Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

I

NÉPÚJSÁG, 1986. április 4., péntek

SZOVJET-MAGYAR KAPCSOLATOK

A barátság pillanatai

Melyik kép a leginkább jellemző? Nehéz volna választani. Lényegében mindegyik. Hiszen mindegyik be- tekintést nyújt a szovjet— magyar kapcsolatok mélységébe, sokoldalúságába, a két ország, a két nép ösz- szetartozásának, barátságának, együttműködésének ünnepeibe és hétköznapjaiba. Immár negyvenegy éve járunk egy úton — ezek a képek egy-egy pillanatát idézik fel ennek a közös útnak.

Az Interkozmosz-program keretében magyar űrhajós is (eljutott a világűrbe. A képen Farkas Bertalan Va- lerij Kubászovval

Rendszeresek a kétoldalú találkozók országaink vezetői között. A képen Kádár János és Mihail Gorbacsov az 1985 szeptemberében lezajlott moszkvai tárgyalásukon

A visontai hőerőmű az első szovjet űrhajós, Gagarin nevét viseli. A képen a szovjet közreműködéssel épült erőmű központi kapcsoló, terme

Orenburg, ügye, milyen ismerősen cseng a név? Magyar munkások is részt vettek a Szövetség földgázveze. ték (elépítésében

Séta Lvovban — magyar egyetemisták előadás után

I

i

Egy hevesi az antifasiszta harcban

Hazánkban az antitasiszta harc méreteiben elmaradt sok európai népétől. Az újabban (eltárt dokumentumok azonban azt bizonyítják, hogy jelentősebb volt annál, mint ahogyan azt a korábbi adatok alapján ismertük. Emellett sajátos vonás, hogy a külföldi országokban küzdő magyar (egyveres ellenállók száma (elülmúlja az itthoniakét. Amíg a harminc- nyolc magyar szervezésű partizáncsoportban összesen körülbelül 2500—2600 ember harcolt a második világháború utolsó időszakában, addig Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Szovjetunióban, Franciaországban, Lengyelországban és másutt mintegy 8000.

Európa nagy szabadság- harcában méreteit, szervezettségét és eredményességét tekintve az elsők között voltak a jugoszlávok. Az ottani népfelszabadító erők állományában 1943— 1945 között — nem számítva a jugoszláviai magyarokat — mintegy kétezer hazánkfia is részt vett az el lenséggel vívott olyan jelentős ütközetekben, mint a kelet-boszniai, a szerém- ségi, a szerbiai, a horvát országi, a szlavóniai, illetve néhány jelentős város, mint Belgrád, Zágráb, Maribor és mások felszabadításában. Itt harcolt a heve si Kovács Lajos is.

Boconádon született 1924. június 8*án. Szülei uradalmi cselédek voltak. A hat elemi elvégzése után cipészmesterséget tanult, munkát azonban nem kapott. Je lentkezett a hevesi levente- zenekarba, majd három ével töltött az egri 14. honvédgyalogezred zenekarában. A budapeti pénzügyőröknél már csak rövid ideig játszhatott, mert 1944 tavaszán behívták és kivitték a frontra, ’lengyel területre. A szakadatlan visszavonuld sok következtében 1945 márciusálban alakulata az osztrák—magyar határhoz érkezett. A németek és a nyilas parancsnokok Ausztriába kényszerítették őket.

Kovács Lajos egy fogatos lovasosztaghoz került,

amely a jugoszláv—osztrák határ mentén táborozott le, egy Oberhaag nevű falu- ban. Itt már a partizánok elérhető közelségbe kerültek. A fasiszták háborújától megcsömörlött katonák és tisztek — mintegy félezren — kisebb-nagyobb csoportokban az éjszaka leple alatt inkább az ellenállók oldalára álltak át. mintsem tovább szolgálják a nácikat. Kovács Lajosnak egy komáromi tüzérőrmesterrel (együtt április 9*én sikerült átszöknie.

Az átállt magyarok egy részéből megalakult a ma. gyár szakasz, majd a század, a jelenleg Vámosgyör- kön élő dr. Bodó Jenő tartalékos tüzérfőhadnagy vezetésével. ÁpriLis végén

pedig — mivel propagandájuk eredményeként egyre több honfitársunk csatlakozott hozzájuk — az önálló III. zászlóalj. A zászlóaljparancsnok szintén dr. Bodó Jenő lett. Kovács Lajost, mint örvezetőt, egy tizenhét fős csoport parancsnokává nevezték ki. Május közepéig részt vettek a jugoszláv —osztrák határ térségében zajló harcokban. Ennek során igen eredményes rajtaütéseket hajtottak végre a görög és olasz front összeomlása után nyugat felé özönlő fasiszták menetoszlopai ellen. Rombolták az utakat, hidakat, átjárókat. Kovács Lajos együtt harcolt az ugyancsak heyesi Lájer Sándorral, Lányi, Lászlóval és Verebélyt Andrással, akik május elején csatlakoztak a magyar pantizánzászlóaljhoz. A

küzdelmek befejeztével a magyar alegység is segített a lakosságnak az élet megindításában. Május 15-én Mariborba vezényelték őket. ott szereltek le. A jugoszlávok igazolást adtak a harcosoknak és azok (dr. Bodó Jenő parancsnok vezetésével hazaindultak Magyarországra. Május 19-én érkeztek Körmendre. Újra itthon voltak ...

Kovács Lajos élete a továbbiakban szorosan kapcsolódott a magyar népi demokrácia történetéhez. A budapesti Bőrtex Cipőgyár. ban dolgozott 1946-tól, itt vették fel a kommunista pártba 1947-ben- Ezután a X. Ikerületi pártbizottság javaslatára az üzemi pártszervezet kádereje lett. Megházasodott 1948-ban. majd hazajött Hevesre. Kinevezték 1951-ben a Magyar—Szovjet Társaság (a Magyar—Szovjet Baráti Társaság elődje) hevesi járási függetlenített titkárává. A Hevesi Járási Tanács mezőgazdasági osztályára került 1952 őszén személyzetisnek, illetve később ugyanitt a mezőgazda- sági osztályon belül alakult téesz-szervező csoport vezetésével bízták meg. A megyei

szervek is mél'tlányolták eredményes munkáját így a Heves Megyei Tanács mezőgazdasági osztályának téesz-szervezési csoportjában kapott beosztást. Lakásproblémái miatt kérésére visszahelyezték Hevesre, ahol a Hevesi Járási Tanács mezőgazdasági osztályán újra a termelőszövetkezetek ügyeivel foglalkozott.

A Hevesi Állami Gazdaságban 1957 nyarától dolgozott 1983 májusáig, mint gumijavító, illetve gépraktáros. Itt is közéleti tisztséget töltött be: tizenöt évig a szak- szervezeti bizottság titkára volt.

Munkája elismeréseként kitüntették a Magyar—Szovjet Társaság aranykoszorús jelvényével, majd többször kapott Kiváló Dolgozó, hat alkalommal pedig Élmunkás jelvényt, végül a Munka Érdemérem kitüntetést. A fasizmus elleni fegyveres harcban szerzett érdemeit 1983- ban a Magyar Partizán Emlékéremmel ismerték el, és felvették a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségének tagjai sorába. A jugoszlávok sem feledkeztek meg róla. Két ízben a Jugoszláv partizán Emlékérmet adományoztak számára. Utolsó kitüntetését 1984. november 27-én a budapesti jugoszláv nagykövetségen vette át.

Bár a súlyos betegség hatvanéves kora előtt nyugdíjba kényszerítette, nyugdíjasként sem maradt tétlen: számos élménybeszámolót tartott a fiataloknak életéről, a partizánharcokróí. Feljegyzései alapján írt háborús visz- szaemlékezései a közeljövőben napvilágot látnak. Szomorú, hogy nem érte meg visszaemlékezései megjelenését. Pedig nagyon várta. De a sors másképp akarta . .

Vörös Dezső

HŰSÉG A MUNKAHELYHEZ

Az Április 4. Érdemrend

birtokosa

Elég sokféle nézet kering arról, hogy vajon a borítékkal honorált munkát és a társadalom, a köz érdekében végzett — jórészt csak erkölcsileg elismert — tevékenységet ösz- sze lehet-e megfelelően egyeztetni, azaz hogy az egyik tényleg csak a másik rovására valósítható-e meg maradék, talanul. Nézetem szerint nincs áthidalhatatlan szakadék e területek között, így a „kétfrontos” helytállás véghezvihető.

Hogy ez mennyire így igaz, arra álljon itt tanulságként Szabó Lajosnak, a Mátraalji Szénbányák Vállalat petőfi- bányai üzeme dolgozójának példája.

— Bányásznak vallom és érzem magam — kezdi a beszélgetést —, annak ellenére, hogy nekem és társaimnak itt nem a föld értékes kincsének kitermelése a közvetlen feladatunk. A mi kis üzemünk arról gondoskodik, hogy a bánya gépei kifogástalan állapotban kerüljenek vissza a termelésbe, magyarán: a javításokat végezzük el. Minthogy a villany- szerelő csoport vezetője vagyok, ezért nekem és kollégáimnak az elektromossággal kapcsolatos tennivalókat kell megoldanunk.

— Ügy tudom, hogy ön az ország más vidékéről került ide ...

— Valóban, bár ez már nagyon régen történt. Valamikor Baranyában laktunk,

méghozzá egy Vasas nevű

községiben. Sajnos, ez a név most ezzel a legutóbbi tragikus bányaszerencsétlenséggel kapcsolódott össze az az emberek tudatában. A későbbiek folyamán — 1942- ben — édesapámékkal átköltöztünk Pernyepusztára. S ha már apámról esett szó... Ö is bányászként kereste a kenyerét, s bár nem tudom — úgy gondolom — az ő hivatásszeretete erősen közrejátszott abban, hogy én is ebben az ágazatban helyezkedtem el. Az ipari tanulói évek — 1945-től — azonban már Heves megyéhez kötődnek.

— Volt-e később valami kitérő, avagy rögtön az iskola elvégzése után a bányához ment?

— Nem, semmi ..elágazás"

nem volt. Ahogy 1948-ban felszabadultam, mint villanyszerelő-segéd, rögvest a jelenlegi munkahelyemre jöttem. Így aztán voltaképpen ott bábáskodtam a háború utáni termelés megindításánál, pontosabban újraindításánál. Szükség volt ekkortájt a dolgos kezekre, s nyugodt szívvel mondhatom: szorgoskodtunk is, igen becsülettel. 1950-ben aztán bevonultam katonatisztnek. Hogy is mondjam csak... nem egészen önként.

— Ezt miként értsem?

— Na. hogy jobban átlássa az akkori helyzetet... Azokban az esztendőkben erősen szorgalmazták, hogy a hadsereg tiszti állományában is legyenek szép számmal munkás-paraszt származású fiatalok. Ez a törekvés alakította az én sorsomat is. Itt teljesítettem hát szolgálatot egy ideig, de aztán a történelmi viszonyok megint csak más fordulatot adtak az életemnek. Mivel nem volt megfelelő iskolai végzettségem, leszereltek. Egy cseppet sem csüggedtem el. tétovázás nélkül visz.

szatértem ide, s folytattam az eredeti szakmámat. Egészen az ellenforradalom kitöréséig. Aztán nem történt újabb változás.

— Akkor viszont — a rendszer védelme érdekében — újra fegyvert fogott . ..

— Igen. Megalakítottuk az itteni karhatalmat. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a rend mielőbb újra helyreálljon. Nehogy azt higyje. hogy ez egyszerű volt... A hangulatra nagyon jellenc^ő, hogy egyesek ezt a helyet kis Moszkvának csúfolták. Jómagam komisszár, azaz parancsnokhelyettes voltam 1957. május 31-ig.

— Hallottam valami zászlóügyről is . . .

— Ja! Csak annyi történt, hogy volt itt egy nagyon magas kémény, s azokban a napokban kitűztem rá egy vörös zászlót. Mondták jó páran, hogy vigyázzak, mert majd lelőnek. De szerencsére nem lett semmi baj. Nem volt ez különösebben hősi cselekedet, akárcsak a karhatalmi munkában való részvétel. Végtére is 1947- ben párttag lettem, tehát mindez kötelességem volt. Mikor a dolgok normalizálódtak, ismét a bánya következett, s attól kezdve

már nem volt jelentősebb módosulás.

— Honnan ered ez a hűség a munkahely iránt? Manapság ugyanis ez kevéssé ..divatos” . . .

— Nem tudom. Jól érzem itt magam, igyekszem mindenben megfelelni a velem szemben támasztott követelményeknek. S igazán nem panaszkodom, a fizetésemmel is maradéktalanul elégedett vagyok. Ha mások pedig ugyanezt állítják a munkámról, ez örömmel tölt el.

— A munkásőrök közé mikor lépett be?

— Ö, még a kezdet kezdetén, rögtön az induláskor. Tehát az alapítók közé tartozom. Jelenleg századpa- rancsnok-helyettes vagyok. S hogy itt sem kell szégyenkeznem, azt bizonyítja a sok-sok kitüntetés. Lassan már nem férnek fel a zubbonyomra.

— Van még a ..tarsolyban” más magas elismerés is .. .

— Megvan már a Munka Érdemrend ezüst, a Bányász Szolgálati Érdemérem gyémánt fokozata. Sőt. tavaly — hazánk felszabadulásának 40. évfordulóján — az Április 4. Érdemrend tulajdonosa lettem. Ezt egyébként még ketten kapták meg

a vállalatunktól. Nagyon meglepődtem, amikor jött a meghívó, hogy menjek a minisztériumba. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarnak átadni. A cégünknél biztos tudták, de nem árulták el.

— A család?

— A feleségem háztartásbeli. Az egyik fiam az IKV- nál villanyszerelő, a másik a hatvani Volánnál gépkocsivezető. „Harmadállásban” nagyapa is vagyok, két unokával büszkélkedhetem: egy tíz- és egy másfél éves kislánnyal.

— Mi a kedvenc szabadidős program?

— Főiként a hegyen lévő hobbitelek. A remek levegő, a kertészkedés nagyszerű kikapcsolódás. Szívesen nézek tévét is. Főleg a politikai dolgok érdekelnek, de egy-egy jó filmtől sem zárkózom el.

— Nagyon várja már a pihenés napjait?

— A nyugdíjra céloz? A korkedvezmény miatt már két év múlva sor kerülhet rá. De egyelőre nem sűrűn jut eszembe, hiszen még sok tennivalóm akad addig

Kétségtelen. Mint ahogy az is biztos: a rá váró feladatok nem maradnak el- végezetlenül.

Sárhegyi István