Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-20 / 117. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. május 20., kedd Tavaszi tárlat Lóránt János: Görgetegek tó fiatal, aki már megtanult a példaképektől elszakadni? Esetleg a válogatók ..egysé­gesítettek"? Avagy egyszerű­en ennyire távol van még a képtárak hangulatától az egyre színesedő, izgalmasab­bá váló ma? Kérdések, amelyekre ter­mészetesen csak a holna­pok adhatnak kielégítő fe­leletet . . . Ám. ha az összhatás — amennyiben lehet ilyesmiről beszélni — nem is készteti hangos ovációra a nézőt, kár lenne megfeledkezni ar­ról. milyen jóleső közel lép­ni egy-egy darabhoz. El Kazovszkij (Sivatagi állo­más, Sivatagi emlékmű). Kárpáti Tamás (Ikon, A kútnál. Szomjasok oltára), Lóránt János (Csend, Irtás, Görgeteg), Czinke Ferenc (Vadrózsába rózsát oltani. Tihanyi szürkület. A fény fe­lé), Kerti Imre (A mester és Margarita). Pető János (Éj­jeliőr) festményeikkel, gra­fikáikkal, meggyőzik a szem­lélőt arról, hogy kellő mű­vészi elmólyülfcséggel. az ügy iránt érzett szeretettel összeállítható még a részből az egész. Nem reménytelen keresni a harmóniát, fölhív­ni a figyelmet hiányára, vagy igyekezni megteremte­ni azt. A megyénkben élő, vagy alkotó művészek — az előbb már említett, díjat nyerő Lóránt János mel’ett — kis számban képviseltet k magukat, ám okkal lehe­tünk büszkék rájuk. Nagy Ernő akvarelljéve! (Vercsza- la). Csont István és Dévé­nyi Já^os (Nukleoproteidek, Analízis), Pusztai Ágoston mindig szívesen újranézett bronz kisplasztikáival (Ég és Föld között, Zuhanás) az él­vonalhoz tartoznak. Németi Zsuzsa Salgótarjánban Éppen két évtizede an­nak, hogy észak-magyar­országi területi kiállítás néven első ízben meg­hirdették a képzőmű­vészeti tavaszi seregszem. lét Salgótarjánban Egy ilyen jeles dátum szinte kötelez arra, hogy ne csak egyszeriségében, de mintegy visszapillant­va a múltra alakítson ki véleményt a tárlat láto­gatója. Nem hálás feladat az ösz- szehasonlítás, hisz, ahogy változott a világ, úgy vál­tozott mindaz, amiről az alkotók műveikkel egyálta­lán szólni tudtak, amire igyekeztek fölhívni a figyel­met. És közben persze volt. aki csak a tükör fölmutatá­sára vállalkozott, mások in­kább összegezve. megint mások akarva vagy akarat­lanul a jövőt sejtették. Módosult az eredeti kon­cepció is, ma már nemcsak az északiak bemutatója, ter­mésük összegzője, mivel je­lentkezhet bárki. Egyszóval nevek tűntek el, nevek tűn­tek elő .. . Nos mégis, mindezt szám­ba véve le lehet írni, kissé fáradtnak tetszik ez a mos­tani összeállítás. a húsz esztendőhöz bizony nem illő­en. Tűnődhet a Nógrádi Sán­dor Múzeumban végigjáró, vajon mi váltja ki ezt az érzést. Túl sok a „nagy", aki az egyszer már meghar­colt utat, az önmaga szá­mára leginkább megfelelő kifejezésmódot nyilván nem szívesen cseréli föl esetleges sikerű kísérletezgetésért? Túl sok a közepes, aki mint min­dig. most is biztosra megy'’ Kevés a szárnyát bontoga­Gaál József: Vaskor ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ DOBÓ CSABA: Számolgatja, de nem olyan a í. Ha a szemem behunyom, semmit se látok, ha kinyi­tom. ismét látok, ha fél sze­mem a tenyeremmel letaka­rom, látni ugyan látok, de t valahogy a dolgok elmozdul­nak. Valami, amit éppen né­zek. Minden — gondolta a szőke varkocsos, piros sza­lagos kislány, a nyaraló kü­szöbén üldögélve. Júliusi kora délután volt, a meleg pókhálóként tapadt a játszókedvre. Zöldesen csillogó legyek sziesztáztak a fehérre meszelt házfalon, a sárgás hegyű, fáradt fűszá­lak között kihívóan piroslott egy pöttyös labda. — Julika! — csattant az anyja hangja. A kislány összerezzent. — Mit csinálsz? — Játszom. — Jó. Csak tudni akar­tam — hallatszott a csönde­sülő érdeklődés valahonnan a szobából. Julika rábólintott. Csak tudni akarta, jó, nem jön ki megnézni, mit csiná­lok. nem kell bemennem megmutatni, piszkos-e a ke­zem. jó. A napfogyatkozáskor, a múltkoriban — tavaly, ta­valyelőtt vagy mikor — kor­mos üveget kapott nagyany­jától, arcához szorította, min­dent összekent, haját, ru­háját, fehér kötényét, meg­szidták, mégis jó volt, más­ként lehetett látni vele, mint egy szemmel vagy fél szem­mel. Azért a tócsák is elég ér­dekesek — gondolta. Tükrö­zik az eget, a felhők, mint­ha a bokád körül csúszkál- nának-úszkálnának. különö­sen. ha beállasz a pocsolya kellős közepébe. Lenézel, akár azt is hiheted, te vagy kis Balázs, miután már meg­nőtt, óriás lett és az üveg­golyót is megkapta. Anya el szokta törnj a napszemüvegét. — Holnap lesz a napja, hogy szemüvegtokot vásáro­lok magamnak — mondja ilyenkor, de Julika tudja, nem lesz tok, és rövidesen eltörik az új szemüveg is. a kulcscsomók mellett, az anya táskájában. Nem tesz semmit, ő majd kiszedi a szemétből a cserepeket, el­dugja, és majd ha egyedül marad, azon keresztül nézi a világot.1 Anya akkor is sötét szem­üveget tesz, ha nem süt a hap, de ki van sírva a sze­me. Az ösvényen megcsörrent a kavics. A kislány hunyorogva for­dult a zaj felé. — Jé, Katus néni — mondta félhangosan. A szájában összefutott a nyál: Katus néni elszakítha- tatlanul összefonódott az ezüstpapírba csomagolt cso­koládék emlékévéi. Mindig csokoládéval tele szatyorral érkezett, és üdvözlés helyett kiborította édes tartalmát az ágyra, asztalra, küszöbre, ahol érte. — Csókolom — biccentett oda nagyosan. — Szervusz, prücsök — válaszolt az asszony, rá se pillantva. Julikéban felgomolygott a sértődés. — Kezét csókolom — állt fel a küszöbről — Édesanyád itthon van? — kérdezte az asszony. a fal parányi repedését pró­bálgatva kisujja körmével. Nincs nála a csodaszatyor. — Ühüm — válaszolta a kislány, visszaereszkedve a küszöbre. — Sürgősen beszélnem kell vele. A kislány összegubbaszko- dott, felvette lehető legkisebb térfogatát. Katus néni belépett a ház­ba — Itt nyaralni kell — gondolta szomorúan Julika. — Itt nincs egy gyermek sem, és nyaralni kell. Este legalább békára lehet lesni vagy kisimítani a hajnalka összecsavarodott bóbitáját, reggel legelni hajtják a te­heneket. anya leviszi a fa­luba vásárolni, néha telefo­nálnak a tanácstól, jöhetnél már, hajtogatja anyu a kagylóba. megbolondulok egyedül a gyermekkel, mi a nyavalyának kellett meg­venni ezt a nyaralót, inkább láttunk volna világot azon a pénzen. Az emberek meg összenéznek, anyut nem ér­dekli, visszafele menet le­ülünk a patakparton. Ne mássz bele, mondja anya, le­het, poluált ez a víz is. De ebéd után nem törté­nik soha semmi. A deszkakerítés túlsó ol­dalán megjelent a postás. Nicolai bácsi. Leugrott Tál­tosnak keresztelt, saját ke­zűleg piros csíkosra festett, a rárakódott portól hamvas- j nak tetsző, rozoga biciklijé­ről. — Elhoztam az újságot — kiáltott be a kislánynak. Julika feltápászkodott. át­vette a küldeményt és rá- mosolygott Nicolai bácsira. — Abrakolt már a Táltos? Az öreg nem felelt meg a szokott módon: — Ö már igen. a gazdája még nem. Elnézett a kislány feje fö­lött. Barackot sem nyomott a feje búbjára. Azt sem mond­ta: — Aztán mikor táncolunk a lakodalmadon? Fel sem ült a Táltosra, le- horgasztott fejjel tolta ma­ga előtt a falu irányába. A kislány értetlenül rázta meg a fejét. Visszasétált a | házhoz és leült a küszöbre. A fal melletti, keskeny járdán katicabogár sétált, rá­érősen szedegetve a lábát. Julika kinyújtotta utána a kezét — tenyerében apró j foglya hűvös kitinjét, leiké- j ben a katicaeregetők jóságát érezve —. ám a bogár el­röppent. Az almafa alá indult. Egyetlen alma sem hullott le reggel óta. A lépcső alatti üregben matatott: az üveggolyók nem voltak dughelyükön. A ház mögé ment. A Pi- szulák nevű, szürke foltos, fehér kandúr nem napozott elnyúlva, a langyos földön. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, a fák le­velei meg sem zizzentek a szellőtől, mégis, mintha vi­har készült volna. Visszaült a küszöbre, (Folytatjuk) Jelen időben A magyar oktatásügy szá­mos fontos területéből Vi- csek Ferenc az intézmények eszközellátottságát mérte fel néhány fővárosi iskolában. Riportalanyait úgy válo­gatta. hogy műsorából ál­talánosítani lehessen, tehát országos képet kaphasson a hallgató. A vasárnap délutá­ni adásban megszólalt szin­te minden érdekelt képvise­lője. Az igazgató, a tanuló, felettes hatóság főosztályve­zetője, az Oktatástechnológiai Központ igazgatója. D - daktikus bevezetéséből meg­tudtuk, mennyivel eredmé­nyesebb, könnyebb az okta­tás egy jól felszerelt iskolá­ban és milyen hátrányt je­lenthet az eszközök hiánya. Maguk a gyermekek mond­ták el. hogy korszerű körül­mények közt tanulva egy­másfél órával rövidíthető meg a napi felkészülés. A pedagógiai elemzésre a ri­porternek — idő hiányában — már nem volt lehetősége, hiszen akkor említhette vol­na. a mégoly jól ellátott is­kolában is lehet negatív pél­dákat találni, ha csak a gép­re hagyatkoznak és a mód­szerek helyes megválasztása elmarad. A lényeg azonban nem ez volt. Több iskola — anyagiak hiányában az alapvető — a tanszerjegyzék­ben szereplő, oktatást segí­tő eszközöket sem tudja tel­jességgel megvásárolni. Igen nagy szélsőségekről érte ül­tünk. A zártláncú televíz ó- hálózattól a minimálisnak is alig nevezhető ellátásig. Pedig az országos program meghirdetésekor a Művelő­dési Minisztérium 60 millió forintot biztosított bevér­zésre, számítva a tanácsok hasonló arányú támogatásá­ra is. Az összeg a program teljesítésére eredendően ke­vésnek bizonyult. Az 1985-re tervezett ellátás még 1987- re is áthúzódik. A fokozatos­ságra nemcsak a tanter­vek esetében van szükség, de az eszközbeszerzést sem lehet más módon megoldani. noha vannak olyan jó pél­dák, hogy a költségvetésen kívül a tanácsok, patronáló vállalatok lényeges sum­mával járulnak hozzá a be­szerzési keret növeléséhez Persze ezek a vagylagos megoldások igen nagy diffe- renoiáltsághoz vezetlek Egyes iskolák a legkorsze­rűbb és darabszámban is elégséges tárgyakkal rendel­keznek míg mások a gyé­rül ellátott kategóriába tar- toznalk. Néhány helyütt írásvetLő. magnetofon, lemezjátszó, diavetítő, televízió talá'ha- tó minden tanteremben, míg máshol megfelelő számú tér-' képet sem tudnak biztosíta­ni. Az eszközfejlesztés egyik módja — helyes információ és szemlélet esetén —, hogy a tanácsok pénzmaradvá­nyaiból több jusson azok be­szerzésére. A Művelődési Mi­nisztérium a további 200 millió forint biztosítása mellett is számit a tanácsok adottságaira. Fontos feladat­nak tartja a számítástechni­kai kultúra elterjesztését Ezért a jövőben a számító­gépek beszerzéséhez is nyújt támogatást az általános is­koláknak. A jó oktatás soha nem lehet olcsó. Az opti­mális föltételek megteremté­se csak közös összefogással lehetséges. Kérdés, hogy fel­készült-e a pedagógus­társadalom az eszközök meg­felelő sz rutű kezelésére és annak továbbadására. A bo­nyolult ismeretanyagot egy­re kevesebb szakember tud­ja oktatni. Nagy szerep hárul e tekintetben a pedagógiai intézetekre. A továbbképzé­sek tematikájának helyf s- összeáilítására kell töreked­ni és a témában kiválót nyújtó pedagógusok módsze­reit népszerűsíteni. Az ok­tatási törvény erre több le­hetőséget kínál, de nem nél­külözheti a társadalom segí­tőkészségét. Lövei Gyula Személyes ízek Az igazi, a vérbeli ripor­ter soha nem az időt nézi. hanem a feladatot látja. A pillanatnyi teendő — a leg­szerényebb megbízatás is — felvillanyozza, meglátja, fel­fedezi benne a nagyszerű lehetőséget, s arra törek­szik, hogy minél hibátla- nabbul, tökéletesebben old­ja meg. Nem talpal egyéni babérok után, mindössze azért mun­kálkodik, hogy az öt legin­kább foglalkoztató témákat oknyomozó hevülettől sar­kallva körüljárja, azaz ne csak precízen informáljon, hanem elgondolkodtasson, s jó szándéktól sugallt cseleke­detekre is késztessen. Az ilyesféle alapállás nem tűri az önmutogatást. A sze­mélyes ízekre, a szubjektív mozzanatok érzékeltetésére csak akkor vállalkozik, ha azt a mondandó kívánja, ha ekként magvasabb intelme­ket tolmácsolhat. Meggyőződésem, hogy így vélekedik Kispista István is. akinek tartalmas műso­rait évtizedek óta hallhat­juk a reggeli programokban. Mindig a földekről küldte üzeneteit, amelyekre foly­vást érdemes volt felfigyel­ni. A legutóbb — vasárnap reggel — a Baráti kör című műsorban bolgár kertészek­kel beszélgetett. Ez egyszer arról is szólt. hogy miért éppen őket kereste fel mik­rofonjával. Elmondta: egyikőjükkel a kórházban találkozott: mindketten szívpanaszaik­ra vártak orvoslást. Itt kez­dődött, innen indult az a diskurzus, amely csak az el­ső pillanatokban tűnt ter­melési összeállításnak. Ezek az emberek azt hangsúlyoz­ták, hogy idegen honban azért találtak otthonra, mert legalább háromszor akkora lendülettel szorgoskodtak, mint mások. Azt se tagad­ták. hogy ez a tempó élet­fogytig kíséri őket, mert feltétlen reflexszé vált. s közben megajándékozza őket az alkotás semmi mással sem pótolható örömével. Felvetődött a hajtás fogal­ma. A szerkesztő erről is faggatta az öt is kezelő or­vosprofesszort. aki avatott szakemberként tartózkodott a közhelyek feltupírozásá- tól, s az infarktus rizikófak­toraként kiemelte a helyte­len táplálkozást, a túlzott alkoholizálást, azt, hogy ve­szedelmesen poharazgató or­szággá lettünk. Rádöbbentünk: már nem passzív szemlélődök va­gyunk, hanem együtt töp- rengök vitatkozók, érvelők, akik tényekkel igazolják ál­láspontjukat. Azt hiszem a kollégák — Trebitsch Péter is bekapcso­lódott az adásiba — nem ne­heztelnek azért, hogy ki­egészítem az általuk vázolt, személyes ízekkel teljesen indokoltan hitelesített össz­képet. Másokkal együtt vallom: a szenvedéllyel teljesített kötelesség megnyirbálhatja a mindig kevés szabadidőt, de soha nem vezethet gyil­kos kórhoz. Az egészséget inkább a teremtő légkör hiánya, az öncélú intrika, a buta kicsinyesség, a pozí­ciókért lihegés, bombázza, nem pedig az afféle elfog­laltság mint rádiós társain­ké. akik megleptek minket a számvetés előbbre vivő elé­gedettségével. Többek közt jogos szub jektivitásuk révén . .. Pécsi István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents