Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
8 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1986. április 12., szombat l Költészetünk tegnap és ma Nem tudom, hogy más országokban van-e költészet napja, de azt hiszem, azon senki sem csodálkozik, hogy nálunk van. Bármily keveset tud valaki irodalmunkról, bármily kevésre emlékszik is tanulmányaiból, azt azért biztosan tudja, hogy a magyar irodalmat elsősorban a költészet jelentette évszázadokon keresztül. S nem csak az volt irodalmunk sajátossága, hogy a líra vezető szerepet játszott benne, hanem az is, hogy áthatotta az egész szellemi életet, s döntően közrejátszott a nemzeti tudat formálásában. Kölcsey és Vörösmarty, Petőfi és Arany, Ady és Babits, József Attila és Illyés Gyula neve és munkássága nélkül nemcsak a magyar irodalomnak, hanem egyáltalán a magyar művelődésnek a története sem képzelhető el. Legalábbis a reformkor óta megszakítás nélkül tartott ez a folyamat, s így szinte természetes volt, hogy az 1960-as évek nagy irodalmi felvirágzásának időszakában egy külön napot kapott a költészet József Attila születésnapján. A hatvanas évek óta azonban nagyot fordult a világ, s nagy a változás a magyar irodalomban is. A hetvenes évek vége óta egyre többször esik szó az irodalmi értékrend változásáról, mégpedig többféle értelemben is. Mondják, hogy a magyar epika sok rangos teljesítményével önmaga korábbi színvonala fölé nőtt. Emlegetik, hogy ezzel egyidőben a líra viszont korábbi eredményeinél halványabb. Néhányan szinte a líra haláláról elmélkednek. Mindenki felfigyelhetett arra, hogy az irodalomnak a társadalmi életben elfoglalt szerepe — legalábbis a mindennapi társadalmi-politikai életben elfoglalt szerepe — fokozatosan csökkent, s arra is, hogy ma kevesebben olvasnak általában is, verset pedig különösen. Az irodalomnak nincs meg az a közvetlen, közéletet formáló, befolyásoló szerepe, mint ami a reformkortól a hatvanas évekig szinte mindig nagy volt. Egyesek azt teszik hozzá: „végre!” — mások pedig azt, hogy: „sajnos!” Mindegyik állításnak van igazságtartalma, de ha a jelen eseményeit megpróbáljuk történelmi összefüggésekben látni, jóval bonyolultabb lesz a kép. A magyar epika ugyan valóban rangos színvonalon teljesít a hetvenes-nyolcvanas években, de vajon rangosabb-e ez, mint volt az 1920-as években Krúdy, Kosztolányi, Móricz, vagy az 1960-as években Déry, Örkény, Sánta? S vajon valóban haldoklik a magyar líra? Biztos vagyok benne, hogy nem erről van szó. Egyrészt ne feledjük, hogy a hatvanas évek ritka szerencsés történelmi pillanat volt a magyar társadalom számára, s ez a pillanat egybeesett azzal, hogy a magyar lírának az ötvenes évekbeli megújulása, poétikai-szemléleti forradalma a maga eredményeivel igen sok olvasóra hatott. Olyan évtized volt ez, amelyben a társadalmi fellendülés és az — végső soron — azt tükröző irodalmi fellendülés erősítette egy- I mást, s az aranykor illúzióját keltette. Ma már tudjuk. ! hogy az illúzió illúzió marad, akármelyik évtizedben ! fogalmazódott is meg. A nyolcvanas években semmi- 1 képpen nem látunk aranykort, s így természetes, hogy irodalmát sem szeretjük aranykorinak látni. S mivel közben megtörtént az irodalomnak, az előbb már említett funkciómódosulása, a mindennapi társadalmipolitikai életben elfoglalt szerepének csökkenése, kétszeresnek látszik a veszteség: se aranykor, se nagy szerep. S mintha mindezt alátámasztaná az olvasási j kedv lanyhulása. Ha azonban az időben nem csak visszafelé, hanem előre haladva is történelmi távlatokban gondolkozunk, akkor látnunk kell azt is, hogy ezek a mai évek csak ily módon, csak hangsúlyozott „szürkeségükkel”, prózai- ságukkal”, gazdaságközpontú szemléletükkel alapozhatják meg a várva várt, de illúzióktól mentesen megvalósítandó újabb „aranykort”. Ez a prózai kor azonban minden tehertétele dacára is a líra életképességét bizonyítja. Nem halt meg, és nincs is igazán válságban a mai magyar líra. A magyar költészet most ugyanúgy lérehozza a maga jelentős életműveit, mint egy emberöltővel ezelőtt, s ha nyitottak, ha befogadásra készek maradunk, akkor megértjük, mit mond számunkra a költészet napja 1986-ban, s akkor 1986 minden napja a költészet napja is lehet. Vasy Géza BÖRÖNDI LAJOS: Összedrótozott remény amikor a sötétség majd fölszakad az ember fölnéz magára ismer ragyogva jön föl majd a nap és szétrohad minden fegyver hemzses zöld lesz a forradalom néven neveződnek az álmok lepkeszárnyat bontanak s elröpülnek a szivárványos virágok mikorra minden sötét fölszakad megtelik szeretettel a világ összedrótozódik a remény súrolja arcunkat az ág CSANÁDY JÁNOS: Villoniáda A bőkezű föld, mely visszahív ma, mert bűnbánatra nincs okom, földműves testvéreim sorsa enyém volt, bárhogy ment sorom; s hogy íme: itt az alkalom, s lehet, körükbe visszatérek, most, hogy éveim számolom, a lelkemet nem nyomja vétek. Csakúgy, mint a jó rokonok, kapaszkodhattam fűbe, fába, földrengés, vihar: rokkanok vállára hulló kénes láva nem csüggesztett — szavába vágva istent is letorkolta ott, hol az Ür is úgy visított, mint beszorult féreg a fába. Agyvértolulásos városok aszfaltján éltem, növekedtem, s elfeledtek a rokonok: „Rossz pénz, elveszett Budapesten” — Velük voltam én sok-sok esten, de nem tudhatták, így igaz; ködös, zimankós télbe estem; hitsorsosuk, a vad kamasz. Ajánlás: Herceg, a föld, mely visszahív ma, megszámláltatva éveim, úgylehet, e sorokba írva él csak, akár emlékeim? HERCEG ÁRPÁD: Szemünk, szenünk Töredékek József Attilának ... és szemem mezején mostanában elfér az egész világegyetem. Háborgat nagy-nagy tülekedés, zajos hopszla-hopszla, cirkuszigazgatók feleselnek cirkuszigazgatókkal, vergődik ezer partra vetett hal. Csillagokon pokolgépeket robbogatnak. (Cjabban ritkán látogatlak.) ............................ha most elnéznéd velem, mint köt hálót szellő faleveleken — ha megfigyelnéd a rezgést és amint ez a terrorista évszak ránk tekint, s azt is meglátnád, miféle fény babrál újabban a fák levelén, s tudnád — hisz valaki megsúgta neked —, hogy miféle új félelmek rejlenek, dobognak, dobrokolnak a bordák mögött, s szétmorzsolnál mélán egy száraz rögöt — ha tetten érne ismét az elmúlás, megremegnél; Júdás! Júdás! Júdás! kiabálnál. Mert a világ szívébe odaköltözött a rabtartó háziúr. Az alkuvás. + v Ölünk együtt, mint kedves és fia. Szivünkben most honos a harmónia Látható reszketésű csillagok között szemünk, szenünk lobog. A gondos elme harcunk segítse. SIMÁI MIHÁLY: Sfirödő csillagi ködben Egy falu füstje szállong az idő föllegében mintha fennsíkon által mintha magas hegyélen ott hajt ott egyensúlyoz egy kicsi óriás gomolygó ködköpenyben egy garabonciás Ezüst pályára állnak rakéta-jegenyék Pipacstól jégvirágig tündöktik a vidék Por- és hófelhők szállnak az idő föllegében — ezüst apám biciklin lebeg a közepében S az érben a vérben a rögben egyszerre valami zökken valami izzik valami fáj s ö magasabb pályára szökken a sürüdő csillagi ködben A Tejút kisöpörve Göncölök tisztelegnek Rozzant biciklijének kereke vég és kezdet S most is mint rég a vázon én ülök s fázom fázom FODOR ANDRÁS: Amikor szembefordulsz... Amikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét. Lábak ingáin duzzadó harangos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vizen át. a csípőkből szökellő testek forró virága az időnek feszíti két bársony-paizsát. Amikor szembefordulsz a sodródó jelekkel, egy percre megbocsátod hogy nem rólad beszélnek, hagyod a névtelent, a megszámolhatatlant. hadd töltse be esendő törvényeit a térnek. Ha tudnál nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergő kísérteiét a szónak: jön a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik zöld ár fölött egy eleven csónak. KONCZEK JÓZSEF: Mégis Elhagynak engem az emlékek, és szemközt vagyok a delet ragyogó nappal, arcokba, tekintetekbe nem mélyed, önmagát vizslatja csendes indulattal az ember. Majd összehajol tejem a magukban beszélgető napraforgókkal. együtt élni át, hogy a kertek alól e nyílt ég alá kifutó domboldal milyen boldog a záporozó fényben. tükrös magasság alatt a lábához néző seregét őrzi, mint aki sorsot érlel, a hűségesekét, a közös emlékezetét. De engem elhagynak az emlékek, utánuk megyek a csendes menetben, fedetlen lélekkel lépdelek, mint aki mindent, örökre megértett, mondja, mégis, a történetet. Trojan ß/larian alkotásai
