Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-10 / 58. szám
4c NÉPÚJSÁG, 1986. március 10., hétfő r-----------------E gy hét... —i Tolnay bravúrja Tradíció az, hogy kritikáinkban az elmúlt hét kínálatából válogatunk, s az általunk figyelemre méltónak tartott produkciók közül értékeljük valamelyiket. Most hagyományszegők lettünk. Ennek oka az, hogy március elsején, szombaton este egy olyan ritka értékekben bővelkedő mű került képernyőre, amelyről külön kell, érdemes írni. Hubay Miklós tapasztalt lélekbúvár, avatott tollforgató, aki ismeri a szó nemes értelmében vett színpadi hatáskeltés titkait. Ok tudják, mi a szerelem című munkájának tévéváltozata önmagában is bizonyítja ezt. Meggyőződésem — e célból mini közvélemény-kutatásra is vállalkoztam, hiszen városi és falusi riportalanyokat kértem véleményalkotásra —, hogy milliók tetszését nyerte meg. Ráadásul előállítása — ez se mellékes szempont pénzszegény világunkban — aligha igényelt túl sok forintot, mint számos érdektelen, unalmas, jellegtelen, időt rabló tévés vállalkozás. A szerző valamennyiünket foglalkoztató, egyszer majd mindnyájunkat — legalábbis valamilyen változatban — személy szerint is érinthető témát ragadott meg, s ezt formálta míves ajándékká, örök emberi motívumokban bővelkedő, bennünk továbbélő^ élményanyaggá. A bármikor, bárkiivei megtörténhet érzése uralt minket, amikor nyomon követtük az idősen is zseniális zeneszerző, Berlioz, s a nálánál néhány esztendővel korosabb polgárasszony ifjúként be nem teljesült szerelmének kései fellobbaná- sát. A főszerepeket alakító Sinkovits Imre és Tolnay Klári a tőlük megszokott magas szintnél is nívósáéban oldották meg a karaktermegjelenítés egyszer sem könnyű teendőit. A pálmát mégis az általam különösképp nagyra becsült művésznő vitte el. Örülök, hogy legutóbbi telefonbeszélgetésünkkor, majd találkozásunkkor ezt rögvest el is mondhattam neki. Áradoztam — pedig ez egyáltalán nem szokásom — visszafogottságában is lenyűgöző játékáról, mimikájának eredetiségéről, mozdulatainak jellemidéző varázsáról, tekintetének elbűvölő erejéről, arról, hogy mindezek a tündökletes adottságok — külön tanulmányt lehetne írni róluk — Estella alakjának hitelesítését szolgálták. Méghozzá folyvást tökéletes arányban ötvözve, egyetlen mozzanatot sem túladagolva. Rámnézett, kávéval kedveskedett és csodálkozott. A legnagyobbak nemes egyszerűségével, s megjegyezte: csak hite, humánuma szerint munkálkodott, s eszébe sem ötlött, hogy kincsekkel örvendeztetett meg minket. Köszönet érte. Most már nyilvánosan is... Pécsi István Néznivalók Nem szeretjük már az „üres perceket”. Leszoktunk arról, hogy .egyedül vagy társakkal leüljünk, s hallgassunk vagy csak csépeljük a szót, látszólag értelem, direkt cél nélkül. Csupán azért, hogy egy kis időre csak örüljünk önmagunknak és másoknak. Amikor némi szünet áll be lassan már tűrhetetlenül gyors életünkben. akkor is lázas semmittevéssel űzzük el a „leselkedő unalmat", nehogy véletlenül elmélyedjünk saját dolgainkban vagy keressünk valamit a jelenségek mögött. Sokszor az ilyen pótcselekvések közé tartozik a tévénézés is. Nagyon gyakran úgy ülünk a készülék elé, mint ahogy „nassolgatunk": az egymás után következő képeket úgy „fogyasztjuk”, mint az aprósüteményt. Egybemosódnak arcok és mozdulatok, különösebb értelem nélkül figyeljük, amit elénk tesznek. Ez a szemléletmód kísért még a legjobb műsorösszeállításnál is. Ha le tud roskadni az ember a fotelba, akkor nyomja be a kapcsológombot lettlégyen szó akár a vadméhek nászi táncáról vagy a sivatagi kutyák sajátos szokásairól. Számtalan kis információt begyűjtöttem már az ismeretterjesztő filmecskékből, tudom, hogy a házilégy miként mászkál az ablaküvegen, s a pingvin milyen körülmények között úszik a leggyorsabban. Olyan rétege is van az üres „néznivalóknak”, amely történet formájában jelenik meg. Hogy pontosabb legyek, cselekményesnek álcázza magát. Holott például a Starsky és Hutch jószerivel semmiről sem szól, de arról annál inkább. Gondoljanak csak bele! Két nyomozó barátunk féltékenyke- dett a legutóbbi részben egymásra, s orruknál fogva vezette őket egy gyönyörű nő. De a háttérben álló ösz- szecsapásról, s magáról a bűnügyről édeskeveset tud meg. Persze mi is férne bele 50 percbe, semmi komoly lélekábrázolás, emberi háttér nem futja a szűk órából, még rossz is volna, ha azzal kísérleteznének, hogy jellemeket, sorsokat zanzásíta- nának. így azonban a dolog épp hogy arról nem szól, ami volna: a bűnügyi filmhez hozzátartozik igazság szerint a rejtőzés mozzanata, a nyomozás aprólékossága és a titok, ami a végén kipattan. Enélkül a műfaj csak afféle összecsapott pótlék, amit egyéb híján fogyaszt a nagyérdemű. Hagy az előző szó- használatra visszatérjek, szemelget, csipegeti az „aprósüteményt”, amely sok esetben egyre szárazabb, rá- gósabb. Már sok bőrt lehúztak Starsky és Hutch barátunk viselt dolgainak „rókájáról”, így hát nem sok meglepő várja a nézőt históriáik láttán. Ülünk és bámulunk valami szertartásos módon, mert éppen úgy alakult ki a családi szokásrendben, meg aztán profi módon összehozott sztorikkal állunk szemben. Az akciók gyorsak, egy pillanat alatt végbemegy minden, nincs megállás. Így aztán valóban azt érezhetjük, hogy valami történik, pedig hát erről igazán nem beszélhetünk. De ugyanez a helyzet az Akciócsoport című újabb sorozattal is. Gyorsasággal, kíméletlenséggel álcázzák a felszínességet. Nincs mese, kezd kimenni a divatból a mélyebb ábrázolás, helyette csak a puszta váz marad meg, semmi más. Ezt a sajátos televíziós gondolkodás hozta magával, amely minden pozitívuma mellett tartalmaz kedvezőtlen jelenségeket is. Mert abban a vizuális egyvelegben, ami nap, mint nap zánk zúdul, egybemosódik számtalan össze nem illő látvány és tartalom. S ha zúg a fejünk már a képsorok 'áttán, már jöhetnek a „bűnügyi filmek”: magunk sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mi tartott meg a lendületességen kívül bennünket a képernyő előtt. ■„ Gábor László A Cziffra-alapítvány díjazottjai Hangverseny Egerben Iván Ildikó / Szelecsényi Norbert Szecsődi Ferenc A világhírű magyar származású Cziffra György, aki 1921-ben született, a hetvenes évek elején hozott létre egy alapítványt. A Párizshoz közel fekvő középkori kisvárosban, Senlisben van a központja. Itt koronázták meg az első francia királyt. A koronázás helye, a királyi kápolna sokáig elhanyagolt állapotban volt, tulajdonosa fizető autóparkolónak használta. A neves francia író és művészettörténész, André Maira ux tanácsára Cziffra György megvásárolta az épületet, s jórészt saját erőből rendbehozatta. Itt rendezik az alapítványi ösztöndíjasok hangversenyeit, s maga a mester is gyakran zongorázik itt. Az alapítvány a fiatal tehetségeik támogatását, a pá- lyaikezdő művészek útjának egyengetését tartja fő feladatának. Lehetőséget kapnak arra is, hogy más városokban, sőt Párizsban is bizonyságot tegyenek tudásukról. A támogatottak között képzőművészek is vannak számukra kiállításokat szerveznek. Az Országos Filharmónia hatodik bérleti hangversenye már ma, hétfőn a díjazottak közül mutat be négyet. Elsőként egy francia vendégről: Jean Ferrandis fuvolaművész, adottságai, felkészültsége, eddigi művészi sikerei alapján sok reményre jogosít. Iván Ildikó énekesnő 1959- ben született Budapesten. Matuz István hallgatójaként szerezte meg a diplomát 1980-ban. A debreceni Csokonai Színházban kezdte pályafutását, ahol tovább csiszolta énektudását a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Első nagy sikere a Karlovy Vary Dvorák- énekversenyen született: első helyezést ért el. Még számos szép eredményt köny- velhetett el. Ezek után lett a Cziffra-alapítvány ösztöndíjasa. Majd a Szegedi Nemzeti Színházba került, s más társulatokban is vendégszerepeit. Fellépett a Magyar Állami Operaházban, ahol Mozart Cosi fan tutte-jéiben nyújtott emlékezetes alakítást. Szecsődi Ferenc hegedű- művész 1954-ben született Budapesten. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában kezdte tanulmányait, diplomáját 1977-ben szerezte meg, s elnyerte az akadémiai nagydíjat. Azóta Szegeden él, a Zeneművészeti Főiskola ottani tagozatának tanára. Sókat hangversenyezik itthon és külföldön, fellépett Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában, NSZK-ban és a szocialista országokban. A Cziffra-alapítvány ösztöndíját 1984-iben nyerte el. Szelecsényi Norbert zongoraművész 1949-ben Debrecenben született. Diplomáját Zempléni Kornél tanítványaként 1972-toen szerezte meg. Még egy évvel azelőtt — 1971-ben — a Liszt—Bartók nemzetközi zongoraversenyen a zsűri különdíját kapta. Ugyanebben az esztendőben a vereailles-i Cziffra György zongoraversenyen harmadik helyezést ért el. Négyükkel találkozhat tehát az egri közönség hétfőn este 7 órakor. Kábeltelevízió Győrött A Győri Városi Televízió február 17-én kezdte első adását. Kéthetenként, hétfő este jelentkeznek műsorukkal, amely egyenlőre 10 ezer lakásban lesz látható. Képünkön: Száraz Lajos stúdióvezető és Kovács Attila technikus a szerkesztői asztalnál (MTI-fotó: Matusz Károly) Farsang Szomszédom fia és lánya szerint egész évben farsang van (hetente többször megfordulnak a diszkóban), s most hogy velünk vettek részt egy szakmai bálon, azt mondták hazafelé a saját stílusukban: „hülyét kaptunk tőletek”, mivel felettébb unalmasnak tartották asztal- társaságunkat, asszonyaink estélyi ruháit, a táncokat, saját maguk öltözetét, főleg a fiúét, mert egész éjjel a fulladás határán volt élete első nyakkendőjében, melyet póráznak nevezett. Hajnali, évszázadokat idéző botorkálásunk közben megpróbáltuk tekintélyünket némileg helyreállítani. Történész és filológus barátommal együtt a XVII. századot idéztük, amikor jókedvű, táncos, mulatós eleinkre hivatkoztunk, meg a hajdan volt diákéletre. Történész barátom (ezért történész) egyből a török idők végén kezdte, amikor táncoltak farsangban, böjtben, keresztelőn és karácsonykor, esküvőkön. Valahogy úgy, ahogy ma is gyakran emlegetjük, mi magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy jókedvünkben és bánatunkban is mulassunk. A református egyházat .a filológus idézte az 1576-os nagyszőllősi zsinatról (hogyan jutott eszébe hajnali 4-kor?) „Az táncz miképpen hogy keresztény és tisztességes emberhez nem illik, ezenképpen senkinek szabaddá nem hagyatik, hanem inkább azt akarjuk, hogy minden tanító közönségesképpen tiltsa. A tanítóknak pedig, ha valamellik önmaga vagy házanépe táncoland, tíztitűl fosztatik meg.” A nagy mulatozó kedvben közrejátszott az is, hogy a XVII. században népi tiltották a kollégiumokban a borfogyasztást. Az akkori orvostudomány szerint a szesz a különböző betegségek ellen a gyógyszer rangjára emelkedett. Ennek mégolyán feltételei is adottak voltak, hogy a kollégiumok szőlőterülettel rendelkeztek, ahol a diákok mezei munkát végeztek, másutt viszont boralamizsnát is gyűjtöttek a szüret idején. Mennyit ihattak? Ugyancsak debreceni feljegyzés szerint hetenként 2—3 meszely (0,7—1 liternyi) járt az egészség védelmére. Az ital, a tánc nemcsak a diákság körében terjedt. Bethlen Miklós naplójából való (1666), ahol leírja látogatását a Thököly családnál. „Késmárkra menőnk Gróf Thököly Istvánhoz, akinek Telékyvel igen szoros barátsága volt. Szörnyű vendégség, részegség, tánc, ’vadászat, mulatság telék el tovább egy hétnél: mert Thököly István ebből a rosszból Magyarországban minden urakat, sőt egyéb rendeket is meghaladott. Józanok is voltunk ugyan néha én és Thököly Mihály: de a gazda és a többi vendég kivű- lörttünk minden istenadta nap részeg volt és gyakrabban kétszer is napjában.” A főurakat azonban nem büntették dorbézolásaikért. Nehéz volt már akkor is az alkoholizmus ellen küzdeni, mert például a debreceni költségvetés 72 százalékát a városban működő csapszékek biztosították. Jegyző- könyvi idézet ennek bizonyságául: „Mivel annyi sok kívánságunk között Isten után a borkorcsmák a városban nagy segítségünkre vannak.” Nehéz volna ehhez kommentárt fűzni, most, 1986- ban. Időközben hazaértünk. A búcsúzásnál jutott eszembe: egyáltalában megmagyaráztunk-e valamit a gyerekeknek, vagy csupán mentegettük előttük magunkat,, eleinket? Míg el nem felejtem, a „gyerekek” egész éjjel kólát ittak, s a táncDarkettet csupán a keringőnél hagyták ott... Benkő Károly
