Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-21 / 118. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. május 21., szerda Rapszódia — kékben A miskolci szimfonikusok Gyöngyösön SZÍNPADON AZ ÉPÍTÉSZ A jő díszlet hátszél az írónak Beszélgetés Kerényi Józseffel Tavaly építészmérnöknek ítélték a legjobb díszletért járó díjat a színházi kritikusok. Kerényi József Ybl-díjas építész, a Miskolci Nemzeti Színházban bemutatott Füst Milán-dráma, a IV. Henrik díszletéért, valamint Weöres Sándor A kétfejű fenevad című drámájának színpadképéért (Pécsi Nemzeti Színház) kapta az elismerést. Vian egyfajta arisztokratizmus a zenekedvelők körében. Emiatt néhányan elhúzzák a szájukat a komoly zene kedvelői közül, ha ezt a nevet hallják: Gershwin. Az ő dolguk. Sokan elmondták már: a zenében csak kétféle van — a jó és a rossz. Ezek pedig műfajtól és zeneszerzőktől függetlenek. Még az is eszembe jut ilyenkor, hogy egy sor „komoly” zenei műfaj tulajdonképpen a „legközönségesebb” táncokból alakult k\ Tehát? Én nem szégyellem, Gershwint szívesen hallgatok. Akkor is, ha otthon a lemezeim között válogatok, de akkor is. ha módon van a műveit „élőben” élvezni. Persze, vele azért óvatosan kell bánni. Ha a dirigens úgy gondolja, hogy elég csupán a ritmusra ügyelni, mert a szerző tulajdoniképpen a dzsesszt szólaltatja meg, akkor egy kis hiba csúszik be a felfogásba is és enneik következtében az előadásba is. Azt gondolom, Gershwint sokkal többnek kell látnunk mint a szimfonikus dzsessz egyik megteremtőjének. A Miskolci Szimfonikus Zenekar most Gyöngyösön, a Mátra Művelődési Központ színháztermében játszotta Gershwint és Grófé szvitjének, a Grand Canyonnak két részletét is megszólaltatták. Természetesen a Kék rapszódia el nem maradhatott, így ismert nálunk ez a mű, amelynek szó szerinti fordítása inkább Rapszódia — kékben. De még ezt is lehet módosítani, ha valaki a szomorkás hangulatot is be- leérzi a műbe. Volt még az Egy -amerikai Párizsban és hallhattunk részleteket a Porgy és Bess-ből is. A zenekar minden dicséretet megérdemel. Főiként a fúvósok mutatták be, mit tudnak. De ennek olyan oka is van, hogy a zeneszerző nekik szánta a fő szerepet a muzsikálásban. Dinamikai érzékenységük, ritmikai pontosságuk, a tiszta hangzás, az együttmuzsikálás az erényeik legfontosabb tényezői. A zenekar ezért is keltett bennem meglepetést, mert — töredelmesen bevallom — mindezt nem tételeztem fel róluk éppen Gershwin esetében. De hogy mindebben mennyi része volt a dirigensnek, Vasady Balogh Lajosnak, azt fölösleges hangoztatnom. Most remekelt. Olyan hangulatot tudott varázsolni, hogy magával sodorta a közönséget. A taps hosszasan zúgott, és az ismétlés sem maradhatott el. Akik most hallották először közvetlenül Begányi Ferenc énekét, azok a felfedezés örömével csodálkozhattak rá erre a hangra és a kitűnő előadásmódra. Mellette Eszenyi Irma halványabban szerepelt, ahogy a zongoránál Varsányi László is. A' Kék rapszódiát eléggé fáradtan, talán túlságosan raoionális felfogásban játszotta, pedig ez a mű egy hatalmas nagy feljajdulás, kiáltás, panasz — a spirituálék szellemében. Kellemetlen epizód is kísérte ezt a hangversenyt. A terem utolsó két sorába „betereltek” tizenéveseket, akik közül többen jókat kuncogtak, traccsoltak, nyiha- rásztak. papírt csörgettek és mindent csináltak, csak éppen csendben nem maradtak, és a muzsikára nem figyelték. Pedig rendszeres koncertlátogatók. Pedig többször figyelmeztették is őket arra, hogy ... Ki érti őket? Ki érti azokat, akik ilyen „zenekedvelőiket” szabadítanak rá a hangversenyekre ? Meg kellene nevelni őket. G. Molnár Ferenc Kerényi József 47 éves, a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett. 1964-től húsz éven át, a Bács-Kiskun Megyei Tervező Vállalat tervezője, főépítésze volt. Nevéhez fűződik a kecskeméti belváros rekonstrukciója, a Kodály Intézet, a Naiv Művészek Múzeuma, a Technika Háza és több más, nagy figyelmet keltő épület. Tavaly Kairóban vette át a Nemzetközi Építőművész Szövetség díját a régi városrészek rehabilitációjában nyújtott, kimagasló tevékenységéért. Jelenleg a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet településfejlesztési és műemlékvédelmi irodájának vezetője. — Csak alkalmi kirándulások ezek a színpadra, vagy az építés munkájának lényegét is érintő vállalkozások? — A mi szakmánk egyik legszerencsésebb tulajdonsá. ga, hogy sok más szakmával dolgozunk együtt: más és más szemléletet kell elsajátítanom, ha köztéri szobor környezetét tervezem meg vagy belsőépítésszel, szőnyegszövő, világítástervező kisiparossal tárgyalok. Az ilyet nemcsak elfogadni kell, hanem keresni is: a saját szakmájába bezárkózott építész előbb vagy utóbb ízléstelen lesz. Én úgy gondolom, hogy minden, amit a szűk szakmámon kívül csináltam — oktatás, képzőművészet, színház — kiegészítette építészi mesterségbeli tudásomat és hozzásegített a saját ellenőrzésemhez is. A díszlettervezéstől mégis sokáig húzódoztam, hogy a „művészkedéstől” óvjam magam: ezt gyakran elmarasztaló hangsúllyal emlegetik szakmánkban. —Hogyan szegődött el mégis a színházhoz? — Amikor egy meghatározott feladatra, mégpedig Szőke István 1981-ben, Kecskeméten az Elveszett paradicsom tervezéséhez hívott. Sarkadi kedvenc íróm, a feladat új olvasmányélményt jelentett. Nem beszéltünk meg előre semmit Szőkével. Elkészítettem a magam díszletét az író szellemének és leírásainak tiszteletben tartásával: Sarkadi ugyanis elég részletes szerzői utasítást adott. Manapság két alaptípusba sorolható az a díszlet, amit minden kétkedés nélkül elfogad a kritika és a közönség: a didaktikusai és a rejtelmeset. Én igyekeztem valami mást hozni. A reálisnak és a különösnek sajátos együttesét, hiszen ifjabb Sebőnek, a dráma főhősének életében is együtt volt a hétköznapi valószínűség és az irracionalitás. A teljesen reális tárgyi környezet fölé szépnek tűnő, de valójában torz, nyomotí tetőfelületet építettem, ily módon a díszlet arról „beszélt”, amiről az adott előadás; erre egyébként mindig törekszem. És arra is, hogy minden lehető eszközzel segítsem a színészt, akinek az általam kitalált díszlet és tér a munkahelye. így az egyik takarásban, csak a színész számára látható módon helyeztem el Kondor Béla halotti maszkját: egy egész nemzedék sorsát villantva fel ezzel. A díszletnek sikere volt, és további közös munkák következtek Szőkével Miskolcon, majd Pécsett, Magyarországon szokatlan együttműködés alakult ki köztünk, önállóan dolgozunk, később hasonlítjuk össze, melyikünk, mit akar mondani a tereivel, illetve a színészeivel. A végeredmény így valóban közös munka. Valószínűleg elég meghatározó a látvány és a térhatás a mi produkciónkban, mert már volt, aki tréfásan megkérdezte Szőkét: miért hagyod, hogy a Kerényi rendezzen? — Milyen drámákat állí- tot színpadra eddig? — A Tűzijáték című musicalben egy polgári szalonnak kellett egy perc alatt átalakulni cirkuszi poronddá. Tulajdonképpen két, ellentétes tartalmú, centrális tér fordult egybe: színekkel és fényekkel különböztettem meg őket. A Koldusoperában pedig egy 4,5 méter ülőmagasságú bársonyszék lábai közt játszódott a cselekmény — a széket körbejárhatta egy tehertaxi. Boris Vian Mindenkit megnyúzunk ciKerényi József portréja (Fotók: Tóth László — Dunántúli Napló) mű drámája, a IV. Henrik és az Ahogy tetszik után következett, Weöres remekműve. Legutóbbi munkám Edward Bond angol író nagy botrányokat keltett, de kiváló drámájának díszlete volt a pécsi színházban. — Hogyan fogadta díszleteit a kritika és a közönség? — A közönség nem mindig tudja megfogalmazni lelkesedését vagy elutasítását. Ezt, akár tetszik, akár nem, a kritikának kell megtennie. Azt tapasztaltam, hogy ha a kritika megoszlik az elismerés és elmarasztalás között, akkor általában jól csináltam. Előfordult, hogy a díszlet sikert aratott, az előadás kevésbé. Ez nem állított bennünket szembe Szőkével. — Mivel gazdagította az építészmérnököt a színházi díszlettervezői tapasztalat? — A hatvanas évek óta foglalkozom a centrális terekkel. Kutatásaimat nagymértékben segítette az a színházi felismerés, hogy hallatlan mértékben lehet érzelmeket kifejezni, pusztán a térrel. Másrészt a színházban létezik egy állítópróba nevű művelet. Amikor a díszletet beállítjuk. 5—10 centivel kiigazítjuk, keressük a funkció és a látvány közti optimális kapcsolatot. Erre a kísérletre nincs lehetőségem mint építésznek, pedig mérnökként nem negyven-ötven napra, hanem 100—150 évre tervezek. Ezek a kísérletek szakmailag sokat segítettek nekem abban, hogy díszleteimmel jó hátszelet adhattam az író mondanivalójának. Elvégre színpadi terek tervezésénél a drámaíró az építész „megbízója”. G. T. Kerényi József díszletterve DOBÓ CSABA: Számolgatja, de nem olyan II 2. Bibliográfia az egri főiskolai tanárok munkásságáról Rajzolni éppenséggel lehetne, de nem ment be a házba a ceruzákért. — Mit csinálsz? — kérdezné meg az anyja. — Ceruzát keresek. — Mire? — Rajzolni. — Aztán a jobb kezedbe fogd! — Még mindig balos? — tudakolná Katus néni. — Mikor, hogy. Elbiggyesztette a száját. — Juli! — hangzott fel a házból. — Tessék? — Mit csinálsz? — Játszom. — Akkor jó. A pillangó határozatlanul szállongott, majd lelibbent a piros labdára. A pöttyök hunyorogtak egyet. A fű megrezzent. A csönd odábbmoccant, majd fel örvénylett. Némán csiviteltek a madarak, elő- sompolygott Piszulák is, bá- ván maga elé meredve. Julika a gyémántcsiszolók féltő mozdulatával egy kavicsot emelt szeméhez. A kődarab kétszeresen felszi- várványlott, tüzet szórt, megpördült Julika csodálkozó ujjai között, lelibbent a földre és lassú forgásba kezdett. A kislány még észbe sem kapott,' rpár tök nagyságúra duzzadt a kavics, a növekedés vágya ajtókat, ablakokat repesztett rajta, lépcsők türemkedtek, tornyok csúcsosodtak, asztalnyi lett. Szekrénnyi, háznyi, kastély- nyi. Kerek képű, zöld ruhás asszony könyökölt ki egy csúcsíves ablakon kék kendőt lobogtatva, háta mögött sereg gyermek kiáltozott, hogy jöjjön be hozzájuk, játszani. Julika megindult a lépcsőkön, sárga bársony báli ruhájában, szöghaja helyett hullámos, szőke tincsek libbentek. A páncélinges, alabárdos férfi nem tartóztatta fel, sőt földig hajolt a megtiszteltetéstől. Óriási, sötét teremben lelt rá a gyermekekre. Tétován nézdelődött: a helyiség közepén nagyanyó, mereven, akárcsak egy régi fényképen. — Azt hittem, meghaltál — szaladt oda hozzá. Nagymama megcsókolta. — A gyermek gyermekek közé való — mondta mosolyogva Julikénak. — Eredj játszani. A gyermekek tábortűz körül üldögéltek, énekeltek, mindegyiküknek volt görkorcsolyája és fényes, sárga szandálja. A gyümölcsök nem fán teremtek, a narancstól, banántól roskadó ágak a falból nőttek ki. Egyik ágacska hegyébe valaki pislákoló csillagot tűzött. Vaskos, terjedelmes bőrfotelek álltak a patak partján, tücskök cirpeltek a kárpitosszögek alól. A villanykörte a levegőben röpködve ontotta a fényt. — Szervusztok. Kezét csókolom — köszöntötte a kislány a többieket. Tudva tudta, a nő neve Kinga, a gyermekeké Marika I., Marika II., Marika III., Gyurika I., Gyurika II., Gyurika III., Gyurika IV. — Már nem is vagyok olyan kicsi — fűzte hozzá, mielőtt azok szólhattak volna. — Négy és fél éves múltam, óvodába járok. Most nyaralok. Ti is jártok óvodába? Kinga az óvó nénitek? — Mi királyok vagyunk — felelték egyszerre. — Nem járunk óvodába. Gyere játszani. Te leszel a sárga liliom, ugyanis sárga a ruhád. Hegy alatt az almát szedik, és a hangyák eszik. Julika nem kérdezett semmit, eszébe jutottak a sose hallott játék összes szabályai, megpördült a sarkán. — Bólingat a virágharang, számolgatja, de nem olyan — énekelte. A gomolygó felhők a szobába érve. cigarettára gyújtottak. A lapik tapsolni kezdtek Saláta kunkorodott, ká- paszta penderedett. — Ide lépjél, ne oda, aranyszőrű paripára, rá ne ülj a tök szárára, kacskaringók ringására, Guszti egér nagy bajszára, Mici mackó kuckójára, hipp-hopp, kapaszkodj. — Julika! — ütötte meg a fülét. Anyja átlépett a kastély falán, kezét összecsapta. — Mit csinálsz? Nem hallottad, hányszor kiabáltalak? — Játszom — válaszolta Julika. — Mivel? — Ezzel a kaviccsal. — Ó — szólt az anyja csalódottan. A kislány nem mert a kastély felé pillantani. — Gyere, hozd ki inkább a villanyvasutat. — Jó — bólintott rá engedelmesen. A gyermekek még mindig ott integettek a csúcsíves ablakban. A kislány visszaült a küszöbre, anyja távozását várta, reszkető türelmetlenséggel. — Mindjárt jövök — súgta oda a Gyurikáknak és Marikáknak. — Vagy lehet, nincs már elem benne — mondta anyja. — Tudod, mit? Játsszál inkább kastélyosdit. — Én olyat nem tudok — válaszolta a kislány. Elhajította a kavicsot. Anyja visszament a házba. Julika lehorgasztott fejjel sétált a ház mögé. Piszulá- kot .kereste, de a kandúr megint eltekergett. (Vége) Cáfolhatatlan tény, hogy a felsőoktatásban dolgozó tanárok oiktató- és nevelőmunkájának eredményességét nagy mértékben növeli saját kutatómunkájuk. Ezt az igazságot az egri főiskola oktatóinak többsége rnár az intézmény alapításakor felismerte, s napi fáradtságos tevékenységük mellett folyamatosan végeztek tudományos kutatómunkát is. A jelentékeny kutatások eredményeinek 1948-tól — az intézmény alapításától — 1980-ig terjedő időszak regisztrálására vállalkozott a főiskola könyvtárának vezetője és annak egyik munkatársa. Az évek óta tartó szorgalmas búvárkodás során húsz tanszék kétszáznégy oktatójának és a testvérfőiskolák néhány tanárának, illetve a külső előadóknak a munkássága látott most napvilágot, amely 6351 bibliográfiai tételt ölel fel. összeállítói a hatalmas anyagot tanszékenként csoportosították. A kiadvány I használhatóságát növelik a különféle betűrendes mutatók is. (Például: tanszéki, név stb.). Amikor estik dicsérni tudjuk a nagy vállalkozást, nem hagyhatjuk figyelmen kívül annak néhány fogyatékosságát sem. Mindenekelőtt azt tesszük szóvá, hogy egy-két esetben a kötet szerkesztői nem a szerző által készített munkát is neki tulajdonítanak. Több esetben az oktatóként felsorolt anyagok listája hiányos. Előfordul az is. hogy néhol egy adott tanárnak azon írását is feltüntették, amelyet az illető nem az egri főiskolán töltött éveiben készített. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt sem, hogy az előszóban nincs utalás az 1958-as főiskolai évkönyvben közzétett bibliográfiára, amely az első volt az intézmény történetében. Végül bosszantóak a kijavítatlan gépírási hibák is. A felsorolt hiányosságok nem csökkentik a kiadvány értékét, annál is inkább, mivel azok egy újabb kiadás esetén korrigálhatok. A hasznos kötetet ajánljuk mindazoknak, akik az országosan elismert egri főiskola tanárainak munkásságát megismerni és hasznosítani akarják. Szecskó Károly
