Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-10 / 84. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1986. április 10., csütörtök Egy emberöltő a gyógyítás szolgálatában Hogy van, Doktor Úr? Fontos, hogy a körzeti orvos jó diagnoszta legyen — Meg tudná-e határozni azt az élményt, mely az orvosi hivatás felé lendítette? — A négyosztályos egri polgári iskolába jártam, amikor anyámat megoperálták. Sokat voltam nála a kórházban, ekkor ragadott meg ez a világ. A továbbtanulás érdekében különbözeti vizsgával a Dobó István gimnáziumba mentem át, ahol eleven, érdeklődő társaságba kerültem. Jó tanuló voltam: hetedikes koromban például én oldottam meg az érettségizők matematika-feladatlapját, amit cérnára kötve engedtek le az ablakból. — Részben ennek, részben paraszti származásomnak köszönhettem, hogy 1950-ben elsőre felvettek az egyetemre. 1956-ban, friss diplomásként érkeztem Noszva jra, 3000 forint letelepedési segéllyel és egy orvosi táskával, amit a minisztériumtól kaptam. Ebben voltak a legfontosabb műszerek, amikkel egy 1,5x4 méteres helyiségben elkezdtem a rendelést. — Bizonyára nem volt még így kiépítve az egészségügyi hálózat, mint napjainkban ... — Nagy volt az orvoshiány és a felszereltség is hibádzott. A gyógyszerekhez is jóval nehezebb volt hozzájutni. Biciklin jártam sorba a fekvőbetegeket, ezeken a meredek utcákon fölért egy kiadós edzéssel. Így látogattam Egerben a szüléimét is, mert bizony, a közlekedés is ugyancsak nehézkesebb volt, mint ma. „Fa- karuszok” ' jártak naponta egyszer-kétszer, amikre alig fért fel 10—15 ember. Az utakat télen nem nagyon tisztogatták, így többször is megesett, hogy nem tudott kijönni a mentő és én vezettem le a szüléseket. 1960- ban elkészült a lakással egybeépített, új rendelő, s ez sokat javított a helyzeten, 1961-től már gyógyszereket is tartottunk, s jelenleg ebből évi 20—25 ezer forintnyit forgalmazunk. A tanács anyagi lehetőségei szerint folyamatosan fejlesztette a berendezést, így ma megvan mindenünk, ami itt szükséges. Még EKG-val és ultrahangos magzatvizsgálóval is rendelkezünk. — Nem gondolt arra soha, hogy más munkahelyet keressen valamelyik városban, esetleg kórházi orvos legyen? — Ez a község első pillanattól befogadott, és én is nagyon szeretek itt élni. Jól ismerem az emberek örömeit, gondjait: lassan már a második nemzedék is felnő a „felügyeletem” alatt. Az is ezen a poszton tartott, hogy itt a teljes emberrel foglalkozhatom, nem csak egy-egy szervével vagy testrészével. A kapcsolat így beteg és orvos között élőbb, személyesebb. — Azt hiszem, a nagyobb önállóság fokozottabb felelősséggel is jár ... — Alapvető, hogy a körzeti orvos jó diagnoszta legyen. Mi vagyunk az első szűrő, nekünk kell eldöntenünk, hogy kinek van szüksége kórházi ápolásra, s ki az, akit mi is meg tudunk gyógyítani. Ebben csak magunkra vagyunk utalva, ezért itt állandóan tanulni kell! Én legalábbis majd minden este előveszem a szakkönyveket. — Szinte már közhelyszámba megy, hogy mennyire túlterheltek az egészségügyben dolgozók... — Ez többnyire igaz, de azért a 24 órába sok minden belefér. Nálam például átlag 50—60 beteg fordul meg naponta, és 5—10 ágyban fekvőt kell kétszer meglátogatnom. Emellett hozzám tartozik Síkfőkút, a továbbképző intézet és az Okisz- üdülő is. Hetente kétszer megyek gyógyszerutánpótlásért a megyeszékhelyre, és szombat-vasárnap is ellátom az injekciókúrán levőket, illetve a váratlanul megbete- gedőket. Jelen vagyok a közéletben is: tizenhét évig voltam tanácstag. Továbbra is Művészeti díjasok ’86 részt veszek a község egészségügyi-kulturális bizottságának munkájában, illetve felvilágosító előadásokat tartok a szülőknek, gyerekeknek, úgy is, mint az itteni Vöröskereszt-szervezet elnöke. — Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy a megyei tanácstól megkapta „A megye egészségügyéért" kitüntető jelvényt... Hogyan őrzi meg fizikai erőnlétét és szellemi frisseségét ennyi elfoglaltság mellett? — A kondíciómat rendszeres sportolással és mértéktartó életmóddal vigyázom. Hetente egy-két alkalommal még ma is elfutok Szomo- lyáig. Alkoholt egyáltalán nem iszom és a kávéval is csak mértékkel élek. Kiegészítő testmozgásnak itt a konyhakerti és az egyéb, ház körüli munkák. A legnagyobb szenvedélyem az autószerelés: tulajdonképpen ez is a gyógyítás egy fajtája. Műszaki vizsgákra én készítem fel az 1500-as Ladámat, de jelent meg cikkem már az Autó-Motorban is. — Esténként pedig, ha szellemi frissülésre vágyom, előveszem a lemezeimet, magnószalagjaimat és zenét hallgatok: Beethovent, Ba- chot, Mozartot — vagy dixielandet. — Annak idején a gimnáziumban volt egy tánczenekarunk, s jó néhány bálon mi szolgáltattuk a talp- alávalót. Innen a szerelem az utóbbi műfaj iránt. A végére hagytam a legkülönlegesebb vonzalmamat: rajongója vagyok az ókornak. Elég jól beszélek és olvasok latinul és ógörögül — Homéroszt például eredetiben is olvastam. Mindezekből is láthatja, nem fogok unatkozni, ha majd hat év múlva nyugdíjba megyek ... — Lesz-e valaki a családban, aki átveszi a stafétabotot? — A középső lányom most utolsó éves a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, de ő már kórházban szeretne elhelyezkedni, belgyógyásznak szakosodik ... ★ Azért az a bizonyos nyugdíjazás még nincs olyan közel. Addig legalább százezernyi gyengélkedő noszvajira kell Koncz doktor úrnak rendelőjében terápiát szabnia, s legalább tízezernyi fekvőbeteghez elvinnie a gyógyulást. Semmi kétség, hogy bírja majd erővel: még ma is ötven percen belül futja a tíz kilométert, völgynek le, hegynek fel... Koncz János Negyven esztendeje járja országot-világot. Közel kétmillió (!) kilométert utazott szülőhazája területén, s újabb félmilliót szerte a világban. Énekek mindenhol, ahol csak magyarok élnek, és ahol a magyar dalkultúra befogadására érzékeny hallgatóságra lelt. Béres Ferenc nevét, arcvonásait s nem utolsó sorban énekét, sajátos csengésű, világos, hegyipatak-tisz- taságú hangját csaknem mindenki ismeri Közép-Eu- rópa magyarok űakta vidékein. A ma hatvannégy esztendős dalmester közel kilencezer koncertet adott az elimúlt négy évtized alatt, számtalanszor szerepelt a rádióban, televízióban, hanglemezei a legnépszerűbbek közé tartoznak. — Legfontosabbnak mindig az aprófalvak szolgálatát tartottam — mondotta nemrég egy interjúban a művész, a régi Abaúj megyei kis község, Gagybá- tor szülötte, aki nagyapjától, a falu köztiszteletben álló kovácsától a természet, az erdő szeretetét, a vadrózsaoltás műveletét, a madarak. fák, füvek ismeretét kapta örökségül. De a magyar dal szeretetéhez, műveléséhez nem kevésbé jó „előtanulmány” volt a be- szetcei havasokban eltöltött négy esztendő, sem a negyvenes évek elején, az erdő- gazdaság műszaki tiszlvi- selőjeként, amikor Béres Ferenc egyedül járta a csúcsokat ... — Hallgattam az erdő zenéjét, a más-más fenyőfélék különböző hangú suttogását, á lombos erdők zúgását . . . A dalténekléshez talán innen is, és persze a szülőföld közösségétől kapta a legtöbb indíttatást. — Már egyetemi hallgató koromban rendszeres falujáró voltam, ismerkedtem a magyar népdalkinccsel, s ízlelgettem az éneklés örömét. Hamarosan felismertem, hogy a csodálatos hazai dal- kultúra magas szintű tolmácsolásához csak elmélyült tanulmányok után juthatok el. Nagyszerű tanáraim. Adler-Aquila Adelina, Herényi Miklós, Farkas Ilonka révén megtanultam a sajátos, míves - magyar éneklést, feltárultak előttem az ősi magyar dallamok, történelmi dalok, egyházi énekek, virágénekek, parasztdalok és népies műdalok minden szépsége, Bartók és Kodály magas rendű alkotóművészete... Amikor Béres Ferenc elhatározta, hogy a magyar datkulitúra ápolását választja élethivatásának, lemondott egy másik, talán nem kevésbé ígéretes lehetőségről: az operaénekesi pályáról, amelyre — különösen Mozart-szerepekre — az adottságai révén alkalmas lett volna. — A dalban s különösen a magyar népdalban, a legmélyebb emberi érzések sűrítményét érzem. Ápolását, terjesztését a legszebb hivatások egyikének tartom Mert igaz, sokan énekelnek, de kevesen dalolnak! Én csak eszköz vagyok, akit ez a nemes kultúra magához vonzott; miként Babits mondotta: „A dal szüli éne kesét... ”, És hogy jól választottam. bizonyítja, hogy százezrek hallgatják ma is szívesen éneklésemet — mondotta az .idén kiváló művészi címmel kitüntetett ősz hajú fiatalember. Szomory György mm ■ Jegyzetek Felnémet múltjáról Anyakönyvek vallomása Anyakönyvek. Hatalmas fóliánsok. Egy-egy település hallgatag, de annál becsesebb krónikái. Kivált a régiek, s közülük is azok, amelyeket odaadóan, a krónikások ügyszeretetével s gondosságával vezettek. A gyöngybetűkkel írottak, amelyekben a tollvonás ive-kecsessége vagy éppen markáns volta felidézni képes hajdani pillanatokat, a bejegyzés örömteli vagy tragikus pillanatait. 11/1. Ilyenek a felnémeti anyakönyvek is. A múltjuk közel kétszáz esztendős. Első bejegyzéseik 1769-ből valók. Nem mágnásfamíliák, előkelőségek születési, házassági vagy elhalálozási adatait tartalmazzák, inkább csak jobbágyokét. Ha rangban ki is válik közülük valaki, az a jegyző, a kasznár, az éneklő, vagyis a kántor és legfeljebb még a harangozó. A többinél az „állapotra” vonatkozó bejegyzés ilyenféle: „gazda, nemtelen”, „házas zsellér”, „molnár, nemtelen”, „uraság bodnárja”, „juhász, nemtelen", „szolga”, „kondás”, „koldus” stb. Lapozom az öreg fólián- sokat, már az első kötet lapjain ott sorakoznak a máig élő családnevek: Barzsó, Be - recz, Borsós, Csank, Dudás, Erdélyi, Énekes, Farkas, Jakab, Korózs, Lóczy, Mikó, Németh, Rófusz, Sike, Takács és még sok más — hosz. szú lenne valamennyit felsorolni. Hát még azokat, amelyek már nem kötődnek a mai településhez, mint az Ig- lai. Lukács, Polonyi stb. Állok az egykori felnémeti plébánia épülete mellett. Most, hogy új funkciójában, megszépült küllemmel fehérük a falu felett, markánsabbá lett az épület legrégibb, a nyugati szárnya. Új korában is így tekinthettek ablakai a szemközti, a patakon túli házakra, s még tovább, a Cinege-, a Pásztorok-, meg az Agyagos-tető felé. Nyáridőben a boltíves szobák hűvösében vagy a téli fagy és a nagy hóesések idején, a kandalló mellett itt rótta a sorokat a falu mindenkori plébánosa, a szabvány szerint vonalazott, vaskos kötet lapjaira. Például azt, hogy „1838. Martius 18án" Barzsó Mihály és Iglai Erzsébet leánygyermeke a keresztségben a Theréz nevet kapta, s keresztszülei „Sütő János és hitvese, Farkas Borbála” voltak, vagy hogy ugyanezen esztendő november 19. napján Farkas Pál húsz- és Eged Rózái tizennyolc éves hajadon, Bo- ross Alajos „éneklő” és Takács István tanúk jelenlétében házasságot kötöttek, s ugyanazon a napon még hat jegyespár egybekelése történt meg: Bíró Jánosé és Kovács Rózáié, Bíró Andrásé és Kiss Borbáláé Eged Józsefé és Mikó Borbáláé, Nagy Jánosé és Szele Kataliné, Nagy Alberté és Farkas Rózáié, s végül Eged Józsefé és Nagy Erzsébeté. És ott vannak a tragédiát őrző bejegyzések is, az elhalálozás adatai. Az 1838-as esztendő márciusában halt meg a hatvanhét esztendős „Barzsó Anna, Farkas Ferenc hitvese”; „Kiss Törő Mihály szolga” Katalin nevű, kéthetes leánykája; a hatvanöt éves Rófusz András „gazda, Dudás Erzsébet férje”; „Erdélyi Pál hitvese, Rátz Erzsébet”, aki harminchét esztendőt élt. S ha tovább követjük a sorokat, az áprilisi bejegyzések egyikéből megtudjuk, hogy Kiss Törő Mihály szolga gyermeke után, április 9-én, feleségét is elveszítette. Kiss Törő. Mihály harminchárom esztendős volt ekkor. Fiatal még, új életet kellett kezdenie. Talált is magához illő teremtést, a huszonöt éves Ma- rácz Erzsa hajadon szemé- . lyében, akivel november 14. napján házasságra is lépett. Kezdetben úgy tűnt: a sors kegyesebb most hozzá. 1843 novemberében megszületett Erzsébet nevű gyermekük, aztán két év múltán egy fiú is, József. S ekkor jött a kegyetlen tél, 1845—46 tele, amely, ki tudja, milyen kórt hozott; 1845 októberétől egyre-másra haltak, a gyerekek, 1846 májusáig összesen huszonegy. Közöttük volt Kiss Törő Mihály mindkét gyermeke is, a háromesztendős Erzsébet, s az öt hóna. pos József... Az elhalálozás okát, körülményeit nem volt kötelező feljegyezni akkor, ám 1838 és 1858 között az anyakönyv lapjain mégis sokasodnak a rendkívüli bejegyzések. Szociális körülményekről, egészségi állapotról, közbiztonságról vallanak, s 1850 után — egy esetben — diszkréten a szabadságharc utáni évek viszonyairól is. Ki tudja ma már, milyen volt 1839 májusának 29. napja? Napsugaras, derült, tiszta égbolt alatti nap volt-e vagy éppen az aranyat érő májusi eső öntözte a földeket? Nem tudjuk. Szepessy József felnémeti plébános erről a napról csupán ezt jegyezte fel: „1839. 29dik Május. Beretz József, Szets- kó Theréz Hitvese, 35 Esztendős nemtelen gazda” halála beállta előtt „Felvette az utolsó Kenet szentségét s áldást”. Az elhalálozott „bocsi lakos a Fel Némethi határban vakmerőén meg gyilkol tatott, s itt el is temet- tetett”. (Folytatjuk) Lókös Istváq A dal szüli énekesét
