Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-15 / 88. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. április 15., kedd

MAJOR TAMÁS HALÁLÁRA

Az örök megújuló

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Major Tamás elvtárs, a munkásmozgalom régi harcosa, az MSZMP Központi Bizottságának volt tagja, kétszeres Kossuth-díjas színművész, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt.

Major Tamás elvtárs temetése 1986. április 23- án, szerdán 14 órakor lesz a Mező Imre úti temetőben.

Elhunyt elvtársunk barátai, harcostársai, volt munkatársai 13.30 órától róhatják le kegyeletüket a Mező Imre úti temető díszravatalozójában.

az MSZMP Központi Bizottsága a Művelődési Minisztérium a Magyar Színházművészeti Szövetség a Nemzeti Színház a Katona József Színház

öt éve jelent meg egy riportom, amelynek az volt a címe, hogy Major Tamásnak nincs másik élete. Most fájdalmasan aktuálisan cseng ez a néhány szó, pedig nem utalt másra, csupán arra: olyan tisztán és szikáran szólt művészetéről, hogy a kérdező utólag vette észre, nem érdeklődött magánéletéről, fel sem merült az in- timpistáskodás lehetősége.

A halálhír hallatán most új értelmet keresgélek e sorokban, valamiféle végső üzenetet szeretnék megtudni, valami személyes hagyatékot. Nem lehetetlen, hiszen szavai letisztultak és higgadtak voltak, mintha bármelyik pillanatban készen volna lezárni sorsának ívét. Beszélt a nemzeti színházi váltásról, minden sértődöttség nélkül: „A Nemzeti Színházba most fiatal, tehetséges emberek kerültek, akik bebizonyították vidéken, hogy tudnak élő előadásokat produkálni, együttest nevelni... Természetesen a változás nem ment és nem is mehet simán, hiszen sokan féltik megszerzett pozíciójukat. A sértettségeket azonban nem szabad komolyan venni, féltékenység mindig létezik."

Józanul ítélte meg mindazt, ami végbement, pedig annak idején a külső szemlélőnek úgy tűnt: az ő nagyra nőtt tekintélyét, elveit tépázza meg a döntés. Mivel 1945-től 1961-ig a

Nemzeti Színház igazgatója, majd főrendezője és vezető művésze volt. Mégsem maradt benne tüske, mivel számára legfontosabb maga a művészeti ág előrelépése volt, s tudván tudta, hogy az idő a legnagyobb döntőbíró.

......tükröt kell tartanunk a

v

ilág elé. Az élet azelőtt lassabban alakult: a szokások és életformák ma viharosan fejlődnek... Shakespeare azért is lehet példa számunkra, mert rokonvilágban élt: az ő korában

fedezték fel Amerikát, akkor érezhette az ember először, hogy ura a Földnek Egyben rá kellett jönnie, hogy mindezek ellenére nagy háború fenyegeti, sokan földönfutóvá válnak, és a művészet is végveszélybe kerül. .. Ma hasonló a helyzet: szörnyű abszurditás az, hogy miközben már a világűrrel ismerkedünk, az emberiség nincs biztonságban megsemmisülhet. Ebből az ellentmondásos szituációból kell a művésznek többet feltárnia.” — Így összegezte gondolkodását, világlátását öt esztendeje, amikor az egri Gárdonyi Színházban az emlékezetes Lear király címszerepét alakította. Már akkor sem volt teljesen egészséges, aki civilben látta, nem hitte el, hogy milyen erővel képes tolmácsolni Shakespeare szavait. Látása gyengült, fizikuma megroggyant, mégis minden szem rászegeződött, amikor a tékozló és megcsalatott király dühével ostorozta az emberi gonoszságot.

Sokféle mendemonda járta róla, akadtak, akik zsarnoknak tartották, aki a saját elképzeléseihez tűzönvízen keresztül ragaszkodik. De amit a hivatásáról mond nem erre vall: „A fiataloknak mindig azt mondom az elején: önöket a szakmára

nem tudom megtanítani, de katasztrófa is lenne, ha mindnyájan úgy játszanának mint én. Azt tudom, hogy mit nem lehet: bántó az olcsó érzelmesség, a sablon, a hang leegyszerűsített használata. A lényeg: a nagy munkával, szenvedéssel megformált alakításnak a végén egyszerűen kell hatnia. A színész igenis „rabszolga", a szabadságát csak bartóki módon vívhatja ki: rengeteg

gyakorlással, vállalva a forma bilincseit... Állandó önvizsgálat, örök megújulás: ez legyen a jelszavuk."

Nemzedékek sorát indította útnak tanárként, 1947-től

tanszéket vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Akik ma színre vagy kamera elé lépnek vagy az ő instrukciói szerint vagy azokat megtagadva szerepelnek, de nem elszakadva tőle.

Kommunista művész volt. Meggyőződését harcosan képviselte, soha nem alkudott meg. A vitára, a küzdelemre, a harcra vágyott leginkább, ez volt a lételeme: „...sohasem szeretem

azt, ami egyöntetű elismerést vált ki, meg kell hökkentenie minden bemutatónak a nézőit. Ezért tartom jónak a Tartuffe-öt vagy a szolnoki Puntila urat: megoszlottak a vélemények, szenvedélyeket szítottak föl: ebből láttam, hogy élő volt, ami megjelent a színpadon. ..

Míg lábra tudott állni, mindig szerepekben, rendezésben — színházban gondolkodott. Terveket szőtt, őrizni, s táplálni igyekezett azt a szintet, amelyet a művészeti ág hazánkban elért:

(Fotó: Köhidi Imre)

„.. .nagyon vigyázni kell a megszerzett tekintélyre, nem szabad olcsó módon eltéko- zolni. Állandóan gondolni kell a továbblépésre, a fejlődésre."

Halálával végérvényessé, lezárttá vált a sors, az alkotói pálya. Aki Thália XX. századi magyar történetével foglalkozik, nem kerülheti ki alakját, amely markánsan rajzolódik ki, mutatva azt, hogy a sokat emlegetett értékválság csak múló állapot, ha az ember tudja, mit akar.

Szerkesztőségünk is barátként búcsúzik tőle, mert öt esztendővel ezelőtt vendégül láttuk őt, s egy hosz- szú, estébe nyúló délután beszélgettünk a világról, életünk gondjairól, aggodalmainkról, örömeinkről. Akik hallgattuk, úgy gyászoljuk, mint jó barátot, akitől csak tegnap váltunk el.

Emléke bennünket is az örök megújulás iránti igényre késztet.

Gábor László

Muskátlis ablakok

Az ötvözetvizsgáló labor nyerte az üzem környezet- szépítési versenyét, az ablakokba tett muskátliknak köszönhetően. A vándorzászló ott piroslik a polcon, a szerény, de azért jól jövő jutalom pedig már el is fogyott Mara, a laborvezető, — legalábbis ilyenkor —, fürge kezén. A polcon most is új ötvözetek várakoznak arra, hogy keménységüket megmérjék. Erre alkalmas műszer az egész nagy gyárban csak egyetlenegy van, valutáért szerezték be, ennek a labornak. Bár az ottani kutatásokhoz még sose kellett. Mindig külső laborokból viszik oda a mér- nivalót.

Azelőtt is így volt ez. A kis kutatócsoport külső laborjában egy másik, ugyanolyan polcon várakoztak a mérni való, „spéci" munkadarabok.-r- Mikor küldhetjük át őket a központba? — kérdezte a laborfőnök.

— Jövő hetet mondott Mara.

— A Mara, a kedves Mara.

Csodálatos tulajdonsága

nyelvünknek, hogy egy-egy szeretetten szó, mint amilyen a „kedves” is, a nyomdafestéket nem tűrő vélemények egész csokrát képes magába rejteni.

— Mara, Mara, a kedves Mara — mondja még egyszer a külső labor főnöke. — A jövő héten. És miért?

— Azt mondja, nagyon foglalt a műszer. Képtelen hamarabb besorolni.

— Képtelen?

— Azt mondja.

— Tudod, mi ez? — dugott a főnök a beosztottja orra alá egy paksamétát.

— Aha. A kutatási terv.

— Rajtunk kívül csak még egy, talán a miénknél is kisebb labor foglalkozik olyan titokzatos dolgokkal, amihez az a központi műszer kell. Valószínű, hogy a nap huszonnégy órájából huszonkettőt áll. Ráadásul dolcsiért.

— Lassan majd megöregszik. Meg a Mara is.

— De addig mit csinálunk — kérdi a főnök.

— Abba a laborba be lehet látni az udvarról.

— És?

— Naponta kétszer-há- romszor odaküldjük az egyik laboránsunkat, hogy nézzen be, s ha áll a műszer, írja föl az időpontot. Csináljuk ezt egy hétig, aztán majd

meglátjuk, milyen megfigyelési eredmények jönnek össze.

Várakozáson felüli jó eredményeket kaptak. Egy hét alatt huszonkét órát állt a műszer. A külső laborban megszerkesztették erről a kis kimutatást, a főnök írt hozzá egy rövid jelentést, hogy állni és várni kényszerülnek, miközben a központi labor lusta mérni, és bevitték a papírokat az igazgatóságra. Majd várták a nagy leleplezés következményét.

Két hét múlva loholt a beosztott kutató főnökéhez, a külső laborba:

— Főnök! — mondta. — Főnök, a központi labor ablakaiba akkora muskátlis ládákat raktak, hogy oda többé egy zsiráf se fog belátni.

Z. M.

Neveletlenek

Vasárnap az időjárás nem fogadta kegyeibe a kirándulókat, így elképzelhető, hogy a kora délelőtti órában sakan hallgatták Gáspár Sarolta és Pásztor Magdolna riportjait. Mondhatnám azt is, hogy pedagógiai ismeretterjesztő összeállít tást szerkesztett Horváth Ida és rendezett Sárospataki Zsuzsanna. De ez több volt annál. őszintén nyilatkozott a serdülőkorban lévő Renáta, a történetet magyarázó pszichológus. szociológus, pszichiáter és az országhatáron túl is jól is- rrtert balett-Dáncos-koreog- ráfus.

A szerkesztő a mondandóhoz illő irodalmi részletekkel, zenével tette színessé, hangsúlyossá a lényegesnek ítélt gondolatokat. Ki ne tudna mesélni sztorikat a szülő és gyermek kapcsolatáról a családban. A helyes nevelési módszerekről, az egymáshoz való viszonyról azonban eltérőek a vélemények. Mit kíván a szülő? Mi jó a gyermeknek? Renáta története nem adhatott mindenre egyértelműen elfogadható választ, mégis kiderült a beszélgetésből, hogy a serdülőkorú lány szimmetrikus kapcsolatokra vágyik. A família mindennapjaiban az együtt. lét. a társalgás igénys természetes módon vetődik fel. Az őszinteség a szülők kötelessége is. A gyermek zsebében megtalált cigaretta nem jelentheti eddigi nevelésük kudarcát. Ennek levezetési módja érvekkel, magyarázattal lehetséges és nem zsarolással- Téved az, aki őszinteséget vár, viszont nem ad. A gyermek intim szféráiba, saját külön kis életébe beavatkozni: több mint tapintatlans íg. A mindennapok történetét napló őrzi. Ha az általánosan elfogadott szabályokat az apa, az anya megsérti, — olvasgatja feljegyzéseit — csak zártságot válthat ki. Az állandó felfokozott szigorral élők, a „bajváró” magatartás csak távol tarthat, és a szeretetnyújtás lehetőségét odázza el. A szeretem, de nem mutatom kapcsolatból a lelakatolt láda kulcsa nem kerülhet elő. pedig annak fedelét kettőnek kell felnyitnia. A pozitív érzelmek elhallgatása a harmónia megbontását 'jelenti. „Annál nagyobb vagyok, minél kisebb a másik” elvvel sem otthon, sem más közösségben nem alakulhat ki a kívánt viszony.

A pszichiáter arról szólt, hogy egy családot nem az első benyomás alapján lehet jól megítélni. Általánosan elfogadott, hogy a családon belül kinevezett vezetők vannak. A hatalmi viszonyokon belül ezt a szerepet általában az anya tölti be. A domináns szerepnek ára van. hiszen rejtett eszközökkel kényszeríthetők döntésre. Manipulálhatja az eseményeket a gyengébb fél. Az a család- szerkezet a legjobb, ahol tiszta szerződések szabályozzák a kapcsolatot. A mai kidolgozatlanabb, régebben sematikusabban éltek. Egyszerűnek tűnik, mégis igaz, hogy legnehezebb a dolgokról egymással nyitottan, egyértelműen beszélni. A saját érzéseket ki kell nyilvánítani, mert másokat is csak így lehet megérteni.

A műsorban Markó Iván is nyilatkozott, most már egy nagyobb kollektíváról, a balettkarról, gyermekekkel való kapcsolatáról. Élmény volt hallgatni. Olyan szépen beszél, ahogyan tán. col. Hangsúlyozta a partneri kapcsolat kialakítását, a felnőttek, a szülők felelősségét. A közösségnek meg kell mutatnia magát, emberi arcát, szenvedését, örömét és kudarcát. Szimmetria csak így érhető el. Felnőtt számba veszi kis tanítványait. Ragaszkodnak hozzá, ő követel tőlük. Egyik növendéke így jellemezte: „nem hősködik, hogy egy szép táncos, szeretnék a gyereke helyébe lépni, ha fenne gyereke ...”

Neveletlenek ? ...

Lövei Gyula

Emlékezés Tóth Árpádra

Száz esztendeje született leglíraibb — a kifejezésben nincs cseppnyi túlzás sem — 'költőnk: Tóth Árpád, akinek mestermívű képekben bővélkedő, irigylendő tökéllyel komponált versei ma épp olyan frissek, aktuálisak, mint valaha voltak.

A nem sokat emlegetett poétára vetélkedővel emlékeztek szülővárosa, Debrecen diákjai. A „Magam vagyok. NaQVon...” című szellemi párbajt vasárnap délután sugározta a Petőfi adó.

öt gimnázium ifjai álltak a rajthoz, hogy bizonyítsák : áttanulmányozták a poéta életművét. Ezt vállalták, ígérték, s meg kell vallani — köszönhető ez lelkiismeretes tanáraiknak is — tartották szavukat.

Lexikális tudásuk valóban elbűvölte a ,hallgatót, aki meggyőződhetett arról, hogy a jelen tizenévesei legalább olyan szorgalmasak, igyekvöek, mint az egykoriak. Ezek a fiúik — lányok, imponáló határozottsággal igazodtak el az ismeretek labirintusában, s olyan tudnivalókkal is megajándékoztak minket, amelyben szűkölködtünk.

A hiányérzet mégis kísértett. Nemcsak minket, hanem a zsűri tagjait is, akik nem egyszer arra céloztak, hogy az utókor emlékezetében továbbmunkáló alkotó szellemére lennének kíváncsiak.

Kérdéseik zömét úgy tervezték, hogy a válaszok e témakört pásztázzák. Utaltak, figyelmeztettek erre.

ám a kitérők egyre nagyobbak lettek.

Másként fogalmazva: a

legalaposabban felkészültek is igazolták, hogy irodalom- tanításunk helyzete rózsásnak aligha nevezhető, hiszen az órák egy részében épp a lényeg sikkad el.

Kísértenek a sablonok, a rossz, beidegződések. Ilyen nem éppen szívderítő kifejezések hangzottak el: „Hitt a költészet szerepében... a jövőben bízik csak... az ellenforradalom fombolása közepette ... nem direkt módon... tisztában volt saját emberi korlátáival... jó kapcsolatuk a származásban és a betegségben rejlik.”

Minek soroljuk tovább a lista elszomorító tételeit. Legfeljebb azt hangsúlyozzuk —, s ennek tünete az effajta megközelítés —, hogy a középiskolások zöme egyáltalán nem érzi, érti a Szépet, így aztán a valóban kincses, okitó, nemesebbé nevelő művek nem aranyozzák be napjaikat, nem válnak tetteiket motiváló erővé. Mindössze pontos adatokat memorizálnak, pedig ezekből tengernyi sem ér fel egy egyéiniségmintázó sor, vagy szakasz hatásával, semmi mással nem pótolható érzelmi töltésével.

A tisztelgés erre is rádöbbent valamennyiünket. Arra az adósságra, amelyet minél hamarabb törleszte- nünk kell.

Humánusabb jövőnk, emberibb holnapjaink érdekében ...

Pécsi István