még rajta van hamva.” „Párizsból hazatérte után kedélyvilága teljesen megváltozott, palettája kivilago- sodott, a hazai táj színeivel telítődött. 1906-os kiállítása példátlan sikert hozott, a festészet fejedelmeként ünnepelték. Ekkor vásárolta meg a Róma villát is. Siker- sorozata haláláig tartott, és ma is teljében van. Stílusa változott, színei áttüzesed- tek. Képei igen dekoratívak, stilizáltak, rafinált, korában nagy feltűnést keltő színakkordokkal. Az alakokat markáns kontúr öleli körül. Az élénk, töretlen sárgákat, pirosakat, kékeket, zöldeket nagy, csaknem egy négyzetcentiméteres foltokban rakta egymás mellé. Ezáltal dekoratív síkkompozíciókat hozott létre, melyek a magyar szecesszió főművei: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907), Párizsi interieur (1910), Interieur zöld karosszékkel (1910), La- zarine és Anella (1910). Petrovich Elek és Meller Simon (1910). A párizsi korszak tompított hangját telt, hangos derű váltotta fel, melyre élénk visszahatás utolsó korszakának finom pasztell színekkel festett sorozata. Általában nőket ábrázolt rajtuk. pikáns, élveteg arcokkal — mint naplójában írta: arcképek „érdekes életű és még érdekesebb kinézésű asszonyokról és lányokról”. Sokat szerepel rajtuk Bányai Zorka, a kis színésznő, utolsó múzsája is. Művész- és iróbarátairól, Móricz - Zsig- mondról, Babits Mihályról és Szabó Lőrincről készített megrázó erejű arcképeit is ez időben festette. Hattyúdalai, késői önarcképei, a Piros sapkás önarckép (1924) és a víziószerű Utolsó önarckép (1924), a sikerek és ünneplés ellenére is fáradt öregemberként mutatják. mélyen ülő szemében keserű élettapasztalattal. Brestyánszky Ilona Kaposvár legszebb pontján, a Róma hegy tetején áll a „bádog- buzogányos kastély”, ahol modern magyar piktúránk egyik kiválósága, Rippl-Rónai József lakott. Egykori otthona, ma emlékmúzeum. Többholdas kertje, műterme, az egyemeletes kúria berendezésének minden darabja életének tanúja volt, s gyakran szerepel képein is. Festőállványa, ecsetje, palettája, fogasra akasztott, széles karimájú szürke kalapja úgy fogadja a látogatót mintha éppen a parkba ment volna egy kis sétára. Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett BÓLYA PÉTER: Tűztalpak •„Falura vágyom, most már véglegesen” — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tekergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Orsolyát... Hiszen mindig is tudta hogy D.-ben a helye, az öreg. fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. De soha nem felejtette el azt az iromba macskát, akit ikö- lyökkorában felakasztott a d.-i erdőben. Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a .munkából amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozása. fafejnek megpofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi mmam félt a favágók közé menni, mert: úgyis ráfogták volna, hogy útra kelt fenyőfa aki .kémkedni jött az erdőgazdaságba. ... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült csendes. falusi remetének. A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal. tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona rózsatövek, gaz, és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi tisztiorvos állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kempingágy, de kétszáz éves „naohtkasztli" is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mel lette pecsétnyomó állt, vörös viasz társasában. (Székesi, hülyéskedésből, pecséttel zárta le a leveleit.) Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt. mint Székesi akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és Dolohov, a hős és az áruló, a belvárosi csibész és a szent életű püspök ... S miután mindezeket végiggondolta, Székesi a pályaudvarra sietett hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. ... — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett. Bedurrantott az olajkályhába, aztán elindult, hogy számba vegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt? — A leltár első tétele a Duna-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zörgött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak mint maga a halál. Székesi letelepedett a pádra. a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. És . . . elhatározta, ahogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna): lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma?! — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. „Megbírsz?” — faggatta a jégpáncél. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra ... Talán egy hete is van már ... Azóta sokat enyhült az idő ... — „Te gyáva féreg" — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett. Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt fekete fatörzsek. . .. Vissza is ugyanazon az úton jött, A szoba már meleg és otthonos volt. mire Székesi hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját, a díványra feküdt, az olajkályha erős morgását hallgatta. „Ötösön van. lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni.. . Azt álmodta, hogy TŰÉBŐL van. Láng a lába, tűz- oszlop a törzse, szikra a szeme. parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé. a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzre való öreg fatörzsek ... Felébredt. Égette az izzadtság. Feltápászkodott. elzárta az olajkályhát kinyitotta az ablakot, a zsa- lugátert. A tűz lassan kialudt. Székesi ismét emberré hidegeden. Amikor másodszor is elaludt, már gyermekkori mesékkel álmodott Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult A hideg, ropogós idő a Du na-ág felé csalta. . . Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak a Duna- ág közepe táján szalmacsomók. ,idébb csónak a jégen. — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, az egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is megbírta a jég — mondta Lőkösné, a védőnő.,. „De én kiégettem” — suttogta magában Székesi. és' megkérdezte Lőkösnét. hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kell. kinek okozta halálát.
