Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság. ,»86. április 4., péntek DÉKANY KÁLMÁN: Inferuó Megérezte az ágy pulha melegét, elcsigázott, csontig aszalódott testét befogadó siimogatását: nem kiszolgáltatott többé! Álom és .fél- álom hullámzó zsibbadtságában lebegett. Behunyt szemhéja mögött az önkívület örvényén forgó emlékfoszlányokkal. Talán nem is vele történt. S nem itt, ezen a planétán. Azt hitte, örökre megszabadult a tegnap árnyaitól. Mikor pusztulnak el végleg? S mitől? . .. Test-test mellett prése- lődik a szalmán. G. egy hát és egy mellkas között szorong az oldalán, mert csak így fér el ott, „élére” fordultán. Kétfelől csontok nyomják, borda, lapocka. Valamikor úgy tanulták: a lapocka voltaképpen csonk, szárny- csökevény. Röhej. Repült valaha ember a tulajdon szárnyával? Persze, a máslét, a madánmáslét, ha igaz. Ez itt akkor most miféle máslét? Hajszás hajnali sorakozó. Fűrész, ásó, fejsze a vállon. Tántorgó munkaosztag. A kurta éjszakai pihenő sem hoz már frissülést. A fáradtság inaikba száradt. Húznák magukat, a sorokat egyenesre a szögletes, feketeállú SS parancsára. Rémült igyekezetük hiábavaló, hogy kedvére tegyenek, nincs velük megelégedve. Föl-alá rohangál, ordítozik, hadonászó kezében pisztoly. Térdük beroggyan, talpuk csúszkál a jéggé dermedt sáron. A sorok görbék. Horpadások. dudottok hajlítják. Az SS rángatódzák az üvöltözéstől: A harmadik birodalom csődje, hogy néhány száz kimustrált zsidót nem képes katonás rendbe állítani! Egyszerre elhallgat. Arca megmerevedik. A fagyos szürkület homályában csak a tekintete villog. Végső próbálkozásra szánja el magát. Egy-kettő-három-négy. Szabályos fcatanaléptak. tízig. Akkor feszesen megáll. Éles hátra arc, mint egy gép. Szemével beméri az arcvonalat. Karja alulról fölfelé célna- tartóan emelkedik, pisztolycsőben végződik. Ujja a ravaszon. Az irány hajszálpontosan fedi a képzeletbeli egyenest. Aki azon áll, baj nélkül megúszhatja. Az SS mesterlövész. Énje idegnyúlványa a fegyver. A célzás magasztos pillanat. A ragadozók ösztönös bűvölése és a tanult számítás egysége. A célzó kitépi magát az időből, visszatartott lélegzetében összesűrűsödik a múlt és a jelen, eszme és törvény. Az akarat elektronja vibrál. A lövés eldördül. Valaki följajául. Az SS a zártrendi alakzatok geometriáját magyarázza. — Nővér, nővérke. — G. szája mozgott, hangját azonban mégsem hallotta. Ez hogy lehet? Határozottan tudta, hogy beszél. A szavakat hallani kellene. Mindenki hallja, amit beszél, aki nem süket. Saját hangját talán még a süket is hallja. — Nővérke, ugye azt még a süketek is hallják? Súlytalan zuhanás hűtötte ki újra az ágy melegét. G. öntudata vacog, didereg. ... A behavazott, hideg erdőben megzúzmarásodik a leheletük a levegőben, s megroppannak a fák. Hár- fázik az orosz tél, pengeti az erdőt. A fejsze visszapattan a fagyos fa törzsről.' G. újra meg újra nekiveselkedik, mert a parancs űzi, de kezéből kiesik a szerszám. Föléje borulnak a fák, az erdő a levegőben táncol, összekoccanó jégcsapok csendülnek a szélben. Az SS álián ráncot vet a fekete ragtapasz: fegyelmezetlenség miatt kikötteti „a lazsálót”. EBU SZERSZENBAJEV (kazah): Balatoni hajnal Megállók itt a tóparton, víz, mint a könny, olyan tiszta. Tavasz selymes lehellete medrét, partját megsimítja. Fejem fölött tiszta az ég, kék bársonyból szőtte leplét. A magasság, mint ezüstöt szór a tóba csillagtallért. Elbágyadva a holdfénytől, a tó keblét kitakarja, terelgeti hullámait puha kézzel vidám rajba. Evek óta nem volt nyugta, se egy éjjel, se egy nappal. De a kedves Napkeletről aranyfénnyel kél a hajnal. Elmúlt az éj. Barna fénye csókot dobott még a tóra. de vidám Nap hág az égre a kék partra mosolyogva. Megszépülnek, megtarkulnak a virágok a napfényben. A bimbóra ráhajolni a csalogány ágra rebben. A friss harmat igazgyöngye sziporkázik száz levélen. Magas parton az almafák fehér fátyluk bontják éppen. Kivirult, mint a szép leány, ha belenéz a tükörbe. Lövés zaja már tovatűnt, nyugodt csend ül a környékre.. . Nevess, nevess csak, Balaton, fényes hajnalt hoztunk neked. Mint a habod, vidámodnak a szívükben az emberek! (Migray Ernőd fordítása) FIKRET SZÁDIG (azerbajdzsán): ^öizei ihámni (jijertija (Részletek o poémából) Midőn a Balatonon lement a zajlás, midőn a leégett földeken mámorító tavasz áradt. midőn keservesen nyomultak nyugatnak a gyalogosok, s ének és golyó süvített. midőn előretörtek ők, a célpontok, midőn már-már vége lett a csatazajnak. megszakadt az út, az ádáz, a magabiztos, s maradt a sírhant... Folyóiktól távol, emlékeiktől távol, fekete márványban panaszkodnak a kínok az időnek. Pavel Grigorjevics Novikov született 1924-ben, meghalt 1944-ben... ★ Magyarország... Megtiport, gyönge. Öleli testvérként a katonákat. Debrecen. . A Duna kék polipkarjai. Darabokká morzsolódnak a vasláncok. Láncszemekként Pesttől Budáig lépeget a katona, köpönyege a remény. Elszántan hisz a győzelemben. Hányán hullottak el ott? Lám, megint Velence. Megint a Balaton. Csönd.. . A háborúnak vége. Az ápolók. A kórház. Innen nincs hova menni. Ki tudta akkor, hogy már közel a vég ? Negyven éve.. . Egy végtelenség. Nem láthatod, bajtárs. a jövőt. Nem láthatod. Tizenhárom katona egy hideg, sima kő alatt álmát alussza. (Bede Anna fordítása) ALBERT VANYEJEV (komi): A furcsa nevű városban I. Vavilinnak, a komi költőnek SZABÓ LŐRINC: A Budai Várban Nem láttam Róma Kolosszeumát, s most már nem Is fogom. Minek? Van elég. volt elég itt is üszők s omladék (épp azért nem kincs, mert nem ritkaság), itt, Budapesten. Három éven át múltja roncsain botorkált a nép, tűnő roncsain, vitázva, miképp tegye ezt-azt... De közben talpra állt egy ház, egy utca, majd egész vidékek, a foltozott körutak; Ólak a Vár Kolosszeum még s Róma ... Fut az élet, s az idő mindent iegitimizái: jobban fájnak itt e végső romok, mint idegenben kőporvárosok. Két komi vendég járt Székesfehérvárt, ízlelte e furcsa nevet, míg ott járt. Két messzi barát, kis időt mulatva. 0, szándék, futó perc lova alatta! Különös köd pólyálta be szivünket. Csak a vak hiszi — utcájánál nincs szebb! De aki lát, (mért sóhajt, mért találgat? Keres — ily édeneit a világnak. Valaha pokol volt Székesfehérvár — A tereken sortűz szabdalta füstár. Ma ismét szép a város. Oroszország, Nem fiaid jöttek, a tűzvészt oltsák? A szabadságot hozva, az ágyúszóban, Köztük a komi katona is ott vafi. Iván Vavilin, földim, költő-vendég, Örülök, látod, itt el nem feledték, Hogyan jött ide nem félve tűzvészt, a Szépséged védve, jó komi poéta. (Kalász Márton fordítása)
