Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-19 / 116. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1986. május 19., hétfő Aki izgalmakban bővelkedő, eredeti hangvételű, társadalmi kérdéseket is boncolgató krimikre kíváncsi, olvasson például Dürrenmat- tot. Az ilyen vájtfülűek ne kapcsolják be a tévét, mert a hazai próbálkozások, illetve azok képernyőre vitt változatai aligha büszkélkedhetnek ilyen erényekkel. Ezek legszerencsésebb esetben külföldi minták ravasz adaptációi, s legfeljebb csak elegyes kikapcsolódást ígérnek. Mint szombat este a Lin- da-sorozat újabb blokkjának nyitánya A tizennyolc karátos aranyhal. Az egész vállalkozásban legfeljebb a negyvenhat kilós, minden lében kanálé remekül verekedő nyomozónő figurája — ezt Görbe Nóra megnyerőén kelti életre — az ötletes lelemény. Az alakjához társított sztori azonban garantáltan sablonos, s a mindenképpeni siker elérésének vágya sugallta. A cél érdekében az öttagú szerzőgárda afféle szellemi vegyessalátát tálalt elénk. A bűnügyi motívumokat ötvözni kívánták a humor izeivel. Törekvésük voltaképpen dicséretes, csak az a baj, hogy kezdő „szakácsként” megfeledkeztek az egészséges arányok biztosításáról. A túladagolás zavaróan hatott, s nem egyszer elvette étvágyunkat. Tanulni sehonnan nem szégyen, s nincs olyan mű, amely ne kínálna megfigyelni. okulni valót. Vegyük át, amire szükségünk van de ez a sok részlet épüljön be egyéni töltésű cselekménybonyolításunk, karakterábrázolásunk szerves egészébe. Sajnos, az utóbbit majd- hogy hiába kutattuk, pedig efféle mag nélkül minden nekibuzdulás reménytelen. Vesszük a lapot, derülünk egy-két fordulaton, aztán néhány perc múlva akaratlanul emlékezetünkbe villan, hogy hol, mikor, milyen produkcióban találkoztunk hasonló vagy azonos megoldással. Az elsőt megjegyezzük. a másodikon mosoly- gunk. a harmadik bosszant, a többi pedig elveszi a kedvünket. Akárcsak az, hogy előre sejtjük a meseszövés cseppet sem szenzációs kifejletét. Később a jellegtelen képsorok juttatják eszünkbe azt, hogy a cellüloidszalaggal is érdemes lenne takarékoskodni. Annál is inkább, mert ez kettős haszonnal járna. Nemcsak több pénz maradna meg, de a munka értékei is gyarapodnának, hiszen a tömörítés valamennyi televíziós program javára válik. Az se mellékes, hogy a nézők nem füstölögnének az unalmat sugalló beállítások egymásutánja miatt. A színészi játék vigasza? Ennek se örülhettünk, mivel a közhelyszerű témafeldolgozás csak rutinos jellem f es-tést szülhet. A jövő? Az újabb folytatások törvényszerűen jönnek. Linda ismét feltűnik. Ne legyünk borúlátók, talán egyszer csak meglep bennünket. A nem olcsó siker eddig féltve őrzött kincseivel is . .. Pécsi István Importált életképek Amiről az Objektív című műsor — amely példamutatóan ügyes körképeket ad a szocialista országokról — szombat délután tudósított: napjaink valóságának egy szelete. Való igaz, hogy a válások elszaporodtak, úgy látszik, hogy a család válságban van. Ha kérdezik az okokról az utca emberét, azonnal tudja a választ: tízen azonnal tízféle álláspontot hangoztatnak életkoruk, tapasztalatuk szerint. Egymásnak persze ellentmondanak. de egyenként roppant meggyőzően hangzanak. A szaktudós már kevésbé magabiztos. Okok garmadájáról szól, viszont megdönthetetlen kinyilatkoztatást nem tesz. Zilált kapcsolataink hátterében ugyanis sokféle társadalmi változás, egyéni és közösségi gond húzódik meg. Végérvényes leszűrt álláspontot kialakítani talán lehetetlen is. A sokféle egyénileg átélt tapasztalatból az irodalom és film tárhat föl közérdeklődésre számottartó módon valamit. Kérdés az, hogy megteszi-e. s ha igen, hogyan? Az átlagos magyar forgatókönyv rendkívüli környezetben játsszatja a szereplőket, különleges embereket keres meg: művészeket, hirtelen meggazdagodott hamburgereseket stb. Esetleg őrült aranyhal tolvajokat, netán egy „légnadrágban” táncoló komikuspárt. Gyakran támad a nézőnek olyan benyomása, hogy a tévéjátékok stábja nemigen mozdul ki a pesti belvárosból. Nekiülnek az íróasztalnak s kétségbeesetten próbálnak valami „érdekfeszítőt” kiagyalni. Ebből aztán kikavarodnak az olyan „botlások”, mint a Szálka hal nélkül, netán A végtelenek a párhuzamosban találkoznak. Furcsa módon közelibbnek érezzük mindennapjainkhoz olykor a külföldi alkotásokat, mert figuráik életszerűbbek. Itt van például a Nők a pult mögött című sorozat, amely egyáltalán nem jeleskedik szépen megfogalmazott párbeszédekben és művészien fényképezett jelenetekben, ám kísértetie- esen hétköznapi. Egyik kolléganőm meg is jegyezte múltkoriban, hogy nem szereti nézni ezt a sorozatot, mert vásárlónak érzi magát közben. Hát igen, olykor még ma sem szívderítő egy-egy boltba betérni, mert elképzelhető, hogy az ember nem kiszolgálttá, hanem kiszolgáltatottá válik. Nem ez az első ilyen — valamilyen foglalkozásba beleláttató csehszlovák film. Annak idején nagy népszerűségre tett szert a Kórház a város szélén, valószínűleg itt is hamar szívünkbe lopják magukat a megismert alakok. Igaz, nem mélyen szántó gondolatok és eszmék jegyében született ez a mű. de annyi baj legyen: elképzelhető, hogy hatásosabb valamilyen filozofikus társánál. Elmerülünk ugyanis a képek láttán abban a valóságban is. ami körülvesz bennünket, s talán kicsit másként leszünk eladók és vevők, ha tudatosan mérjük föl egymás környezetét. A film főhőse Anna, akit Jifina Svorcová alakít, elvált ' asszony. öntudatos, szinte már hihetetlen szilárdsággal próbál harmóniái teremtenii széthullott családjában. A szándék nyilvánvaló: azt mutatják meg, hogy így kéne csinálni... A Törékeny kapcsolatok című — ugyancsak csehszlovák — film inkább mutatta azt, hogy mi a valóságos helyzet. Ilyen szenvedések és szenvedélyek állnak kapcsolataink nehézségei mögött, bizony kollégáink, szomszédjaink, esetleg mi magunk ilyen feszültségek árán éljük meg az Objektívben ábrázoltakat. Szerencsés volna, ha hazai alkotóink is bátran nyúlnának „egyszerűbb” témákhoz, mert könnyebben találnának általánosítható, egyben mindannyiunk számára fontos tanulságokat. Sajnos, egyelőre — úgy tűnik — merészség kell áhhoz, hogy hazai pályán a hétköznapokról szóljanak. Gábor László Lendület, kiváló ének és hangosítás jellemezte a veszprémi Petőfi Színház egri Hair előadását, amelyből Kőhidi Imre képei adnak ízelítőt. A Hair Egerben A Kritika májusi számából Fiatal értelmiség — jelen és jövő a címe Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor sokoldalúan elemző, mélységesen őszinte, reális helyzetképet felvázoló és nagyon elgondolkodtató tanulmányának. Napjaink fiatal értelmiség rétegének jelenéről és jövőjéről ír a szerzőpár, olyan nemzedékről, amely „a tömegkommunikációs kultúra korában nőtt fel, egy ame- rikanizált tömegkultúrájú világban, és amelyet az előtte feltorlódott nemzedékek példája egyáltalán nem siettetett felnőni". A szerzőket elsősorban a fiatal értelmiségi rétegének jelenéről és dekli, ezt tartja — joggal — kulcskérdésnek, ezzel összefüggésben fogalmazzák meg a további feladatokat, vonják le a következtetéseket. Tézisek az iskola életének, működésének továbbfejlesztésére című dokumentumban a Művelődési Minisztérium illetékesei fogalmazták meg a teendőket, és adták meg az alapját annak a vitának, amely hónapok óta folyik a Köznevelés hasábjain. Most a Kritikában Elek István Szempontok és megjegyzések a Tézisekhez címmel, e vita értékelésére is vállalkozik. és azt kutatja. miért nincs nagyobb visszhangja a gyakorló pedagógusok között az iskolarendszer jövőjét érintő tézisvitának. Megállapításainak egy részével vitatkozva, új gondolatokkal gazdagítja a vitát Nagy László Mi végre működik az iskola? című cikke. Moldova György: Ének az aluljáróban című írása a közelmúlt, az ötvenes-hatvanas évek hangulatát, kulturális légkörét idézi fel, megemlékezve a nemrég elhunyt, kiváló irodalomszervezőről, Kardos Györgyről, a Magvető igazgatójáról. A grafológia, viták kereszttüzében című körkérdésben a Vallanak a betűk címmel, tavaly megjelent kötet körül kialakult vita és támada.s visszhangjáról nyilatkoznak az érdekeltek. A májusi számban véget ér a Vita a színházi struktúráról. A szerkesztőség vitazáró jegyzetei és a vitát elindító Mihályi Gábor zárszava foglalja ösz- sze a véleményeket, tanulságokat, következtetéseket és tennivalókat. Szomorú aktualitása van a Portré öniróniával című interjúnak, amelyben Major Tamással beszélget Marton Frigyes. A kommunista művész személyes vallomása egy egész művésznemzedék ars poeticáját, élményeit, tapasztalatait foglalja össze JEFF PETERS: A sziklaparton — Gondolt-e már arra, kedves barátom, hogy milyen könnyen megölhetném . . . ? — kérdezte váratlanul Mister Fotherby társától. Mister Morrice-től. — Ó! — reagált csodálkozással a kérdezett. — Valóban . .. ? — Igen. És az egész csak balesetnek tűnnék . . . — Valóban? — hangzott ismét a meglepett válasz. — Csak egy kis lökés ... Fotherby és Morrice. két idős tisztviselő, a sziklaparton egy házikó felé lépdeltek, ahol már húsz éve laktak együtt. Az úton, amelyik a tengerpart hosszában vezetett, nem volt semmi egyéb tengervíz paskolta szikláknál. Morrice, aki a sziklafal széléhez közelebb volt, egy pillantást vetett a mélybe és megrettent ■— Hetven méter ... — nevetett cinikusan Fotherby. — Attól félek, nem sok reménye lenne... — Megkapaszkodhatnék egy bokorban! — Gyenge kilátás — vetett ellent Fotherby —, ezt a partot én már sokszor alaposan szemügyre vettem. — Valóban? Akkor valóban pechem lenne... — Morrice hangja megremegett. — Félek, hogy ön halálra zúzná magát és semmi kétség nem lenne, hogy baleset volt. — Valóban ... De nem gondol arra, hogy esetleg meglátnák? Mondjuk, a parti őrség? — A ködben nem. Észrevehette, hogy pillanatnyilag sem látszik ide a parti őrség épülete. — Valóban. — És a köd a tenger felől is eltakar. — Valóban ... — mondta sokadszor Morrice, és most már valóban félni kezdett. — Azért valamit megemlítenék ezzel kapcsolatosan. — Nos? — Egy apróság. Nincsen jelentősége. — Mégis szeretném hallani. — Nos hát, az indok! — szólt remegő hangon Morrice. — Bár tudom, hogy egy gyilkossághoz nem kell feltétlenül indok, de azért érdekelne... — Ö. nekem igazán megvan rá az okom! — Valóban ? — Valóban-! — csattant a válasz és Fotherby néhány lépésnyire hátrább maradt. — Mégpedig az, hogy húsz év óta kell elviselnem a lehetetlen szavajárását, azt, hogy örökösen azt mondja: valóban, valóban, valóban? Ez elég ok arra, hogy megöljem! Meggyorsította lépteit és Morrice mögött már kinyújtotta a karját, hogy lelökje a társát. Abban a pillanatban azonban Morrice hirtelen térdre ereszkedett és Fotherby átesett rajta, közvetlenül a sziklafal széléig zuhant, közben rémülten felordított. Kinyújtotta sovány, fehér tisztviselőkezét, de csak egy fűcsomóban tudott megkapaszkodni, a lábai már a szakadék fölött kalimpáltak. A fűcsomó pedig láthatóan, lassan, de megállíthatatlanul szakadt ki a talajból.. . — önnek is van egy elviselhetetlen szokása, amit húsz éven át kellett tűrnöm! Állandóan beszél álmában, mégpedig hangosan, és mindent az égvilágon elmond, azt is, hogy mit akart tenni! Mister Fotherby próbálta elkapni Morrice feléje nyújtott sáljának a végét, de képtelen volt és el is késett. A fűcsomó teljesen kiszakadt, és Fotherby, markában a fűcsomóval, zuhant a mélybe ... (Fordította: Antalfy István)
