Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-29 / 100. szám

3 rfyf . 1 NÉPÚJSÁG, 1986. április 29., kedd A termékenység zenéjét szeretném közvetíteni Mindennapi irodalmunk Doráti vezényel „Egy kisfiú a kertben vo­nalakat húzgál az ösvény homokjába. Megnézi, amit rajzolt, dühödten széttapod- ja, aztán kezdi elölről. Az eredmény ugyanaz. Megint széjjeltapossa ... Aztán sír­va fakad ... Világéletemben A Koncertpódium harma­dik hangversenyén a Zene­iskola két művésztanára, Radnóti Tibor (hegedű) és Kalmár Gyula (zongora) szó­laltatott meg négy szonátát. Ezek a kamaraművek négy zenetörténeti korszakot vil­lantottak fel, de nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy Händel E-dúr szonátája, Mozart A-dúrja, Schubert Bevezetés és variációk cí­mű alkotása, valamint Far­kas Ferenc Szonatinája ki­tűnő alkalmat kínált a két előadónak arra is, hogy a közönség észrevegye az azo­nosságokat és azokat a kü­lönbségeket, netán különös­ségeket, amik az egyes da­rabokra annyira jellemző­ek. Amiért ezeket a vallo­másértékű darabokat any- nyira szeretjük hallani. Mert a művész a kor lelkét szólaltatja meg! Ezeket a szonátákat ugyanis bensőséges megnyi­latkozásoknak kell felfog­újra és újra megpróbáltam rátalálni az igazi rajzra ... És még ma is próbálom”. Doráti Antal, a világszer­te nagyrabecsült magyar karmester, a zenének ez év április 9-én nyolcvanadik életévét betöltött doyenje írta ezéket a sorokat a het­venes évek második felé­ben angolul, majd Egy élet muzsikája címmel magya­rul is megjelent könyve ele­jén. Az impozáns évszámot meghozó születésnap előtti napokban a neves művész két koncertet is vezényelt Budapesten irigylésre méltó fizikai és szellemi erőnlét­ben. — Születésnapja alkalmá­ból engedje megkérdeznem: fontos-e valamiféle szám­vetést készítenie élete mun­kájáról e dátum ürügyén? — Nem! Az ilyen kerek számú születésnapokból csak mások csinálnak az ember számára nagy ügyet, ami persze jólesik, de tavaly, ta­valyelőtt legalább ennyire számot vetettem magam­mal. Köszönöm az ön gra­nunik, olyan kézjegynek, amely őrzi a szerző és a kor gondolkodásmódját, érzel­meit; netán indulatait is kinagyítja, vagy azokat a szélesebb nyilvánosság elől eltakart szenvedélyeit, bá­natait, tűnődéseit is elbeszé­li, amiknek bevallása a kor által megrendelt vagy elvárt művekbe nem férhetett be­le. Ezért is tartjuk igen ér­tékesnek ezt a válogatást, ezt az egymás mellé állí­tást, mert kitetszik: a bel­ső párbeszédet folytató Hän­del még ebben az E-dúrban is érzékelteti azokat a fé­lelmeit, óvatosságait és mindezekkel együtt az em­beri fenség tudatát, tekin­télyét is, ahogyan ő a kort megélte, ahogyan az ő sor­sa átragyogta Európa zenei életét, de legalábbis a szi­getország mecénásainak lel­két meghódította. Mozart az tulációját is, mint mindazo- két, akik örültek, s örülnek ma is a muzsikámnak, de nagyobb jelentőséget nem kívánok tulajdonítani ennek a születésnapomnak sem a korábbiaknál. — Alakulnak-e már va­lamiképp az „igazi rajz" körvonalai? — Az igazi rajzra — ma így látom — életemben már sohasem fogok rátalálni. Hanem, ha méltó életművet tudok majd hátrahagyni, s az utódaim valamilyen ké­pet alkotnak rólam, abból talán kirajzolódik valami. Azt hiszem, az a rajz ná­lam jóval nagyobb képes­ségű embereknél sem készül el egy emberélet során. — ön megélt két világ­háborút, látta a világ ré­gebbi arcát, s látja a mait is. Mi ad önnek erőt, hogy higgyen a művészet emberformáló erejében? — Az a nagyon kevés eredmény! Mert anélkül még sokkal rosszabbul; áll­nánk. A művészet hatása — minden művészeté — A-dúrban a virtuozitás min­den csínjával-bínjával lep­lezni akarja életének éppen tragikusra fordulni látszó változatát; vagy éppen a virtuozitással akarja bizo­nyítani, hogy ő nemcsak a harmadrendű udvari zenészi rangra jogosult. És megint más Schubert! Árad belőle a dallam, tudja, hogy egyet­len tennivalója — a társa­dalmi nyamorgáson kívül — árasztani a dallamokat, ki­röppenteni magából a Nap­nál világosabb szellemi fé­nyeket, mert minden dallam harmónia és jel1, ahol har­mónia akad, ott már közel az emberi tökéletesség! És megint más Farkas Fe­renc Szonatinája. A harmin­cas évek fiatal tehetsége a „tudós zenész” és a készség minden robbanékonyságával igyekszik versenyre kelni az egyre hangosabb és hangza­tosabb európai zenével, azok­kal az irányzatokkal, ame­sajnos, csak igen kevés em­bert érint, de azokat erő­teljesen. A zene is csak azokhoz jut el, akik fogé­konyak rá. De hiszem, hogy az ő számuk növekedni fog. A művészet lényege a te­remtéssel való szembenál­lás! Ha tudunk egyetlen kis rózsafát ültetni, már nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb egész rózsaerdőnk lesz. — Élete folyamán a ze­netörténeti korok, stílusok jelentősége változott-e va­lamiképp az ön számára? — Csak kevéssé, s az sem biztos, hogy a stíluskülönb­ségek miatt, hanem talán csak azért, mert egyikbe éppen nagyon belemélyed­tem. Ami mindig fontos volt és maradt számomra, akár régi ienét dirigáltam, akár újat, az azk hogy a zenével a humanizmust, az ember épülését szolgáljam. Ma is a termékenység zenéjét sze­retném közvetíteni és nem a pusztulásét! Szomory György lyek új korszakot akartak nyitni. Nyitottak-e igazán? S miközben a belső párbe­széd folyik a zenészben, a kor és korszak máris kilob­ban körülötte. Ezt az élményt, ennek a négy szonátának kapcsán keletkezett felismerésünket, az összehasonlítás szinte tanári előadását köszönhet­jük ennek a pénteki két órának. És bár meghatáro­zó tényként vesszük figye­lembe: a két egymástól lé­nyegesen elütő lelki karak­ter találkozik Radnóti Ti­bor és Kalmár Gyula ese­tében, mindketten tudják, hogy jól kiegészítik egymást. Radnóti Tibor hegedűjével együtt a lobbanékonyabb, a líraibb alkat, Kalmár Gyu­la a zongoránál mintha a végiggondolással és az ér­telem fékező fegyelmével is szolgálná azokat az érzel­meket és szenvedélyeket, amikért őmaga is odaül a zongorához. S mintha ez a két művésztanár évek óta hasznosítaná is az együtt- zenélésben ezt az adottság­beli másságot. Hasznunkra... (farkas) Az adássorozatot Varga Lajos Márton szerkeszti és vezeti, hetente szombaton a kora délutáni órákban. Ál­talában aktuális irodalmi kérdésekről megjelent cik­kekről, vitákról, kiadvá­nyokról mond véleményt közreműködők segítségével. Most a Költészet másnapja antológiát méltatta Berkes Erzsébet, Kokurelli Endre véleményét, kritikáját kér­ve. Tizenhárom költő mu­tatkozik be a Körösi P. Jó- szef szerkesztette kötetben, egy kivételével túl a har­mincadik életévükön. Azon­nal adódik a kérdés: med­dig lehet egy alkotót a fia­tal jelzővel illetni. Régi vi­ta, nem is érdemes tovább e gondolatnál időzni. Azon viszont igen, hogy az indu­láshoz túlkorosak. Berkes a kiadvány szervező elvét sem érti. Fiatalok, tehát adjuk ki ? Az még magyaráz­ható, ha 17—22 éves próbál­kozó jelöltek megjelenhet­nek. Az is, ha közös gon­dolkodású szerzők munkáit egy csokorba foglalják. Ha viszont ebben a korban egy önálló füzetnyi kiadványt nem produkáltak, megkérdő­jelezhető a jelenlegi kiadás szükségessége. A kiadó ön­védelmi szempontjait is fel­vetheti a kritikus. Ugyanis semmi kiugró, tűzbe hozó szellemi erény nem fedezhe­tő fel a megszólaltatottaknál. Ha magáról vagy a világ­ról lényegeset nem tudnak mondani, akkor csak meg­felelni akarnak. Nem biz­tos, hogy jogos a jelentke­zésük. A szabálytalannak látszó, polgárpukkasztó ver­sek nem az alkatukból ered­nek, hanem a megtanulha­tóság jegyeit hordozzák. Ezt nevezik „szóköszörűsködés- nek”. Berkes szigorú, de jo­gos kiritikával teszi helyé­re a szabadúszó, helyüket kereső, de nem találó íro- gatókat. Elve, hogy nem mu­száj verseket írni annak, aki a fenti kritériumoknak nem tud megfelelni. Ezzel az iro­dalom érdekeit védi. Aki a gyakorlatias övezetben nem vállal felelősséget, költészet­be menekül, szlalomozást vállal e területen, a mérhe­tő értékskála teljes hiányá­ban. Az igazi sikert csak a műalkotás garantálhatja. Sok költő indult az utób­bi időben is. Több esetben a mennyiség nem csap át minőségbe. Nemcsak a mai kritika jelentheti az önpusz­tulást, a régi sem pátyolga- tott. Aki felelősséggel mer kiállni fontos dolgokban, ar­ra nem illik a szóhúzgálós köszörűs megjegyzés. Koku­relli Endre a későn indulás okát próbálja megmagyaráz­ni, majd bizonyos mérték­ben védeni a szerzőket. A hetvenes években nem volt helyük, módjuk a megjele­nésre. Nem kísérelhették meg az irodalmi lapokba való bejutást. Lehetőségük a „kilencek” idején minimá­lisra redukálódott. Hangvál­tás következett be a nyolc­vanas évek elején, viszont meghatározó jelleggel ekkor sem jelentkeztek. Közös vo­nás a belterjesség, hermeti- kusság. Az olvasótól várják el, hogy eljussanak hozzájuk. A műsorvezető is hiányolja, hogy a művekben az értékes keveredik az értéktelennel, illetve ezek elválasztása nem sikerült. Ez a költészet lly- lyéssel szólva nem vállal „árvízvédelmi feladatokat”, és egyéb társadalompoliti­kai tennivalókat, így a tra­díciókkal szakítva, a kap­csolatot is megszakítia a befogadóval. Kokurelli sze­rint nem igaz. hogy ezek az írók nem akarnak népben, nemzetben gondolkodni, mert felelős állampolgárok. Je­lenlétük fontosnak látszik, törekvésük máskéntgondol- kodásra és -írásra készteti a költőtársakat is. Végleges ítéletet néhány vers alapián nem szabad mondani. Bíz­zuk az időre. Lövei Gyula Értékes emberek koncertpódium az ifjúsági házban Négy korszak — négy szonáta CSENGEY DÉNES: Szép szerelmes novella II/2. — Amitől te is az vagy. — Tudod? — Látom rajtad. — Hát látszik? — Bele van írva a hátad görbületébe a félelem. — És ha bele van? — Tegnap még nem fél­tél semmitől. — Szóval akkor tudod. — Tudom. — És mit mondasz rá? A fiú felemelte a boros­üveg kezében maradt nya­kát, s ahogy az asztalra tet­te, épp csak keresztülvillant az arcán egy mosoly. — Hogy öltözz fel, és men­jünk, rendeljük meg vala­hol a borodat. — Ezzel csak halogatod a választ. — Igen, pontosan. Ezzel csak halogatom. A ködös éjszaka, akár­csak a fal meszelése a vö­rösbort, gyorsan beitta, el­nyelte a derűnek azt a né­hány cseppjét, mely az ügyetlenül szétvert palack­ból közéjük permetezett. Az eső már elállt, de a kövér vízrügyek még hibátlan gyöngysorokban ültek a fák ágain, s üvegesen, hidegen fénylettek. Mintha valaki más számára volna feldíszít­ve az éjszaka, azt érezték mindketten, és némán, gal­lérba húzott nyakkal vág­tak keresztül a Nagyerdőn, a város felé. Anna tudta, hogy se presszó, se kocsma nincs már nyitva a környé­ken, fázott, fáradt volt és gyenge, mellében, arcizmai­ban a sírás utáni merevség, reménytelen és fölösleges körbejárásnak látta a ket­tejük tétova, hallgatag vo­nulását. Csoídálkozva észlel­te, hogy fogy belőle a fáj­dalom, enyhülnek a rossz kis gyomorgörcsök, és las­sanként eluralkodik rajta valami ernyedt, leveretett- ség utáni tisztánlátás. Nincs hova menniük, ahogy teg­nap sem volt záróra után, s nem lesz holnap sem. Ez a ködös ország nem az ő számukra van feldíszítve. „Ti vagytok az évfolyam legjobbjai" — mondta teg­napelőtt a professzoruk, akit felköszöntöttek a neve nap­ján. — „Nehéz sorsot jóso­lok, és majdnem olyan nehe­zet kívánok nektek. A vilá­gos elmét és a szilárd jelle­met semmi sem erősíti biz­tosabban és véglegesebben, mint az alacsony kísértések sorozata. Ezért titeket el fognak kerülni a nagy pén­zek és a teljes tudás felé­nek elhallgatását jutalmazó rangok." — Itt már egészen elérzékenyült, szinte gyer­metegen mosolygott a szép öregember. — „Reménységei és albérlői lesztek ti az édes hazának." A fiú akkor kedves író­ját idézte pohárral a kezé­ben: „A felderítő induljon hátizsák nélkül és tartsa edzésben magát.” Anna ab­ban a pillanatban mélyen, anyásán büszke volt a fiú­ra ezért a mondatért, de most, amint némán járták az üres utcákat talán egy órája már, megérezte a ben­ne lappangó kíméletlenséget. Mennyi idő még így? Tíz év? Húsz? És azalatt hány­szor fekszik ő fel még ar­ra a kegyetlenül és megalá­zóan célszerű szerkezetű vizsgálóasztalra, hányszor matatnak benne idegen, tü­relmetlen férfiujjak, és amit a ma déli vizsgálat óta két­ségbeesetten próbál elkép­zelni, combjai tövében a sa­ját vére melegét hányszor kell borzongva mégéreznie? — Még egy szót sem szól­tam, és már túl vagyunk rajta — mondta halkan, épp csak mozduló ajakkal. — Ha ez ilyen olcsó, akkor forduljunk viss'za, és men­jünk lefeküdni. Azért az egy mondatért, amit órák óta tartogatsz nekem, nem gya­logolok el a város másik végébe. Ki vele, aztán eredj egyedül, ha dolgod van. — Ne beszélj így! — Hát hogy beszéljek? Mit mászkálunk itt fel-alá? Mire várunk? Mit akarsz? — Téged meg akarlak tar­tani. Megálltak a sötét Utcá­ban, szembefordultak. An­na hangját reszelőssé tette valami szorongó, esett gyű­lölet. — Pontosan fogalmazol, mint mindig. És büszke pil­lantással nézel elébe a fel­merült nehézségnek. Ki fo­gad küszöbölni, te ugyan ki... — Visszanyelt nyüszí­téssel a hangjában, szinte levegű után kapkodva be­szélt már Anna. — Hát nem érzed a nyomorúságát ennek a büszkeségnek? Állán érezte a fiú ujjait, hagyta, hogy a vékony, erős kéz felemelje az arcát, pil­lantása fogoly volt a fiú egyenes tekintetében. — De érzem — mondta a fiú. — Semmit nem éreztem még ilyen határozottan. És mégsincs egyebem, mint ez a büszkeség. Ez a nyomorúsá­gos büszkeség. Neked sin­csen, Anna. És erre... erre elegen vagyunk ketten is. Gyere! Végig az erdő sétányain, egyik sötét alagútból a má­sikba fordulva Anna rá­hagyta magát a másik aka­ratra. Az első emelettől már ölben vitte a fiú a kollégi­um lépcsőjén, de a tanuló­ban kiszabadította magát, és kitárta az ablakot. Nyitott szemmel csókolta vissza a fiút, nyitott, kimeredt szem­mel látta, hogy a feketerigó ismét ott vergődik a ágszö­vevényben, mint egy rava­szul megszerkesztett ketrec­ben, és közben érezte, a hosszú csókoknál élesebben és világosabban érezte, hogy mellén a simogató tenyér alatt szétmorzsolódik a csör­gőre száradt gesztenyelevél, törekes ízei leperegnek las­san a hasára, forró, lapos hasára, és szúrnak, szúrnak kegyetlenül, (Vége) Megértem Perjés Klára szerkesztőt, amikor Kopog­tató című műsorának mun­katársait arra ösztönzi, hogy keressék, kutassák, találják meg azokat az értékes em­bereket, akiktől idegen a valódi képességeket pótolni erőszakolt intrikus hajlam, törleszkedés, akik távol áll­nak a kisstílűek, a fondor- kodók, a csordaszellem hí­veinek olykor népes táborá­tól, akik makacsul hisznek abban, hogy sorsuk küldetés, méghozzá úgy, hogy önmeg­valósításuk mások számára is gyümölcsözik. A riporterek bemutatják őket. Nem didaktikusán, nem okoskodva, hanem szemé­lyiségük varázslatos vonásait felvillantva. A közös bennük az, hogy mindennapi elfog­laltságukat, illetve az az%al összefüggő vagy éppen nem harmonizáló hobbijukat szívvel-lélekkel művelik. Egyikőjük sem húzódozik az áldozathozataltól, nem mé­ricskéli a nemes cél eléré­sére fordított időt. Ilyen karakter volt a fő­városi állatkert rovarházá­nak agrármérnök alkalma­zottja, az a tehenész — ál­latgondozó, aki csipkeverő műhelyt létesített Seregélye­sen, s arról sem feledkezett meg, hogy szorgalommal, át­lagon felüli igyekezettel szerzett tudását az érdeklő­dőknek átadja, mert mint ízesen mégfogalmazta: kocs- mázás helyett érdemesebb szeretni a Szépet. Szívünkbe lopta magát a babák otthonának pesti gaz­dája, az a Kovács Jánosné, aki gonddal mintázott aján­dékaival világnagyságokat lepett meg, kiváltva nagyra­becsülésüket, elismerésüket, akaratlanul is megcsodáltat- va velük — ilyesféle szán­dék persze nem vezérelte — a magyar leleményességét. A Sasad Tsz kertésze is barátunkká, szimpatikus is­merősünkké lett. Ez az öt­letgazdag férfiú azt hirde­ti — mennyire igaza van! —, hogy érdemes a jó szán­dékú, a tisztességes, a kivé­teles adottságokban bővel­kedő — az ifjak nem kis hányada ilyen — fiatalokat felkarolni, mert továbbvi­szik azt az útravalót, amit kaptak tőlünk. Emlegette az egykori debreceni városi fő­kertészt, aki már régente így vélekedett. Az ő példá­ját követte, amikor alapít­ványt létesített, hogy annak kamatjaiból a kezdő szak­emberek nyugati tanulmány­utakon vehessenek részt. Mindezzel nem hivalkodott, cselekedetét, mint a világ legtermészetesebb dolgát em­legette. Ezekben a lényekben szá­mos erényük mellett a ve­retes egyszerűség a lenyű­göző. Munkálkodásuk arra figyelmeztet minket, hogy többször szóljunk róluk, méltassuk őket. Ne csak er­kölcsileg hanem anyagilag is, ■mert arra lenne szükség, hogy seregnyien kövessék valamennyiüket. Kézzelfog­ható társadalmi előrehaladás, egyértelmű gazdasági, szel­lemi siker nélkülük aligha képzelhető el. Eljött az órája annak, hogy tanuljunk tőlük. El­kötelezettséget, emberséget egyaránt... Pécsi István

Next

/
Thumbnails
Contents