Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
Szerencse fel! A Nógrádi Szénbányák szorospataki bányaüzeme az egyik legrégebbi, s legmélyebb művelésű bánya. Nehéz körülmények között dolgoznak a bányászok. 500—000 méter mélyről hozzák felszínre a 2300—2400 kalória értékű barnaszenet, amelyet a Tiszapalkonyai és a Gagarin Hőerőmű hasznosít az energiatermelésben. Az idén mintegy 180 ezer tonna jó minőségű barnaszenet termelnek a szovjet gyártmányú GPKSZ- kombájn segítségével. (Szabó Sándor képriportja) Hirtelen támadt szél simogatja végig a téltől meggyötört fagyos, kócos erdőt. A felettem tornyosuló felhők bizonyára távoli tengerektől hoznak titkos üzenetet a még imindig csonttá fagyott földnek, a fáknak, az erdő népének. Ez az esőszagú szél ösz- szeborzol mindent, ami útjába esik, felkapja a földről a rozsdás tavalyi harasz- tot és mintha haragudna valakire, tölcsér- szérűén megforgatja, mint a körhinta a kacagó népséget. — Ez a szél más, )mint >az eddigiek! A légbekapott tavalyt cserjék csapzotitan járják az ördögtáncot, legszívesebben békén nyugodnának már ott. ahová dobta őket a sorsuk és porladni óhajtanának az enyészetben. — Várjatok még egy kicsit... A seprűszáraz gallyak között átfütyül a szél, megtépázza a tavalyi vadgalambfész- ket, betekint a völgynek legmélyebb rej- tekeibe. ahol még némán és fehéren uralkodik a Tél. A süvítő szél parancsára a völgy kinyújtózik, a meredek hegyoldalakon megpattan a jégfal és a fuvallat langyos leheletétől érzékenyen könnyezni kezd a faágakhoz tapadt hó. — Takarodj innen! Ez az én birodalmam. Füttyentés a válasz és a szél tovább nyargal, átgereblyézi a száraz cserjéket, amelyeknek takarásában már sarjadzik az új élet. A holtak testükkel védik a sarjadó zöldet, a jövő ígéreteit. A háromlábú székemen ülök. ölemben egy távcső és egy fényképezőgép. Alattam a Bükk hosszúra nyúló völgyei, amelyeknek bejáratánál békésen húzódik meg egy-egy kis falu. Látom a sast, amely az előbb még csak egy parányi fekete pontnak tűnt a hegyek fölött, de most szinte elérhető közelségbe hozza a távcső. Szárnyait alig mozdítja, méltósággal uralja a levegőtengert a madárfenség, miközben szeme nem kerül el semmi számára fontos mozgást. Ma lehet, hogy egy sánta nyúl, egy sebzett őz, vagy a faluból kimerészkedő tyúkok egyike lesz az áldozat. Háromlábú széke csak a suszternak és a vadásznak van. A három közül az egyik hirtelen mélyen süpped egy tavalyi vakondtúrásba. fagyos kavicsot keresek alá támasztéknak. Az jdő kellemes, csitul a szél és a ki tudja merre futó felhők mögül néha-néha kibújik a nap. Lehet, hogy csak mutatni akarja magát, de az sincs kizárva, hogy köszönteni óhajtja a téli dermedtségből ébredő világot. — Foga van a napnak, de azért a még kigombolt felső kabát ellenére sem fázom. Nesz üti meg a fülemet. Lehet, hogy egy közelben figyelő szarvasborjú sétál be lencsevégre, lehet, hogy a bokrok alatt kapir- gáló madár, pocokegér. vagy éppenséggel semmi, csak a szél beszélget a rügyektől terhes gallyakkal. A hátam mögött kopogni kezd egy harkály, akj a savas esőtől, vírustól fertőzött és haldokló kocsányta- lan tölgyek gyógyítására szakosította magát, arról azonban ő mit sem tehet, hogy ezeken a fiatal fákon már a harkálydoktor sem tud segíteni és legföljebb annyi haszna van a rendelésből, hogy a sorvadó kérgek alatt meghúzódó álcákkal, férgekkel, megtöltse a begyét. Elvégre ahová az ember belekontárkodott, ugyan mit is tehetne egy kétökölnyi, piros fejű harkály? Messze hangzik a fakopács hangja, vaskos csőre fáradhatatlanul végzi a vizsgálatot ebiben a körzetben. Egér zörög a lábám előtt az avartemetö- ben, zaja szinte bosszantóan lármásnak tűnik, amikor még csak a szellőhírnökök súgják meg a legbizalimasabbaknak a közeli jövőt. — Ezek már élednek! — gondolom, mert erősödik, szaporodik a zörgés. Felállók, szétkaparom a még mindig fagyos leveleket, amelyek alatt egész kis egénváros húzódik meg. Utcák, terek, alsóbb és felsőbb szintek, sűrű kijáratok, egérmódra megépített, föld alatti labirintusok. Szétszaladnak az egerek, visszakaparom, rájuk a fagytól védelmet nyújtó száraz apróságokat. — Éljenek az egerek! Ha egerek nem lennének, mit is ennének — mondjuk — a baglyok, a rókák, a természet nagy és híres szanitészei, akik eltüntetnek mindent a további romlás elől, aminek el kell tűnnie. Az éhes róka kedveli a pocokegeret, bár számára az egér csak afféle krumpli, hús nélkül, amely így_ úgy csillapítja az éhséget, de vacsorára már feltétlenül jobb, tartalmasabb falatra vágyik. Talán negyedóra telik el, amikor elhúz fejem felett a sas, viszi már karmai között a piros tollú tyúkot. — Ilyen utazásban sem polt még részed! — mosolyodok el a kép láttán, és néhány kattintással hálálom, meg nekik a közelséget. — Most mi llesz? — Az, ami ;lenni iszakott! A természet törvényeit nem lehet kiradírozni. valaki kénye-kedvére megváltoztatni, \ezek a tör- vények mozgatják ,a világot 'tovább, lés az évszázadok legföljebb hunyásnyi időnek tűnitek. Szemben a tisztáson leül prédájával a sas! Fenséges alakját kétméternyire terpesztett szárnyait üvegen át közelről csodálom és még jobban azt a játszi köny- ny ed séget. ahogyan a nehéz tyúkot éles kanmaival forgatja, csőrével tépi. Eszi szőröstől, bőröstől, miközben vigyázó gombszemei semmi fontosat nem hagynak figyelmen kívül. Fölötte már társai köröznek, vércsék, még varjak is kerültek ide. a mátyások egymásnak adják a nagy hírt: — Tyúkot eszik a sas! — Pletykás népség — gondolja, aztán gyorsabban falja a véres húst, nyakát elő- re-hátra dobálja. Az esemény néhány percre megzavarja a környék békéjét, pedig csak annyi történt, hogy egy tyúknak el kellett pusztulnia azért, hogy a sas élni tudjon. Fél szemmel már a sziklára sandít és tavaszt várva eszébe jut a fészek és az egy-kát fióka Mert még bőséges lakoma egy tyúk. Marad még a siserehadnak is, de amikor már a fiókák nagyok lesznek, nem lesz többé alamizsna. Megreccsen alattam a háromlábú szék, télen használtam utoljára egy vaddisznóhajtáson, de akkor sok volt az ember, és kevés a tűnődésre maradó idő. Egyensúlyoznom kell a zsebkendőnyi bőrdarabon Üjra csend! Üjra mozdulatlanság, néhány feketerigó fut át az úton. válaszolnak is valamit a mátyásnak, de őket nem érdekli a sas hóhérmunkája, ők már meleg földből kihúzott gilisztákról álmodoznak. Hat óra tájiban, amikor feljön a vacsoracsillag. hónom alá kapom a háromlábú széket és elindulok hazafelé. Előlem —, talán öt méterre — szarvasok ugranak el, ki tudja mióta figyelnek, hiszen nem voltak biztosak benne, hogy kivel, mivel van dolguk. — Jó a szél! — mondom magamnak, de a robaj megy tovább, recsegnek a gallyak, törnek a száraz ágak, majd kis idő múltán belevesznek a némaságba, elnyeli őket is az erdő. Az udvaron valaki megállít. — Hol jártál? — Az erdőn! — Mit lőttél? — Semmit. t — Akkor minek mentél? Mit is válaszolhatnék, ugyan mit is mondhatnék? Hirtelen azt sem tudom, hogy mentegessem-e magam vagy magyarázkodjak. Nem lőttem semmit, virágot sem szedtem, barkát sem törtem, egy emberi lénnyel nem találkoztam . .. — Tavaszt várni voltam! Elámul. végignéz rajtam, elnyűtt kalapomat, öreg kabátomat, a zöld gumicsizmát, aztán a hunyorgó utcai lámpafényben az arcomat fürkészi. — Nem \nézel ki Irosszrul! Búcsúzás helyett csak ennyit mondhatok: — Tudod, engem a tavaszvárás mindig fiatalít... Szalay István
