Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-14 / 87. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. április 14., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Színészi remeklés A szerelem örökzöld té­mája a mindenkori iroda­lomnak. Az igényesebb szer­zők persze nem elégszenek meg az alapérzés sablonos, felszínes változatainak fel­villantásával, hanem arra törekszenek, hogy a mély­ségek titkait is kutassák, megláttassák. Közöttük Egon Wolff is, akinek Papírvirágok című művét vitte képernyőre Ke­nyeres Gábor. Voltaképpen nem rosszul választott, hi­szen több szempontból fi­gyelemre méltó, bár egyál­talán nem tökéletes alko­tást jelenített meg, ha nem is milliók, de legalább száz­ezrek számára. Ráérzett a szerző szándékára, megsej­tette, hogy az író a kendő­zetlenebb lelki feltárulkozás- ra, az egymástól elválasztó, olykor szinte áthidalhatat­lannak tűnő szakadékok meg­szüntetésére serkent mind­nyájunkat, ugyanis nehezen indokolható tartózkodásunk, aligha magyarázható, még­is saját magunknak meg­szabott tilalmaink, félszeink megakadályozzák azt, hogy teljes életet, valóban tartal­mas sorsot teremtsünk elé­gedettségünkre és legszű­kebb környezetünk örömére. Megértem a rendezőt, azt, hogy az effajta, mindenna­pos gyakorlatunkban több­nyire szokatlan gondolat­gazdagság elbűvölte, s nem fedezte fel a részletek pal- lérozatlanságát, a cselek­ményvezetés lassúságát, a „kertek alatt” lopakodó unal­mat. E hiányosságokért bizo­nyára kárpótoltak a néha remek dialógusok, az aforiz- maszerű tömörséggel meg­fogalmazott bölcsességek, s az a tudat, hogy Eperjes Károly és Bodnár Erika szá­mára nagyszerű alkalmat adott átlagon felüli képessé­geik igazolására. Mindketten egyértelműsí- tették: a legjobbak közétar­toznak, akik kevés eszköz­zel produkálják a majdhogy tökéleteset, az úgyszólván hi­bátlant. Eddig is elismerés­sel adóztunk ritka adottsá­gaiknak, most azonban alig­ha vonjuk kétségbe, hogy a legkiválóbb karakterformá­lók közt a helyük, s érde­mes őket a korábbiaknál is rangosabb feladatokkal meg­bízni. Maradéktalanul azonosul­tak az ábrázolandó figurák­kal, s ezek remekmívű jel­lemrajzával ajándékoztak meg minket. Ilyennek ál­mondhatta őket világra pa- rancsolójuk, aki nem csak a múlt tanulságait összegez­te, hanem napjainknak és holnapjainknak is szólt, vagyis az örökzöld, az időt álló mozzanatokat akarta hangsúlyozni. Ezért lett sikeres a bemu­tató. Akkor is, ha szűkebb rétegnek tervezték. A fő­szereplők bravúrja azonban a szélesebb közönség szá­mára is csemegét kínált. Köszönet érte... Pécsi István Megmerítkezve a romantikában Igazán nem panaszkodha­tunk a televízió kínálatára. Legalábbis, ami a változa­tosságot illeti. Mindenféle rendű-rangú műsor előke­rült a héten is, s nemcsak az esti fő műsoridőben akadt néznivaló, de délután és késő este is. Némi törökös vonás húzódott végig az el­múlt napokon: Heltai Jenő színműve, Az ezerkettedik éjszaka és a Huszka Jenö- operett, a Gül Baba kele­ties ízt vitt a programba. Ogy tűnik, a szerkesztők már készülnek Buda vissza- vívásának jeles évfordulójá­ra. .. Rendre visszatértek a ked­velt magazinműsorok, újabb érdekességekre tekinthet­tünk ki az Ablakból, a Kék fény is az volt, amire szá­míthattunk. Még új vetél­kedővel is előállt a tv: Hogy kik vannak... címmel Vágó István jelentkezett egy fej­törővel. Ez utóbbi arra figyelmez­tetett, hogy bizony nem ár­tana néha a tartalmi meg­újulásra is gondolni. Jó, ha a néző részesül ebből-abból, de az már kevésbé, hogy ugyanazok az arcok és kér­dések tűnnek fel, mint az­előtt. Tévedés ne essék, sze­retem Árkus vagy Pálfy sze­mélyiségét, humorát, de hogy elképzelhetetlen legyen nélkülük egy kvíz, azért túlzás. Mindenesetre a hét ese­ménye A pármai kolostor című sorozat zárása volt. Nagy erők mozdultak meg, hogy ebből a klasszikus al­kotásból filmet készítsenek, nem fukarkodtak pénzzel és ötletekkel. A színészek is tették a dolguk, s nem is akárhogy. Különösen izgal­mas volt Marthe Keller szépasszonya, akit ráadásul nem is olyan régen egy má­sik szerepben üdvözölhet­tünk, mint az élettől búcsú­zó, az utolsó napjait tékoz­lón pazarló teremtést. Íme a művészi átlényegülés: sze­münk előtt ragyogó, erőtől duzzadó nővé változott. De ugyanígy kiemelhetjük Gian Maria Volonte játékát. Ám az egész valahogy mégsem akart összeállni tel­jes képpé. Ki tudja miért, talán éppen sajátos szemlé­letünk az oka, hogy hiány­érzeteket hagyott maga után a szélesívű történet. Mi ugyanis már a XX. század gyermekeiként megmosolyog­juk, de irigyeljük is a XIX. század hittel teli emberét. Romantikus hevületét, len­dületét, mindent lebíró szenvedélyét kettős szemlé­lettel: ámulattal és lekicsiny­léssel vizsgálgatjuk. Ez a megközelítési mód jellemző volt erre az alko­tásra. Míg maguk a törté­nelmi hősök nemigen érez­ték át a sorsfordító pilla­natok jelentőségét — példa erre Fabrizió del Dongó Wa­terlooi kalandja — mi, utó­dok annál inkább átlátjuk ezek súlyát. Pedig már ma­ga Stendhal is felfigyelt er­re a sajátos kettősségre, a kor és a személyiség külön­bözőségére és azonosságára. Nem mint szobrot építették fel saját sorsukat az akko­ri figurák, hanem tették, amit lehetett, vagy átitatva a szabadság izgató eszméjé­től vagy patrióta módon el­lentmondásba kerülve a hó­dító franciák elveivel. Köz­ben szerettek, ettek, ittak: hétköznapjaik is voltak, nem állandó ünnepként fogadták maguk körül a világot. Ez a film viszont még „rá­tett egy lapáttal” az alap­mű eredendően romantikus szemléletére. Állandóan pa- tetikus zene kísérte a jele­neteket, mivel — érzésem szerint — a rendező keve­sellte a hangulatteremtés egyéb formáit. Pedig job­ban bízhatott volna a sze­replőkben és a szenvedélyek sodrásában. Ha nem rágják állandóan a szánkba, hogy itt igenis komoly és mély folyamatok játszódnak le ezekben a nőkben és férfi­akban, talán el is hittük volna. Hiába, a mértéktartó jó­zanság az utókorra jellem­ző a legkevésbé. Ránk ma­radtak a kőlovak, amelye­ken Párma hercegei hősi pózban díszelegnek, miköz­ben kisstílű intrikákban dön­tenek. A szobrok filmjét ké­szítették el: megfürödhet­tünk a romantikában, pon­tosabban abban a stílusban, amit józan korunk annak vél. De talán a mézet még kár kristálycukorral meg­szórni, hogy édesebb le­gyen. .. Video és oktatás Egyre inkább teret nyer a számítógép mellett a má­sik közhasznú technikai új­donság, a video is az ok­tatásban. Mind több isko­la rendelkezik ilyen felsze­reléssé!, amelyet föl is hasz­nál a tanítás céljaira. így például az Egri Kereske­delmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolában szalag­ra rögzítettek módszertani­lag hasznosítható osztály- főnöki órákat, amelyek be­mutatásával hozzájárul­hatnak a jó tapasztalatok terjesztéséhez. A pályaválasztásban is nagy jelentősége lehet a lát­vány erejének. A megyei tanács pedagógiai intézete filmeket készít a hiányszak­mákról, hogy vonzóvá vál­hassanak a diákok számá­ra. A Melyiket válasszam? című sorozat első darabja már el is készült, a gépi forgácsoló szakmáról for­gattak egy összeállítást. Múzsák A kecskeméti Komszo- mol téren felavatták Inga Szavranszkaja szovjet szobrászművész­nő Múzsák című szob­rát. A művész ajándék­ba adta alkotását Kecs­kemétnek korábbi láto­gatásainak emlékéül (MTI-fotó: Karáth Imre — KS) MŰVÉSZETI DÍJASOK ’86 Vathy Zsuzsa — Mennyire határozza meg írásaidat az, hogy hol élsz és dolgozol? — Nagyon is .meghatározta és meghatározza, de mesz- szebbről kezdeném. Vidé­ken, Pápán éltem, kisváros­ban és hárman voltunk test­vérek. öt éven belül szü­lettünk, de mindegyikünk más-más történelmi korsza­kot élt meg. A nővéremet a középiskolába nem akar­ták felvenni, engem az egye­temre, de az öcsém már nép­köztársasági ösztöndíjjal végzett, S talán ezért is történt, hogy mint másod- harmad éves egyetemista úgy éreztem, nekem nem a ve- igyészmérnökség lesz a hiva­tásom, csupán azért válasz­tottam, hogy kikerüljek egy kisvárosból, ahol az ötvenes évek elején, a hatvanas évek közepén rossz funkcionáriu­sok céltáblái lehettünk. De ibe kellett fejeznem az egye­temet, miközben naplószerű- en írtam magamnak. Aztán éreztem, hogy nem találom a helyem, olyan környezetbe kerültem (Százhalombattára .művezetőnek), egy olyan .gyárba, ahol soha életemben nem jártam. A prózaírónak óriási élményanyagra van szüksége, sorsokat, élethely­zeteket kell megismernie, és ezt rögtön, amikor komo­lyabban kezdtem az írással foglalkozni, megkaptam ott az üzemben. Tehát a kör­nyezetem azonnal meghatá­rozta, hogy mit és hogyan kell írnom, — Miben látod a férfi és női író közti különbséget, ha egyáltalán lehet beszélni valamiféle különbözőség­ről? De a női érzékeny­ség, karakter más az életben is, és ez nyilván egy írónő­nél is megmutatkozik vala­milyen formában. — Én ezt nem tudom pon­tosan megmondani, csak azt. hogy ha valaki elé odatesz­nek egy szépirodalmi mun­kát és csak kicsit is értő, biztos meg tudja állapítani, hogy nő vagy férfi írta. Ez valószínű a mélyenfekvő tit­kok közé tartozik, pontosab- .han, hogy az érzékenységek melyik tartománya a nőké és melyik a férfiaké. — Hogyan próbálod ösz- szeegyeztetni a háztartást, a gyermeknevelést, és egyéb tevékenységedet azzal, hogy közben író is legyél? — A család nélkül szá­momra nem létezik élet, és hogy mennyire így van, tu­lajdonképpen akkor derült ki számomra, amikor már a gyerekeim megszülettek. Én olyan voltam a gyerekek nélkül, mint egy vitorlás, amelyiknek nincs svertje. .. — Fenékuszonya, nehezé­ke. .. — Igen, nehezéke, és csak jön a szél, ami hol erre vi­szi, hol arra a hajót. Nekem (kellett a sok kötöttség, kö­telezettség, az a nehezék, amit a család jelent és mindjárt másmilyen volt az életem, nem gondolhattam arra, hogy azt csinálok, amit akarok. Bár ez olykor na­gyon sok munkát jelent, de ezt csupán össze kell han­golni az írással, egyszerű technikai kérdés. — Az 1969-es lillafüredi fiatal írók találkozóján mint kezdő novellisták többen voltunk, de semmiféle cso­porthoz, szellemi közösség­hez nem tudtam akkor kap­csolódni. Te mit tapasztal­tál a magad írói útján? Van- e valami kötődésed pályatár­saidhoz? — Nekem személy szerint nagy szomorúságom, hogy a hetvenes évek elején nem léteztek azok az. irodalmi társaságok, körök, ahol fia­tal írók rendszeresen, értel­mes beszélgetés 'közben ta­lálkozhattak volna. Ma már valamilyen formában ezt pó­tolták, de akkor semmiféle szervezett formája nem volt a mi íróságunknak. Csak a magunk álltai választott szűk baráti körökben létezhet­tünk. Én a házasságom ré­vén egy nálam idősebb kor­osztállyal tartam a kapcso­latot, Szakonyibal, Csurkával, Gyurkoviccsal — jó néhány éve ők az én írói köröm. — Óhatatlanul meg kell kérdeznem, miután Lázár Ervin író felesége vagy, mi­lyen az, ha két író él együtt? Szóba kerül közietek az, mit és hogyan írtok? — Persze. Mindenkinek kell hogy legyen egy olyan íróbarátja, akinek legelő­ször megmutatja a kéziratát. Nekem nagy könnyebbség, hogy ez éppen a saját fér- ijem, aki hajlandó egy összefirkált kéziratot el­olvasni. Persze ez lehet, hogy nem a legelfogultabb kritika lesz. de az ember ilyenkor arra kíváncsi, hogy egyáltalán irodalom-e az, amit csinált. — Mi az írói ars poe­ticád? — Sokat beszélnek most a hagyományos irodalomról, az avantgarde-ról meg a neoavantgarde-ról. Jót .kell írni és kész. Ne sikkadjon el, hogy az ember bizonyos esztétikai és erkölcsi elvá­rásoknak, követelményeknek tesz eleget. — Mily'zn munkán dolgo­zol? — Most fejeztem be egy kisregényt, amely egy tíz- tizenkét éves leánygyermek­ről szól, aki egy nyári vaká­cióban éli meg családjának szűkebb-tágabb életét 1951- ben. Győrffy László Monológ — Nem, erre nem va­gyunk felkészülve — mond­ja Zsuzsa az üzemi étkez­dében. — Gyerekek, én har­mincéves vagyok, jó, tud­tátok eddig is, vagy több­nek nézek ki? ... Képzel­jétek, este hazaérek, a fér­jem a kisebbik lánnyal, Sa- cival a konyhában, a nyolc­éves Zsuzsi meg a tanuló­asztalnál, a szobában. Igen, az is Zsuzsa, szólj, ha nem tetszik, majd átíratom Ré­kára. ... jó? Mondhatom tovább? Úgysem hozzák még a sárgaborsót... Na, puszi a konyhában, puszi a szobában, s akkor a nyolc­éves lányom, tudjátok, je­les tanuló, azt mondja: anyu, kérdezhetek valamit? De a világ legtermészete­sebb hangján. Hát mikor nem kérdezhetett? Kitől kérdezzen, ha nem a szü­leitől? Ki vele, kislányom, mondtam. Te, anyu! A La­cika, tudod, akinek az apu­kája a lakásszövetkezet el­nöke, hozott ma egy köny­vet az iskolába. Az a címe: Hogyan születik az egész­séges gyermek. És abban benne van, hogy a férfinak mi a teendője. És mintha lakóhelyismeretről lenne szó, a kislány elmondta, hogy a férfi mit és hová tegyen, és úgy lesz a gyerek ... Ki­szaladt belőlem a vér. Vagy az arcomba szaladt. Hebeg­tem. Gombóc? Vasgolyó volt a torkomban és ilyen­kor a férjem kint ül a kony­hában és nyugodtan játszik Sacival. Pillanatok alatt fu­tott bennem végig a gon­dolat, én sem az anyámtól tudtam meg. Az olyan ter­mészetes volt, mikor férj­hez mentem, hogy úgyis tu­dom, minek erről beszélni. No jó, az apám káromko­dásaiból ... ez volt az egész nemi felvilágosítás. Biztos, hogy az anyám se az any­jától ... És most ez a gye­rek ... Mondd anyu, ez iga­zán így van? ... Igen, jött ki belőlem valahogyan a hang, tudtam, ez a kérdés most már megkerülhetetlen. Ki kellene mennem a kony­hába a férjemért: hát ilyen­kor hagysz magamra? Min­dent csak én? Te nem tö­rődsz azzal, ihogy a lányod már ... Átöleltem a vállát. Igen, ikislányom, igen. De erről még majd sokat be­szélgetünk, hogy megértsed. Látod, az oviban nem ér­tetted még az egyszeregyet, ma meg már milyen jól tu­dod ... Egyszer majd ezt is megérted, össze-vissza be­széltem. A kabát még raj­tam volt. Ürügy, hogy ki­menjek, és levessem. Gye­re már, rohantam a kony­hába. Tudod mit kérdezett a lányod? ... És mondom. Na, akkor már a vasgolyó az ő torkában volt. Menj be és beszélj vele, én még nem is fürödtem, kerestem valami kibúvót, legalább egy kis szünetet, amíg ösz- szeszedem magamat. Nem, a férjem nem ment be. Is­meritek, a világ legjobb em­bere. Láttam összeolvadt a székkel. Ma fel nem vaka­rom róla. Hát ez egy anya sorsa... Úgy settenkedtem vissza a- szobába. Menni kellett, de mit mondok? ... Zsuzsi a tévé előtt ült, el­merülve nézte az Ablak műsorát. , Fellélegeztem: Egyelőre szünet. Hátha el is felejtette már ... Aztán vacsora, fürdés, mintha mi sem történt volna. Lefek­vés előtt odarohan hozzám a lányom, és két puszi kö­zött súgva mondja: Anyu, de tényleg beszéljünk majd róla ... Tudod, ebből is je­les akarok lenni... Mint az ütődöttek feküdtünk az ágyban a férjemmel. Hát, erre fel kell készülnünk. Légy szíves, mondtam ne­ki, holnap vegyél néhány könyvet. De ne, majd in­kább én. De te is beszélj vele. De jobb, ha én ... Gyerekek! Itt van a sárga­borsó főzelék!... Na és tudjátok, néha hogyan össze­jönnek a dolgok? Később bekapcsoltuk a televíziót, háttérzörejnek. Mit gondol­tok, mi volt műsoron? Nem találjátok ki: Mégsem a gó­lya hozza... Benkő Károly Gábor László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents