Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-08 / 82. szám
4. 5 .. :p\, _ ■T# ■ NÉPÚJSÁG, 1986. április 8., kedd T örténetek a kiskertekről Monika Woytowicz Most már csak igazán tavasz lesz, és ha így van, akkor valóban dicséretes érzékkel választott filmsorozatot a nyugdíjasok számára televíziónk. Április 9-től ugyanis, hétrészes sorozatot sugároz délelőttönként, Történetek a kiskertekről címmel, az 1-es programban. Az NDK tévéfilmsorozat helyszíne kiskerttulajdonosok kolóniája — hétvégi házak, kisebb-nagyobb kertekkel. Az egyik ilyen ingatlan megürül, az új tulajdonos pedig egy négygyermekes elvált asszony. Érkezésük izgalomba hozza a kolóniát... Tulajdonképpeni összefüggő cselekménysorról nem beszélhetünk. A hét részben életképek követik egymást, jellemző mozzanatok a kiskerttulajdonos családok mindennapjaiból, olyanok, amilyeneket mi magunk is átélünk, átélhetünk. És közben végzik az adott időszak kerti munkálatait, ahogy nyilván a sorozatot néző magyar kiskerttulajdonosok is ugyanazokat a tavaszi munkákat végzik. A sorozat rendezője Horst Z aeske. A népes szereplőgárdából emeljünk ki néhányat, akiket már több filmben és a televízióban láthatott a közönség. Köztük a „veterán” Helga Göring, a maga hatvannégy esztendejével, az egyik legtöbbet foglalkoztatott NDK-beli színésznő — a legkülönfélébb műfajokban. Az egyik legutóbbi, amiben mi is láthattuk, a Jörg Ratgeb, a festő volt. Monika Woytowicz a sorozat „legfőbb” szereplője, hazájában népszerű színházi színésznő, de az utóbbi években sokat filmezik. Mi is láthattuk a többi között az Osceolában, a Például: Józsefben. A férfiak közül emeljük ki Herbert Köfert. Az elsők közé tartozott, aki 1952-ben, hazája tévéprogramjának beindulásakor, a legtöbbször állt a kamerák elé. Moliére- től kabaréig, lélektani drámától krimiig, mindenben. Tehát: Történetek a kiskertekről, NDK tévésorozat, első darabját április 9-én, délelőtt láthatjuk, a tévé 1- es programjában. (erdős) Művészeti díjasok ’86 Szegedi Erika — érdemes művész A színészek közül számosán alig tudják egyeztetni elfoglaltságaikat, amelyek hol a rádióba, hol a televízióba vagy a szinkronstúdióba szólítják őket, nem is beszélve a próbákról, egyéb fellépésekről. „De jó lenne egy ügyes menedzser — mondják —, aki egyeztetné a munkát, beosztaná az időt." Egy ilyen menedzser hasznára válna az olyan csendes szavú, visszahúzódó művészeknek is, akik nem tudják (nem akarják) „adminisztrálni”, előtérbe nyomni magukat, akik képtelenek könyökölni, harcolni a szerepekért, címlapfotókért. Mint például Szegedi Erika. Vele alig-alig készül interjú, ö „csak" játszik, dolgozik. Ha van mit. Mert a Vígszínház — amelynek immár több mint húsz éve tagja — nem kényezteti el őt feladatokkal. Jószerével csak két darabban játszik: a Megtört szívek házában ő Lady Utterwood, s a nemrég bemutatott Kicsengetés című Simon Gray-színműben Melanie Garth. (Nem túl nagy szerep, de Szegedi Erika oly erővel, szenvedéllyel játssza, hogy fel kell figyelni rá.) Mint ahogy fel kellett figyelni a Léda című Krleza- darabban a sejtelmes-titokzatos és kicsit közönséges Melittájára, vagy a Farsang vérbő, szenvedélyes Didiná- jára, melyben groteszk, egyéni humoráról is tanúbizonyságot tett. Főiskolás korában szinte dúskált a szerepekben, divatos volt, előfordult, hogy egyszerre öt filmrendező hívta, valósággal harcoltak érte. (Tegyük hozzá gyorsan : az öt szerep közül négyről lemaradt, s aztán mind ritkábban gondoltak rá a filmgyárban.) A televízió sokkal inkább foglalkoztatta, s ezekért a szerepeiért (Kényszerzubbony, őszi versenyek. Férfiak, akiket nem szeretnek) nívódíjakat kapott. A szinkron, a rádió sem kényezteti el, bár ezt nem tőle hallom; ő nemigen szokott panaszkodni, inkább a régebbi kedvenc feladatairól beszél. A platonovbeli munkájáról, a Barbárok című Gorkij-dráma boldogtalan szépasszonyáról, egy-egy régi filmről, melyet nagyon szeretett, például Makk Károly Az utolsó előtti ember című alkotásáról, amelyben már főiskolás korában főszerepet játszott vagy a Nappali sötétségről, Fábry Zoltán szép filmjéről, ahol drámai tehetségét bizonyította. Végül ide kívánkozik egy szubjektív megjegyzés: amikor elolvastam a kitüntetett művészek listáját, talán az ő Érdemes Művész címének örültem legjobban. Mert ez számomra azt jelentette — s bizonyára az ő számára is azt jelenti —, hogy figyelnek rá, számon tartják a munkáját, a tehetségét. Remélem, ez a kitüntetés erőt ad neki a további munkához, szerepekhez, amelyeket — bízom benne — előbb utóbb eljátszhat. Hogy aztán újra, meg újra felfedezzük sokszínű tehetségét... Kárpáti György Kriston Béla: Bogárka III/2. Előzőleg természetesen körtelefonon, körlevélben értesítettem hölgyismerőseimet életem sorsdöntő lépéséről, azazhogy mégsem mindenkit, és ez volt a baj... Nászutunk után pár nappal az üzleteket jártuk. Kellett egy-kát (felfrissítés a lakásunkba. Anyátok kifestetett, legszívesebben minden bútort kicserélt volna, főleg az ágyat, mert úgy vélte, minden darabhoz egy-egy hölgy emléke fűz ... Node, annyi pénzünk nem volt, csak egykét bútor kicserélésére gondolhattunk ... Az egyik áruház függönyrészlegén újdonsült hitvesem nagy szakértelemmel válogatta a csipkefüggönyöket. En tőle pár lépésre bámultam bele az áruház forgatagába, amikor nem kis meglepetésemre az egyik csinos vidéki hölgy ismerősöm ugrott a nyakamba: — Puszillak drágám! Ezer éve nem láttalak! Hát nem megígérted >te szégyentelen, hogy írni fogsz? Hát már elfelejtetted volna a te Bogárkádat, a doromboló cicuskádat?! Te hűtelen kutya! Egyébként csak holnap utazom haza! Tudod mit?! Nálad alszom, és megengedem, hogy kiengesztelj ! Veszünk valami harapnivalót, meg a szokásos burgundit... Én a legszívesebben két tenyeremmel tapasztottam volna be a száját, de le sem lehetett lőni! Zavaromban a feleségem felé pislogtam, akinek kezében már ekkor ugyancsak megmerevedett a csipke, s úgy nézett felénk, hogy az egyenesen félelmetes volt... Kitörő vihar előtt sötétlik így az égalja. — Hallgass el már az istenért, te szerencsétlen! Azt hiszed, hogy egyedül vagyok? — sziszegtem feléje, mire az nagyot nézett, megakadt a szeme anyátok villogó tekintetén: — Ezzel vagy tálán? — kérdezte fitymálóan. Mert anyátok szép volt, de olyan kedves szolid szépség. Bogárka pedig hivalkodó megjelenésű szexbomba. Becsültem anyátokban azt a hősies erőfeszítést, ahogyan küszködve indulatával hozzám lépett, belém karolt, és negédesen mondotta: — Gyerünk apukám, ezek a csipkék nem szépek... És sötétek a szobánkhoz ... És most vágott be a mennykő, mert Bogárka lekicsinylőén szólott, ájkát biggyesztve: — Szóval, ez a legújabb pipid? És már szobára is jár a kicsike? — Bocsáss meg, de ez a hölgy nem a pipim, hanem a feleségem ... — Értem ... magyarul: együtt élsz vele ... — Nagyon értelmetlen vagy... Ez a hölgy a törvényes hitvesem ... Engedd meg, hogy bemutassam ... — Ne fáradj vele! Inkább fogadd őszinte részvétem! Isten áldjon! — búcsúzott, és felvágott fejjel elvihnr- zott. Nem tudtam eléggé becsülni anyátok önuralmát. Egész úton hazafelé nem szólt az esetről. Csak a lép- osőházban nedvesedett el a szeme környéke, s amikor bezártam az ajtót mögötte, széles, ívben, csukafejessel vetette magát az ágyra, és heves zokogásba kezdett. Egy darabig hagytam, hadd sírja ki magát, hadd köny- nyítsen a szívén. Azonban a sírása nem hogy szűnt volna, inkább fokozódott. Ezt már nem hagyhattam, hisz nem marad könnye a következő esethez... — gondoltam és melléülve vigasztalni kezdtem, hogy emiatt a buta eset miatt ne pazarolja könnyeit. — Ez neked buta eset? Talán örüljek, talán tapsoljak örömömben, hogy útón-útfélen különböző bestiák ugranak a nyakadba, és csakúgy bejelentik, hogy nálad töltik az éjszakát... — Ugyan Klárikám, hisz házasságkötésünk óta ez még csak az első eset! — Nagyon megvigasztaltál! Hisz még meg sem száradt a tinta az anyakönyvi naplóban! Még megérem, hogy egy szép napon itt találunk valakit, hisz ki tudja, hány bestiának van ehhez a lakáshoz kulcsa? De én ezt nem várom meg! Én nem osztozom! Az én hites férjem csak az enyém legyen, egyedül az enyém, nem Bogárkáké, Cicusoké, meg az egész városé! Vedd tudomásul, szabaddá teszem a lakásodat, még ma visszaköltözöm a szüléimhez! Azután értesítsd a szőkédet, a feketédet, a vörösödet ! Semmi kedvem abban az ágyban veled, amelyben mindenféle pipikkel hemperegtél! — fújtatta, és hogy a szavainak hitelt adjon, felpattant, a szekrényhez lépett, leemelte tetejéről a nagy bőröndöt, és lázas sietséggel dobálta bele ingóságait. Jól megtömte, lábbal meg is taposta, úgy tudta csak bezárni. — Jó mutatást a Bogár, kákhoz! — vágta felém az ajtóból, mire én a fotelban ülve csak ennyit mondottam : — Jól meggondoltad ezt a lépést szívem? Figyelmeztetlek, ha ezt az éjszakát lakásunkon kívül töltőd, ide visszaút nincs ... Engem egyszer lehet csak elhagyni ... és ezt igen komolyan mondom... (Folytatjuk) ■ A hét embere Bármilyen szakmáról, foglalkozásról legyen is szó, egy életet leélni ugyanazon városban, több évtizedet egy munkahelyen, becsülendő, tiszteletre méltó dolog és nehéz rs lehet. Szomszéd megyénk testvérlapjának művészeti kritikusát, Benedek Miklóst választotta a hét emberének Szél Júlia szombaton, a Kossuth adón, miután a Vigadóban átvehette a zsurnaliszták számára alapított Rózsa Ferenc-díjat a művelődési minisztertől. Az országosan is ismert és elismert szakember a fel- szabadulás előtt bányalakatosként kezdte. Újságírásról gyermekkorában álmodozott, de határozott elképzelések nélkül. Az 50-es években Miskolcon dolgozott külső munkatársként, majd 1956- tól főállásban az Észak-Ma- gyarországnál. Harminc év egy lapnál. Mi minden történhetett ez idő alatt. Élete legszebb szakaszának nevezi, noha a kritikusok és alkotók „békétlensége" országosan is köztudott. Kivételek persze, vannak, a személyes konzekvenciákat pedig mindenkor vállalni kell. Az a kritikus, aki indulatain felülkerekedve. a művet, a produkciót méltatja, számítanak a megértésre, elfogadtatja érveit, meglátásait. Sőt orientál, bekapcsolódik az alkotás folyamatába, vérkeringésébe. Neki sikerült országos hírnevet is szereznie. Végigjárta azt az utat, amely egy érett, megalapozott munkásságot megelőz. A kultúrhá- zak látogatása, a színházi élet mozzanatainak végigkísérése, tájolásokon való részvétel volt alapja mostani megnyilatkozásainak úgy. hogy bennfentest sohasem játszott. Igénylik szakértelmét. szervezőkészségét, közreműködését a televízió munkatársai. A miskolci filmszemle, a tv-fesztivál rendezése, nélküle elképzelhetetlen. Ott láthatjuk országos sajtótájékoztatókon, hogy lapját, környezetét minél gyorsabban és hitelesebben tájékoztathassa az aktuális eseményekről. Elméletét igazolva dolgozik, miszerint színes vidéki lap csak vidéken szerkesztett újságot ismer. A szeretet és megbecsülés, a méltatás bizonyítéka az a tény, hogy a Rózsa Ferenc- díj átvételekor zúgott a taps, azok részéről is, akiknek munkájáról ír. Ennél nagyobb elismerés alig képzelhető el. Személyesen csak felületesen ismerem, munkáit annál inkább. Kívánjuk, hogy még sok alkotó évet érjen meg eredményesen, jó egészségben!' Legyen igaza unokájának is, aki szerint az „utca embere" gratulációit még sokáig fogadhatja. Mi is csatlakozunk ... Lövei Gyula Kazal László emlékezete Sokszor láttuk, hallottuk. Élveztük, becsültük árnyalt játékát, sokszínűségét, azt, hogy a legkisebb feladatban is felfedezte a karakterformálás nagyszerű lehetőségeit, azt, hogy mosolya mögött a tapasztalatok bölcse- sége, ironikus megértése rejlett. El is búcsúzott tőlünk, méghozzá televíziós műsorának megkapó erejű zárószámával. Elment, de csak fizikai mivoltában, hiszen alakításait őrzi emlékezetünk és szellemi örökségét, magvas ajándékát méltatják és továbbfejlesztik fiatalabb kollégái. A Nagy nevettetők sorozatában — az elmúlt hét péntekének estéjén — sikereiből adóit ízelítőt László György szerkesztő, akinek legnagyobb érdeme az, hogy az egyes számokat és a programblokkot színesítő dalokat jó arányérzékkel megáldottan válogatta össze, arra törekedve, hogy szűk ejgy órában elénk varázsolja ezt az átlagon felüli képességű művészt. Azt az egyéniséget, aki karcsú ifjúként lépett a világot jelentő deszkákra, akinek ritka adottságaira hamarosan a fővárosban is felfigyeltek, aki később életfogytig tartó hűséget esküdött a Vidám Színpadnak. Társaságában olyan nagyságok is megszólaltak, mint Kiss Manyi, Greguss Zoltán, s ő ebben az előkelő körben is feltalálta magát, irigylendő biztonsággal igazolva kiemelkedő voltát. Ez a tisztelgés egyébként arra is alkalmas volt, hogy rádöbbentsen minket: az eddiginél többre illene értékelnünk a humor hajdani mestereinek hagyatékát. Már csak azért is, mert van, lenne mit tanulni tőlük. Jeleneteiket olyan bravúrosan tervezték, alkották, bonyolították, hogy minden fogásukat érdemes ellesni. Annál is inkább, mert az effajta megnyilatkozásmód lassan már kuriózumnak számít ebben a műfajban, amely hiányával szürkébb, szegényebb, sablonosabb, egysíkúbb lett, s ezt leginkább azok fájlalják, akik ismerik például Nóti Károly munkásságát. Ez volt a ráadás, amellyel ismét lejátszott számai révén lepett meg minket az a színész, aki legalább olyan remekül játszott, mint énekelt, akit soha nem vezetett- tévútra a rutin adta könnyedség. Elismerés jár Geszty Péter mértékkel adagolt, frap- pánsán, lényeglátóén megfogalmazott, tömör, kifejező összekötő szövegének, amelynek kizárólag egy célja volt: emlékeztetni egy olyan személyiségre, aki halála után is köztünk marad, hiszen lényének nemesebb részét nem győzheti le a múló idő. Sikerült... Pécsi István
