Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-20 / 67. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. március 20., csütörtök A cimbalom virtióza és megújítója „Engem mindig minden érdekelt. Soha nem va­gyok semmivel sem megelégedve. Mindig többet akarok. Kísérletezem, újat keresek. Lehet, hogy így lettem cimbalomművész.” Rácz Aladár maga készítette hangszere ütőjét (MTI-fotó — KS) NEHOGY FÉLREÉRTSÉK „Lesz-e gyümölcs a ián...?" A kiegyezés utáni évek­ében Jászapátiban és kör­nyékén muzsikáló analfabéta cigány, Rácz Pál tizennégy gyermeke közül a harmadik, Rácz Aladár jellemezte ma­gát ekképp önéletrajzában, idős korában, művészete csúcsán, amikor nevét már egész Európa ismerte. És lényegretöröbb szavakkal ta­lán soha senki nem ragad­ta meg Rácz Aladár egyé­niségét, azét a művészét, aki műszaki-technikai vonatko­zásban, manuálisan és ter­mészetesen a repertoár és a kifejezés kiszélesítésében egyaránt forradalmasította a nagy múltú, de sokáig nem sokra becsült instrumentum, a cimbalom felhasználási területét. Az egykori csodagyerek, a száz esztendővel ezelőtt, 1886. február 28-án született Rácz Aladár hároméves ko­rában tanulta brácsás édes­apjától a cimbalmozást. Mű­vészete azonban nagyrészt és jellemzően önképzéssel, is­kola, tanár nélkül, örökös kísérletező hajlama révén teljesedett ki. A maga te­remtette egységes cimbalom­iskola, sőt a cimbalomkészí­tés alapjain felépítette a századforduló idején egy új instrumentális hangzás egész európai rendszerét az auto­nóm zeneművészet világá­ban. Nem véletlen, hogy munkásságát sokan Johann Sebastian Baché hoz hason­Liszt Ferenc születésének 175. évfordulója alkalmából versenyt hirdet a Fiatal Mű­vészek Klubja ifjú zeneszer­zők és zongoristák számára. A zeneszerzők versenyére 35 évesnél nem idősebb al­kotók nevezhetnek olyan, még be nem mutatott ka­maraművekkel, amelyek va­lamely Liszt-mű témájára, jilletve szellemében készül­tek, s a zeneszerző koncep­ciójának továbbgondolását lítják, ha a zenei alkotómű­vészetben nem is pályázott különösebb babérokra. Fel­becsülhetetlen értékűek azon­ban azok az átiratai, ame­lyekben Bach, Bonporti, Couperin, Daquin, Lully, Rameau, Scarlatti kompozí­cióit fogalmazta át a kon­certhangszerré nemesített cimbalomra, illetve cimba­lom—zongora kettősre. E feldolgozásai csakúgy, mint a nagyrészt fnáig kiadat­lan (!) magyar, román, szerb táncai, rapszódiái, fantáziái magukon viselik a gyökerei­ben a XVI. századig vissza­nyúló alkotó-előadó mű­vész kettős portréjának jel­legzetességeit, kiszélesítve azzal a rögtönző művészet­tel, ami a kontinensen so­káig csak elszigetelten és csak szükebb körben léte­zett. Páratlan virtuozitással együtt járó improvizatív készsége természetesen nem a német protestáns koráihoz, népéhez tartozó egykori nagy orgonaművészet ha­gyományaiban gyökeredzett. Rácz Aladár a cigányfolklór, s a nép sajátos hangszer­kezelésének, főként a hege­dű- és cimbalomjátéknak egyedien improvizatív for­máit ötvözte a barokk ze­nében gyakran az előadóra bízott díszítőelemek felraká­sának gyakorlatával. Jász­berényben, : Kiskunfélegy­házán, majd a fővárosi Em­célozzák. A zsűri vélemé­nye szerint legjobb műve­ket az FMK hangversenyen mutait ja be; itt hllapítják meg a sorrendet és ítélik oda a díjakat. Az arra ér­demes alkotásokat a Zene­műkiadó megjelenteti. A pályaműveket szeptember 30-ig kell eljuttatni a Fia­tal Művészek Klubja címé­re: 1062 Budapest, Népköz- társaság útja 112. ke, Simplon és Japán ká­véházakban kávéházi mu­zsikusként eltöltött évei alatt szinte példátlan szín­vonalra fejlesztette virtuo­zitását, fölényes hangszerke­zelését. Mígnem huszonnégy esztendős korában adódott váratlan lehetőség, a kül­földi meghívás után Párizs­ban és Genfben már foko­zatosan Bach, Scarlatti, s a francia clavecinisták tanul­mányozására fordította el­sősorban figyelmét, illetve az immár biztonságos inst­rumentális alapokra kezdte lassan felépíteni életművét, a nagy cimbalomrepertcárt. Élete legnagyobb fordu­lata egy 1915-ös genfi esté­hez fűződik. Rácz Aladár ekkor egy bárban cirnbal- mozott, ahova a már neves karmester Ernest Ansermet is bejárt hallgatni őt. Egy napon magával -hozta Igor Stravinskyt. Kérésükre Rácz Aladár ötperces cimbalom- szólót játszott, valószínűleg szerb kólót. Stravinsky et­től kezdve barátja, -munka­társa lett a magyar mester­nek, maga is cimtoalomórá- kat vett tőle, később pedig két kompozíciójában is je­lentős szerephez juttatta az A zongoristák versenyé­ben azok a 25. életévüket be nem töltött hangszeres művészek indulhatnak, akik tanulmányaikat jelenleg is folytatják. A verseny köte­lező anyaga: Liszt egyik etűdjének (Transzcendens, Koncert-, Paganini-), egy kései (1881 után írt) kom­pozíciójának és egy szaba­don választott Liszt-műnek a bemutatása. A különdíjért újonnan felfedezett hang­szert. Rácz Aladár előadói sike­rei ellenére sem volt vi­lágjáró pódiumművész al­kat, holott a Stravinskyval való genfi találkozás után nem sakkal már valóságos diadalút várt rá. Élete első önálló szólóestjétől, az 1926- os lausanne-i fellépéstől egy évtizeden keresztül koncer­tezett Európa-szerte felesé­gével és zongorakís érőjével, Yvonne Barblannal. Azután 1935-ben végleg hazaköltö­zött Magyarországra, s ettől kezdve gyakorolhatta a ta­nítás művészetét. Bőszö-r a Nemzeti Zenede, -majd 1938- tól a Zeneakadémia tanára volt. Élete végéig, 1958-bsm bekövetkezett haláláig -kí­sérletezett, mindig többet, jobbat akart, mint mondot­ta, nemesíteni hangszere ki­fejezőképességét, küszköd­ve a fel-felbukkanó értet­lenséggel, csöndes magá­nyában mély emberséggel, barátsággal fogadva a ba­rátokat, tanítványokat. Mindazokat, akik értették, szerették őt, s akik megőriz­ték, s továbbadták huma­nista művészetét, és az ál­tala megalapozott új iskolát. Sz. Gy. folyó verseny résztvevői Mo- zart-operák témájára imp­rovizálnak; a témákat a helyszínen sorsolják ki. A győztes Liszt egyik zongo­raversenyének szólistájaként fellép a klub hangversenyén. A versenyt október 13. és 18. között rendezik meg. A győztesek és helyezet­tek pénzjutalomban része­sülnek. (MTI) Nem furcsa? Magyaráz­kodnia kell. Óvatos fotós lenne Urbán Tamás annak ellenére, hogy olyan képe­ket vonultat fel a kiállítá­sán, amelyek „mellbe vá- góak”? Igen, ilyenek vagyunk. Lehet a legjobb szándé­kú segíteni akarás, ha a fel­sorakoztatott tények nem a rózsaszín régiókat idézik, akkor jöhet a gyanúsítgatás: legszebb eredményeinket ve­szi semmibe, olyannak ál­lít be bennünket, amilye­nek nem vagyunk, mert a jellemző a mi viszonyaink­ra...! Hallom a dörgedelmet máris. Hányán vannak, akik átéltek már ilyen kifakadá- sokat csupán azért, mert a fény mellett meglátták az árnyékot is? Mert azt hit­ték, azzal segítenek, ha nem mennek el behunyt szem­mel a riasztó jelenségek mellett. Nem illik ilyenről beszél­ni még a családban sem? Ez a legrosszabb rossz, amit követhetünk. Hány­szor elmondtuk már, hogy azzal, ha valamiről nem beszélünk, az még létezik. És ...? Valahogy belénk ivódott, hogy ez a mi tár­sadalmunk valamiféle kü­lönlegesen „kifogástalan" egyedekből áll össze, akik nagyon tisztességesek, na­gyon becsületesek, .hagyon rendesek és csak a perifé­rián léteznek olyanok is, akik vétenek a közjó ellen. Micsoda naivitás volt azt hinnünk hajdanán, hogy szociális berendezkedésünk önmagában is a jóra neve­li az embereket. Aztán ... ? Tessék végignézni Urbán Tamás fotóit a gyöngyösi Mátra Művelődési Központ kamaratermében. Az ember a legszívesebben feljajdulna: nem, ez nem lehet igaz! Méghogy alig tizenéves „kölykök”, kócos hajú csit- rik úgy éljenek, hogy a de­lirium élménye vezesse lép­teiket és határozza meg a vágyaikat? Ez képtelenség. Sajnos, nem képtelenség. Sajnos, ezek a képek iga­zat mondanak. Ezek a ké­pek felkiáltójelek. Ránk mutató ujjak, amelyek azt akarják tudatni, hogy eze­kért a „kisiklott életekért” te is, én is, mi is felelősek vagyunk. Mit tettünk azért eddig, hogy ne a kábulat tegye elviselhetővé ezeknek a szerencsétlen gyerekeknek az életét, és a végső meg­oldásnak ne az öngyilkos­ságot válasszák? ötvenezer öngyilkossági kísérlet éven- ■ te? ... Lélegzetelállító. Mi ez? Valamiféle „ma­gyar átok”? Tenni, tenni, tenni kell. Nem 'holnap, hanem már ma. És nem valamiféle üdv­hadseregbeli fanyalgással, hanem nagyon komolyan, nagyon határozottan, szigo­rúan, éppen értük, a „kí- vülreked tekért”. Ezt sugallja mindaz, amit Urbán Tamás objektív je a filmszalagra rögzített, majd onnan a nagyító a papírra vetett. Azzal kezdtem, hogy a do- kumen tarista v.magyaráz- kodni” kényszerült ezen a bemutatón. Óvatosan úgy in­dítja a kiállítást, hogy fel­villantja a csupa derű, a csupa fény ifjúságot, hogy utána azonnal orrba vágjon a lányanyák vajúdásának és szülési kínjainak retusálat- lan képeivel. Aztán jönnek a fotók a fiatalkorúak bör­töneiről, az ott kialakult ér­zelmi kötődésekről, majd a szesz, a szipózás és a re­habilitáció gyötrődései tá­rulnak elénk. Közben a tra­gédiák, a „szelíd motorosok” karamboljai, a láb nélküli túlélők emberfeletti küzdel­me az értelmes létért. Ránk zúdulnak a riasztó élethelyzetek sötét pillana­tai. Ügy igazán, úgy ken­dőzetlenül, úgy sokkolóan Ne tessék cinikus meg­jegyzésnek venni: még an­nak is „szükségét érezte" a fotós, hogy a kiállítás nem könnyű megnyitó .aktusára a VI. kerületi pártbizbtt- ság titkárát, Kecsmár Ilo­nát kérje fel. Ha hivatott politikus szól munkája mel­lett, a sanda gyanú árnyé­kát is elkerülheti — vélem én és vélhette ő. Bár ne lenne igazam. Azt viszont nem tudom megállni, hogy ne mond­jam: nem valamiféle „köte­lező politikai” alapsémákra építette fel a mondanivaló­ját Kecsmár Ilona. Mélyen őszinte, mélyen emberi gon­dolatai azt mutatták, hogy funkciójának teljes súlyá­val állt a kiállítás anyagá­nak eszmei magja mellé, így kell ezt. Mert erőnket az is bizo­nyítja, hogy szembe me­rünk nézni a tényekkel. De hogy valóban erősek va­gyunk, azzal bizonyíthatjuk, ha nem elégszünk meg a tények regisztrálásával. Er­re a cselekvésre szólít fel Urbán Tamás a fotóival. G. Molnár Ferenc Fiatal zeneszerzők és zongoristák versenye ígérni fűt-fát... Fél a reggeltől. Még sze­rencse, hogy nincs telefon­ja, így legalább az éjszaká­ja nyugodt, biztos. Az estéi már korántsem. Nemegy­szer rájuk csengettek és ami­kor ő vagy a neje ajtót nyi­tott, olyan szitok- és átok- özön áramlott a lakásba, annyi, de annyi sértő szó forrósította fel a levegőt, hogy ő csak pirult, égett, kapkodta a levegőt. Nehezen aludtak el. De álmában megnyugo­dott. Sőt! Kimondottan jól érezte magát, élvezte a szi­tuációkat. Emberek jöttek hozzá, többen és folyamato­san, és ő ígért: fűt és fát, tücsköt és bogarat, kinek mi felelt meg a szája ízé­nek. Mindenkit kecsegtetett, akinek csak tehette, elhúzta a mézes madzagot a szája előtt. Egyszer nagy föllelke­sedésében megígérte egy is­tentagadónak azt is, hogy el­vezeti az ígéret földjére egy tsz-utazás keretében. De más az álom, és me­gint más a valóság! Reggel úgy indul munká­ba, hogy megvárja a szom­szédját és annak a hónalja alá bújva, kart a karba öltve menetelnek. Lehetőleg mindennap más és más út­vonalon. Még így is nemegy­szer előfordult, hogy hirte­len módosítani kellett a pá­lyát, az útirányt, mert hol itt, hol ott szembe jött, vagy jöttek, Ö vagy ók, ismerős ismerősök, akiknek ő annak idején... szóval, valamit megígért és nem teljesített. A problémáját a munka­hely sem oldja meg. Egész napja egy félsz, egy szoron­gás, egy riadalom. Ha fel- csörren a telefon, ő már berezzen. Ha nem őt kere­sik, akkor megnyugszik és megkönnyebbülten fújja ki a beléje szorult levegőt. Ha viszont őt keresik, megkér­dezted a már beidomított kollégájával, hogy ki van a vonal másik végén, és ha „széna", akkor nincs benn. Házon kívül, vidéken, sza­badságon, a főnöknél vagy az ENSZ-ben van, mindegy mit mond, csak azt ne, hogy itt van. Ha pedig „szalma”, az már egészen más! Akkor természetesen bent van. hol is lenne? Amikor kézbe veszi a kagylót, egy pillanat alatt megváltozik, sőt átváltozik! Az arca, a teste, a hangja, a mozgása, mindene. Elemé­ben van. A hangja, mint az Űré, harsog és biztat, re­ményt ébreszt: Ezt kéred, nekem ez semmiség! Mi­korra intézzem? Jó, a jövő hétre! De lehet, hogy már holnap ott van. De csak ne­ked! Ugyan, tudod hogy van: másnak egy mozdulat sem, de neked akár egy nagy ugrás is... Persze, hogy megcsinálom. Hát kinek, ha neked nem? Nálam nincs lehetetlen és a csodára is legfeljebb egy kicsit várni kell. A lényeg, kedveském: rám mindenkor számíthatsz, ha bennem bízol, nem fü- rödsz be. Ismerjük egymást, nem? Ugyan, ha neked nem, hát kinek? Semmivel, öre­gem, semmivel nem tarto­zol. .. És a haverság, a ba­rátság, a harcos társság? Ugyan, semmivel, majd ta­lálkozunk. . . Én is üdvözlet­tel és kézcsókkal, köszönet­tel, hogy segíthetek. Min­den jót! Szívesen, máskor is, csak szólj, ha valamiben segíthetek... Olyan kielégülten törli meg a homlokát, mintha egy nagy-nagy szerelmi csatából került volna ki éppen most, és csak úgy mellékesen jegyzi meg, hogy a szobá­ban mindenki hallja: Ez a haver is hiába került olyan magasra, mégsem tudna előbbre jutni, ha én nem lennék, ha nem segítehék... És a munkából hazafelé menet? Hol van már a bá­torság, a nagy hang. a nagy mellény? A fal mellé la­pulva araszol, sompolyog a „bázis” felé. Szemét lesüti és másfelé néz ha ismerős­sel találkozik, mert nem tudja, hogy nem lóg-e neki egy vagy két ígérettel. Még a fia tanítóját sem ismeri meg! De ó, milyen is az élet, mit jelent a véletlen, milyen szerencsétlen is az ember, ha annak született. Egy kis éberségcsökkenés és a szem­bejövő kiteszi a lábát, és már arra sincs ideje, hogy azt mondja: papücs, máris orrával törli fel a járdát. Felnéz rá, annak a talpa alól: ugyan mit ígértem és mit nem teljesítettem ennek a nagy lábúnak. Úristen! — esik kétségbe —, ha e nagy láb fölött ilyen nagy a fej is, — akkor végem! Aztán, miután ezt a kis incidenst megúszta — a nagy lábút, mint közbotrány­okozót más elbánásban ré­szesítették — hazafelé egy kicsit feleselt a lelkiismere­tével. Nem ő kezdte, — az eredmény döntetlen. Otthon azonban a felesé­ge szájából megint csak visszaköszöntek belülről: ki vagy te, hogy csak úgy ígér­getsz? És kinek, és mit, hi­szen a magad dolgát sem tudod elintézni, te szeren­csétlen. Azt sem teljesíted, amit itthon kéne! Csak azt tudnám, miért hisznek ne­ked! Még a szemed sem áll jól! És az a nagy, a maga­dat dicsérő száj?! Szeren­cséd, hogy más nem ismer úgy és annyira, mint én Még nekem is a felét sem tartottad be annak, amit ígértél. Később, a testi és lelki pancsolás és mosdatás után, amikor már a lámpa is csak hunyorogva bírta hallgatni szavait, odabújt a felesége mellére és becsületszóra, sze­relmükre megígérte, hogy többé ezután nem ígér sen­kinek, semmit! Ezt az ígéretét be is tar­totta. Egészen — regge­lig! Papp János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents