Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-29 / 75. szám
World Press Photo Egy kerékpárverseny egyetlen fontos pillanata Bill Frakestől; Jurij Andropov temetése Jasmin Krpantól; Ronald és Nancy Reagen fürdője Scott Stewarttól; a monszun Indiája Steve McCurrytől; Szavickaja űrsétája Dzsa- nibekovtól; Mary Decker bukása David Burnett képén és Irak—Irán háborúja Jacques Pavlovszki fotóján. Képek, történelmünk fontos vagy lényegtelen, drámai vagy tragikus, de mindenképpen nagy fotói: attól, hogy ott. akkor és csakis az az egy fotós látta úgy. Kö- hidi Imre válogatása az 1984-es év legjobb sajtófotóiból készült. E z még igazi kávéház. Század eleji, híres költőink, művészeiink is megirigyelnék a városka nyugalmat kínáló sarokasztalkáit, a hangulatot emelő diszkrét világítást, a szökőkutas vízililiomokkal, pálmákkal megtöltött és körülvett medencét. Egy tenyérnyi oázis! A négy fal közé becsempészett természet ózont, oxigént árasztó bázisa. — Czirják urat keresem! — Az ablaknál a második asztal. Bélával ketten állunk a ruhatár előtt, a a hölgy mosolyogva veszi át a telet idéző ■kabátjainkat, és miközben cédulázza. fogasra helyezi azokat, szeme sarkából nagy gyakorlattal megnéz minket. A kedves vendég ezeket a természetesnek tűnő pillantásokat észre sem veszi, amelyek viszont egy gyakorlott ruhatárosnál annyira mindennapiak, hogy fel sem tűnhetnek, miközben a női sasszemek pupillái befogadnak mindent és az emlékezetben máris teljes a fotográfia. Többet ér, mint egy-egy ujjlenyomat. Czirják Barna a törzshelyén ül és éppen szájához emeli a feketés csészét, de bizonyára torkán akad a kávé, amikor megpillant minket, mert gyorsan leteszi és ölelésre tárja karját. — Hogy kerültök ide? A még mindig morcos tavasz bekandikál az ablakon, az aranyhalak jókorákat csapnak farkukkal a medencében, a meleg baráti fogadtatás meghitt, közvetlen légkört áraszt. — Mondtuk, hogy jövünk! — Mikor? — Két éve. És imég kérdeztük is tőled, hogy hol találunk, amire te szinte magától értetődően válaszoltál: — Itt, a kávéházban! Mindennap tíztől, negyed kettőig. Miközben Béla Ibeszél, elnézem Czirják Barnát, aki hatvanhét évével olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, vagy eljegyzésre, hivatalos fogadásra indulna, a hófehér ing, az öltönyhöz különös igénnyel megválasztott nyakkendő, a korának megfelelő, de rendben tartott frizura árulkodnak. Nála mindig, mindennek jelentősége van; jellegzetes a bólintás, a pincérek felé mutató, de alig felnyújtott kéz, a mosoly. A fiatal bajszos pincér a füléig hajol: — Parancsoljon Barna bácsi! Szétnézek a kávéházban, még a falon nyújtózó poszter is felkelti az érdeklődésemet, és itt a szökőkút mellett a tavaszt ábrázoló falikép alatt — úgy tűnik —, érzem a virágok illatát. Jönnek ide idősebbek, fiatalabbak, párok is, leülnek egy-egy asztalkához és rendelnek. Zene nincs, csupán szavak zsongása vegyül a szökőkút csobogásával. — Igen! Emlékszem már, hogy két éve, amikor itt jártatok, említettem, hogy itt mindennap megtaláltok. — Mióta van itt a törzshelyed? — Hatvan éves koromtól, amióta nyugdíjba mentem! Állami tisztviselőként befejeztem a szolgálatot, és akkor határoztam el, hogy törzsvendégként ide járok. Mindig kedveltem a pontos embereket, mint ahogyan a mai napig is fenntartásaim vannak a pontatlanok iránt — lehet, hogy igazságtalanul —, de magamban szétszórtnak, talán kicsit megbízhatatlanoknak is tartom őket. — Mit csinálsz itt egész délelőtt? Legszívesebben számra ütnék a meggondolatlan kérdés miatt, de Barnát egy csöppet sem lepi meg, sőt látom az arcán, hogy tolakodónak sem tart. — Sok mindent! Mindenekelőtt naponta „készülök” ide. Rendbeszedem magam, nagy kerülővel —, hogy a reggeli sétám sem maradjon el — megérkezem, megiszom az első kávémat, diskurálok a pincérekkel és a személyzettől felszedem a város legfrissebb híreit, majd elolvasom a napilapokat. Tájékozódom! Nagyon fontos, hogy egy nyugdíjas mindig mindenről tudjon, lássa, tapasztalja a körülötte folyó életet, emberekkel tartson kapcsolatot. Jönnek, mennek a kedves ismerősök. — Hölgyek is? ízetlenségnek is tarthatná a kérdést, de inkább felvillanyozza. — Természetesen! Fél tizenkettőkor jön majd Lajosba, délben három csinos nő. Béla krákogva nyeli le az utolsó korty kávét, Barna jól érzékeli a halvány célzást. ■Hiába! A gyakorló férfifantázia vissza tarthatatlanul körbe forog, mint a malomkerék... Czirják Barnának láthatóan tetszik a helyzet, sokatmondóan teszi-veszi magát, felhúzza vastag szemöldökét, gondosan fésült haját megsimítja, de mielőtt szólni tudna jön a három hölgyismerős. Bemutatkozunk, kávét kérnek valamennyien. Fiatalok, bár különböző korúak. Kati kismafna- ruhában, — vallomása szerint — éppen közel a szüléshez. Szeréna eladó egy fűszerüzletben. Marika kirakatrendező, két gyermek mamája, fiatal férj bájos, szép fekete hajú felesége. Csicseregnek, csivitelnek, mint a dróton ülő fecskék, fél óra „ebédidejükbe” belepréselnek minden mondanivalót. Panaszkodnak Barna bácsinak, tanácsot kérnek, telefonhívásra kérik fel, bár ma a legfontosabb, hogy a kismama egyedül ne maradjon, és a vidéken tartózkodó férj azonnal értesüljön, ha megérkezne a harmadik gyerek ... Fél egy felé ismét hárman maradunk! Az asszonyok elviharzanak, mi — akik nem fogyózunk —, kellemes édeskés bort kérünk. Kritikus szemmel emeljük fel a poharat, szín, illat, zamat, minden számba vétetik. A bor felmelegít, talán egy picit fel is tüzel: — És mondd Barnuskám! Hogy is mondjam, ezek a lányok ... — Ne mondd sehogy! Pontosan értem, hogy mire vagy kíváncsi. Nem! Több ok ■miatt... A bágyadt fény beragyogja a kávéházat, két diáklány gesztenyepürét rendel dupla habbal és a habhegyek mögül elmesélik egymásnak féltve őrzött titkaikat. — Egy szót sem senkinek! — hallom a kamaszlány katonaparancsát, látom a másik szívre tett esküjét. Pontosan negyed kettőkor indulunk Bar- náékhoz. A feleség kettő,után tíz perccel érkezik, odahaza terített asztal és ebéd vár ja. — Mit főztek a vendéglőben Barnám? Amint az ajtó mögül mi is előbukkanunk. összecsapja a tenyerét: — Nem írtátok, hogy jöttök! — De mondtuk! Két éve. Illett volna emlékeznetek . . . Két esztendő túl hosszú idő ahhoz, hogy a kedves ismerősök, barátok, csupán a legfontosabbakat is elmesélhessék egymásnak Az élet pamutgombolyagán futó szálak és a rajta keletkezett „csomók” önmagukban is egy-egy kis Jörténetet ábrázolnak. Egyszer a Barna felesége váratlanul nekem szegezi a kérdést: — Mit szól a Barna barátnőihez? Sem holt, sem eleven nem vagyok, zavaromban kiejtem kezemből a süteményes villát. — Tudja? — Akikkel a kávéházban találkoztak! Barna nevetése felveri a házat, kamaszos zavaromat látva a könnyei potyognak, a hasát fogja és két kezével a taktust veri. — Te mama! Ezek most azt hiszik, hogy.. Erre az asszony is szívből kacagni kezd. nevetésük ránk ragad, és jókedvünk bearanyozza a házat, felfrissíti körülöttünk a levegőt. — Pertut iszunk! — tesz ajánlatot Manci, és igazi cuppanós puszival pecsételi meg a barátságot. — Tudjátok, ezt én akartam így: Ne öregedj meg soha Barnám! Járj csinosan, legyen programod, találkozz nőkkel, férfiakkal, de főképpen fiatalokkal! Hallgasd meg gondjaikat, örömüket, hiszen úgyis annyi a mondanivalójuk ... Csöngetnek. Két asszony ugrik a nyakunkba : — Marikának fia született! Manci rám néz, ragyog a szeme. Barna siet a telefonhoz: — Tudod az élet úgyis olyan sokat packázik velünk, miért ne játszadozhatnánk mi is egy kicsit az élettel... Szalay István
