Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
(Perl Márton képriportja) A z igazgató, a raktáros és a szállító is elismeri, Kedves Asszonyom, hogy teljesen igaza van! Mármint abban a bútorügyben, amiről levélben méltóztatott tájékoztatni bennünket is. Több mint öt hónapig kellett várnia — írja — a kiegészítő könyvespoicsorozatra. Ennyi ideig hitt a hitegetésnek: már megrendeltük, s a jövő héten érkezik. Nagy lehetett valóban a meglepetése, amikor végre beállítottak a kemény markú, megtermett fiatalemberek. No, nem azért, mert végre-valahára bevált a reménye, hanem mert sokkal értékesebb, és főleg más kollekciót hoztak, mint amit hajdanán forintokkal a pénztárban megváltott, önnek nem erre volt szüksége. Joggal vitette vissza ama nemes aggodalommal, hogy az eltévedt szállítmány valakinek biztos hiányzik. Ezután a raktárba is elment, hogy felvilágosítsa az ott dolgozókat a történtekről. ígéretben ezúttal is jócskán lehetett része, ám napokig hiába várakozott. Ekkor irta meg levelét az igazgatónak. . . S persze, nekünk is. Nagyon elkeseredett hangon, mondván, ilyesmi még nem fordult elő önnel. Még arra is szánt sorokat, hogy megdöbbentő igazságként feszegesse: vajon csodálkozhatunk-e ezek után. hogy valami nagy-nagy baj van, az embereknek egyáltalán nem jó a 'közérzetük?! Azzal együtt, hogy túlzónak tartom a következtetését, igazat kell adnom önnek, sokszor valóban nincs ok a különösebb vigalomra. Repdeshetünk-e vajon az örömtől, amikor mind gyakrabban rájövünk, egyesek a mi keservesen összegürcölt forintjainkra alapozva zsírosodnak?! Ráadásul ugyanúgy találkozunk velük nap mint nap, akár, a becsületes többséggel, s sajnos rájuk is mosolyogni kényszerülünk, holott jóvátételt kívánnánk tőlük. Hogy elöbb-utóbb bíróság elé kerülnek az ügyeskedők, a nyerészkedők, a rajtunk élősködők? Néha az az ember érzése, ez sem igazán elriasztó — például a helyükbe lépőknek! Persze. ameddig tehetik . .. De megkérdezem: járt-e már a Rudi- várban, a Petró-tanyán, vagy Gyöngyös bejáratánál a hosszú kőfal rejtette telepen? Ugye, nem. Bizonyára ijedten visszahőkölne. Nem a huszadik század végére illő látvány az. De ne higgye, hogy szemétkupacok csak azokon a helyeken teremnek! Sétáljon egyszer végig néhány lakótelepünkön! Például az egri Csebokszári egyes utcáin, ahol bárki szó nélkül elmegy a parkos részekre szórt hulladékhalmok mellett. Nem egy épületet pedig már alaposan „megrágtak” a szabadján hagyott csínytevők, akik a falakat borító hungarocell-réteg lekaparására esküdtek föl. Megbecsülni azt, ami másoké, és ami — egyébként — o miénk is, persze, .mindig is intelligencia kérdése. Méltán kártérítésre kötelezés a vége viszont annak, ha valaki bablevest öntöz lakása falára, feltépi és eladja a padlószőnyeget, nemtörődömségével eláztatja lakótársai szobáit. Főképp akkor fájdalmas mindezt észre- vennie a jóérzésű embernek, ha tudja, mennyien várnak még — négy-öt-hattagú családdal — nagyobb otthonra, reménykednek évről évre. Másutt tágas fürdőszobának titulált egyszobás összkomfortban kuporgatják pénzüket, s gyerekzsivaj közepette tervezgetnek, dolgoznak odahaza. Beszélgetett-e egyik vagy másik szülőjére már nem is emlékező gyerekkel? Ha igen, és összehasonlítja a meleg fészekben nevelkedettekkel, azonnal észre kell vennie az elszomorító tényt: tartózkodók, visz- szahúzódók, igen érzékenyek, nem őszinték és túlontúl komolyak. iDe az is meglehet. hogy ingerlékenyek, agresszívak, lázadók és nem hallgatnak senkire. S akkor még nem volt szó azokról, akiket világra hozóik csúful eltaszítottak maguktól. Nos, ők is e társadalomban élnek, és legtöbbjük nem is keveset tesz le a közös asztalra ! Felejteni viszont sohasem tudnak ... Én már láttam. Asszonyom, olyan embert, aki évek óta hiába küszködik az igazáért. Apa. Olyan, aki — a bíróság jogerős ítélete alapján — gyermekeit szeretné látni egy önhibáján kívül rosszul végződött házasság után. Ám volt házastársa és tanácsadói mindenféle fondorlatokkal útját állják ennek. A hatóság tehetetlen vagy annak mutatkozik. A peres akták már egy asztalt borítanak el. Az igazság érvényesítésére áldozott ezres bankóknak külön bőrönd kellene. A kicsik pedig lassan cseperednek — s kezdik megérteni, mi folyik körülöttük ... Ha a közérzet panaszoldalát vizsgáljuk, az említetteken túl is találunk bőven példát. Hogy is ne menne el az ember kedve még az élettől is, amikor gyűlölködést, kétszínűséget, irigységet tud-lát maga körül! Vagy éppenséggel intrikáknak, becsületbe gázoló rágalmaknak válik áldozatává. Ha azt érzi, minden lépését figyelik, csakhogy lecsaphassanak rá. Igen, Asszonyom, rengeteg oka lehet annak, hogy gondokkal-bajokkal jócskán terhesek legyenek napjaink! Igazságtalanok lennénk azonban — elsősorban önmagunkkal szemben —, ha csak a rosszak szerint ítélnénk meg életünk folyását. Hihetöen nem zokszó, hanem öröm volt az ajkán, mikor elkészült doktori disszertációjával, amelyért évéket áldozott. Amikor oltár elé vezette a férje, s a kórházi ágyon, amikor először vehette kezébe azt a csöppséget, akiben — lévén ma már komoly, tisztelettudó, ambíciókkal teli egyetemista lány — e napokban is boldogsága zálogát látja. Bizonyára összeüti tenyerét akkor is, ha arról hall, hogy mennyien ajánlják fel kis pénzüket, csakhogy segítsenek mind rosszabbodó látású gyermeken, életéért harcoló felnőttön. Nincs értelme sorolni, mennyi kedvére való óráról, napról, hétről számolhatna be nekünk, ha erre kérnénk. így azonban mindez csak a jó és a rossz, a fekete és a fehér kategóriája. r Ú gy van, Asszonyom, tudnunk, érez- nünk kell, ezek a dolgok nagyon is összetettek. S korántsem lényegtelen: javarészt saját magunktól, tetteinktől, magatartásunktól függenek. Igazából attól, hogy kellőképpen átérezzük-e, megnyilvánulásainkkal, cselekedeteinkkel éppúgy befolyásoljuk mások mindennapi közérzetét — akár a sajátunkét. Szalay Zoltán
