Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-24 / 46. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. február 24., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT .---------------. C upido nyilai ötven felé, illetve az ötö­dik iksz után az ember azt hiszi, hogy megállapodott: nézetei kifinomultak, céljai zömét valóra váltotta, anya­gilag, érzelmileg révbe ju­tott, s nem érhetik előre ki nem számítható meglepeté­sek. Így vélekedünk addig, amíg elénk nem toppan az Ifjúság, hogy megkérdőjelez­zen minden feltétlennek vélt reflexet. Ekkor válik a megfontolt szertelenné, a kiegyensúlyozott szeszé­lyessé, a kopasz a pocako­sodé kortárs csetlő-botló megmosolygandó truba­dúrrá. A mindig aktuális témát dolgozta téváfi'lmrr.é az an. goi David Nobbes. Forgató- könyvében nem véletlenül látott fantáziát David Cun- liffe rendező, aki tudta, hogy szívesen derülünk mások tévedésein. Sejthet­te: olyanok is akadnak, méghozzá szép számban, akik kritikusan szemlélik önmagukat s nem bánják, ha időben figyelmeztetik őket, ha segítőkészen pos­tázzák nekik a jó tanácsokat. Ezért fogadtuk érdeklő­déssel az idősödő, a siker­dús, de agglegénnyé csonto­sodott filozófus és a szerel­mi partikra minden külö­nösebb meggondolás nélkül vállalkozó tinédzserlány ta­lálkozásának, kapcsolatte­remtésének, illetve furán, de mégis törvényszerűen formálódó szerelmének ta­nulságokban feltétlenül bő­velkedő történetét. A bátortalan, a riadozó, a csak a tudományok ber­keiben otthonosan mozgó férfi kísérlete eleve kudarc­ra ítéltetett, hiszen milyen is lehet a havas december és a virágbontó április összefutása. Ilyenkor olvad a hó, és sárba hullanak a fagycsípte szirmok. Nyer­sebben fogalmazva: az öreg kandúr rájön hogy felesle­ges volt dorombolnia. A szórakoztató sztorit ki­fejező erejű társadalmi környezetbe plántálták az alkotók, s ezt a miliőt hi­ánytalanul jelenítették meg a főszereplők: Ros Leslie Ash és Alain Robin Baity, valamint a szinkronszíné­szek szerepkörét velük azo­nos szinten ellátó Kovács Nóra és Smkovits Imre. A magyar kollégák se csak a feladatot, a megbízatást lát­ták, hanem ráéreztek a va­lamennyiünket megragadó motívumokra, s azokat átél- ten továbbították számunkra. Az irodalom — legyen az bármilyen rangos — aligha váltja meg a világot. Az igazon magvas a személyes élményeken alapuló művek azonban hatnak ránk, töp­rengésre, önvizsgálatra kész­tetnek, nemesebbé, bölcseb­bé edzenek minket. Ha mégsem, akkor leg­alább kikapcsolódtunk s ötven előtt és után felké­születlenül érnek Cupido nyilai. Aztán majd ki derül: ki lesz a vesztes ... Pécsi István Rétestészta — görög mintával Sz>eretem a sorozatokat. Valahogy az időtlenséggel kapcsolják össze a nézőt. Kedd és kedd között meg­szűnik a távolság, úgy tű­nik ilyenkor, mintha min­den hétnek csak második napja volna. Ugyanis pél­dául cingár barátunk ott folytatja, ahol abbahagyta, épp olyan bamba és értetlen, mint az elő­ző részben. Egy félbe­szakadt gesztussal folytató­dik a film, elcsattan a po­fon, ami hét nappal ezelőtt kívánkozott ki valamelyik tenyérből. Minden maradt a régiben, s ez azzal a lehe­tőséggel kecsegteti a közön­séget, hogy a világ nem siklik ki sínjeiről. A tv- híradó állandóan veszélyek­kel eseményekkel, változá­sokkal bombáz bennünket, itt viszont kirajzolódik: ma­radunk, akik voltunk. Nem szeretem a soroza­tokat. Arra kényszerítenek, hogy leüljek a képernyő elé, amikor pedig máshoz volna kedvem, felcsigáznak, hogy lelohasszanak. Azzal biztatnak, hogy valami kü­lönös és megoldhatatlan dolog történik majd a kö­vetkező epizódban, mivel az előjelek ezt ígérik. De a megoldás többnyire banális, földhözragadt, hiszen nem lehet a végtelenségig növel­ni a feszültséget. Cicáznak velem, mint macska az egér­rel, újabb és újabb rejté­lyeket agyainak ki, hogy éb­ren tartsanak a kényelmes fotelban. Húzzák-halaszt. ják a megoldást, olyanok, mint az olyan nők, akik in- cselegnek a férfival, s majd jól hoppon hagyják. Nézem a sorozatokat. Fő­leg azért, mert hívogatcan integet a képernyő estén­ként a sarokba, s kíváncsi vagyok, hogy ki ölte meg az áldozatot, kinek a kezé­be kerül a kincs, feleségül veszi-e a jóképű főhős a csi­nos barátnőjét. Közben pe­dig tudván tudom hogy a műtárgyakat megtalálják, a gyilkost letartóztatják, a jó elnyeri méltó bünteté­sét, a rossz pedig megkapja jutalmát. Egyszóval így vagy úgy, de általában rendkívül egyszerű módon átvágják az oly sokáig kötözgetett gordiuszi csomókat, hisz a feladványoknak a megoldás a sorsuk. S minél jobban — akár tucatnyi részen ke­resztül — bonyolítják a cse­lekményt annál kézenfek­vőbb a feloldás. így újab­ban azért rágom a körmöm, most már hét részen ke­resztül, hogy Az Aphrodité- örökség című görög mintá­val díszített rétestészta tit­kait megérthessem. Nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Szeretem is meg nem is, néha legszívesebben belemé­lyednék valami jó regény­be, de aztán az ópiumszívók szenvedélyével nézem, hogy feltűnik-e David Collier há­lószobájában az a bájos sző­keség akj egyszerűen csak Helenének hívatja magát, érdeklődve figyelem Dimas felügyelő csetlését-botlá. sát, kíváncsian várom, hogy Basileos honnan üget elő vadászpuskájával. Az ala­kok jók, az izgalom garan­tált, csak az egészet el tud­nám képzelni egy kétórás formában, ahol nem kevernek bele Ciprusról készült ide­genforgalmi felvételeket, semmitmondó képsorokat, néprajzi érdekességeket. Bár kj tudja? Lehet, hogy sokan éppen ezért kedvelik. A szép tájak szerelmesei ta­lán még azt is el tudják néz­ni, hogy alkalmasint itt csúnya emberek csépelik egymást, meg gyilkolász- nak. El tudok képzelni olyan nézőt, aki azt részesíti előnyben, amj számomra nyűg. Nem tudom a megoldást. Ez még az utóbbi időben ritkán fordult elő. Máskor biztosabb voltam a dolgom, ban. De itt annyi minden­nel zavarták meg a figyel­memet, David Collier any- nyi szépet álmodott össze arról a szőkeségről, hogy bizony nem is sejtem a vég­kifejletet Akárhogy is lesz, kedden újra fölkapcsolom a tévét. Csak azért izgulok, hogy nehogy Valami még jobb filmet vetítsenek, ilyenkor, mert a medve téli álmához hasonlóan legszívesebben átaludná a néző a közbeeső időt. S mit is kezdenénk az utcán a munkahelyen és itt-ott tébláboló alvajárók­kal? (gábor) Idő van — Gothár Péter új filmje Groteszk és érzelem—egy tarsolyban Mit tegyen az az alko­tó, aki groteszk filmvig- játékra „adja a fejét”, de olyan mély érzésű, hogy egyszerűen nem tudja el­titkolni lelki adottságát? Nos, Gothár Péter leg­újabb filmjében — Idő van — nem sokat küz­dött ez ellen. Jóllehet ab­szurd képeket tár a néző elé, mégis mindenik for­dulat önmagában hordoz­za korunk emberének sze- retetéhségét. Mondhatnánk úgy is: „ne­hezen indul a film”. A né­zőtéren ülőket szinte próba elé állítja a forgatókönyvíró Esterházy Péter, aki egyen­rangú társa a rendezőnek. Túl sokat zúdít ránk, igencsak gondolkodni kell, hogy eligazodjunk a törté­néseken. Napjainkról van szó. A Halasi család nyaral­ni indul: a szülők már túl a nem kívánt harmincötön, fiuk, lányuk tizenéves. Gon­dolhatnánk: átlag család, átlag nyári programját él­vezzük akarva akaratlanul végig. Szerencsére, nem igy történik. A rendező — és a két kitűnő főszereplő — ha_ rr.arost új síkra helyezik a cselekményt, és megadatik a nézőnek, hogy filozofikus mélységű konfliktusokat él­jen át. Mindez persze groteszk filmkomédia. Az alkotók nem féltek a már-már hor­rorba hajló kegyetlenségtől, ám megmaradtak a valós határon belül. Végül is: hol a csudában van olyan üdü­lő, amely a „világ végén he­lyezkedik el?” S ez a film­ben — mint kiderül —, a Balaton partján van. Min­den síkon még egyet csava- rintanak hát a filmben s ha abban reménykedünk, hogy szórakozni fogunk, hát té­vednénk. Mégis, sokkal na­gyobb az élmény, mintha tingli-tangli kis vígjátékot látnánk. Vannak azonban esztéti­kai, mj több logikai buk­fencek is. Túlságosan trük­kös az egyik alapkonfliktus megjelenítése: nevezetesen a házaspár hölgytagjának „szőrkinővése”. Hogy tudja az olvasó, miről van szó: Mihály feleségének, Iloná­nak egyszer csak egy szőr­szál jelenik meg az arcán, amit ugyan hiába vágnak le, újra meg újra kinő. Ebből aztán olyan problémát csi­nálnak, amely igazán nem éri meg a fáradságot. A jellemek ugyanakkor elsőrangúan ábrázoltak. Lássuk csak az üdülő gond­nokát — a szerepet Bodro­gi Gyula alakítja kitünően —, ki az ötvenes években a „legfontosabb ember” sofőr­je volt. Még ma is kiskirály. Vagy nézzük Edelhorn pro­fesszort, ki arra hivatott, hogy azt a bizonyos szőrszá­lat eltávolítsa . .•. Tökéletes figurája a vonásokat sűrítő típusábrázolásnak Gothár ezúttal semmitől sem félt. Hogy csak egyet­len momentumot említsünk: Cserháti Zsuzsa táncdaléne- kessel eljátsszatta önma­ga paródiáját. Remekül si­került. Van a filmnek egy igen szomorú vonása: Zala Márk, a kitűnő jellemszínész — a főszerepet játszotta — már nincs az élők sorában. A bemutatóra már nem volt kíváncsi, úgy döntött hogy itthagyja az egész társasá­gát ... E film kapcsán is emlé­kezni fogunk még rá hosz- szú-hosszú ideig. Mikes Márta Larisza Udo Kedves, kellemes vígjáté­kot ígér a televízió műsora. A szovjet film címe: Nős agglegény. Hogy ez képte­lenség? Valóban annak tűn­het, de a történet megma­gyarázza a különös címet. Mert Szergej agglegény ugyan, de egy vonatismeret­ség után, férjnek adja ki magát. Amiből természetesen számtalan bonyodalom szár­mazik attól kezdve, hogy Ta­mara szabadulni szeretne a kéretlen „férjtől”, egészen a megnyugtató happy endig. Tamarát Larisza Udovi- csenko alakítja. A szép, fia­tal színésznő pályája szeren­csésen indult. A filmfőisko­lán a néhány hete elhunyt Szergej Geraszimov és fe­lesége, Tamara Makarova mesterosztályának növendéke volt. Ez már magában bizo­nyos garanciát jelentett, mert Geraszimovék nem vállaltak akárkit növendékül, és ta­nítványaik közül került ki a szovjet filmművészek élvo­nalának java. Tamara első nagyobb filmszerepét is mesterének, Geraszimovnak filmjében — Lányok és anyák — kapta. Természe­tes, kifejező játéka sikert ho­zott számára: sorra kapta a szerepajánlatokat. S bár ez kezdőknél szokatlan, igyeke­zett válogatni, olyan szere­peket keresett, amelyek sze­mélyiségének és akkori ké­pességeinek megfeleltek. „Minden új szerep önvizsgá­lat — vallotta. — Tudok-e önmagam maradni, amikor beleélem magam hősnőimbe, nem lesz-e az az érzésem, hogy elveszítettem identitá­somat? És fordítva: meny­nyire befolyásolja énem a figurákat, amelyeket el kell játszanom? Keresem a sze­repeimét, a rendezőimet, pontosabban: önmagamat a művészetben.” Udovicsenko különösen a rendező személyét tartja meghatározónak. „Nekünk, színészeknek, mindenekelőtt egyéni látásmódú rendezőre van szükségünk. Olyan ren­dezőre, aki személyiség. Ha létrejön az ilyen találkozás, az óriási szerencse” — mondta egy interjúban. Nos, őt sorozatosan érte az a szerencse. A Vörös és fe­kete Geraszimov rendezte változatában Amanda szere­pét alakította, majd Gleb Panfilov irányításával ját­szotta Zinaidát a Valentyi- na című filmben. Szerepei változatosak, hisz a fentiek mellett a Söpredék című, szatirikus komédiában erő­sen karikírozott figurát ala­kított. A hosszútávfutó tak­tikája című produkcióban pedig nem reális személy, inkább szép vízió, amely a hős utolsó óráit megszépíti. Lövés a hátba. Egy gyil­kosság felderítése, Emberek az óceánon — rövid felsoro­lás Larisza filmjeiből. És a Nős agglegény, amely a mo­zik után most a tévé kép­ernyőjén látható, ma, dél­után, 17 óra 45 perces kez­dettel, az 1-es programban. A film rendezője Vlagyimir Rogovoj, Larisza Udovicsen­ko partnere Szergej szerepé­ben Jurij Grigorjev. (erdős) Tárná menti téli este... Madár köröz szétterjesz­tett szárnyakkal a Tárnáig nyújtózó rét fölött. Egerész- öylv. Buteo buteo. Vacsorá­ját vadássza. Lassan óvako­dik előre a homály. Mint feloldott görcs után az iz­mok, a dombok elsimulnak a szürkület zúzmarás-havas hajában. Megfagyott traktornyomban bukdácsol a lépés, ha jég­re téved, felfakad a sovány latyak, őszi búza meztelen­kedik ki a semmi hó alól a domboldalon, levágatlan kukoricaszárak éles levelei karcolják a hideg szájú sze­let. Céltalanul sodródnak feje felett a musthab színű fel­legek. Csönd van. A mező­ről mindent behordtak ide­jében, otthon tesz-vesz min­denki, nem ugatnak a ku­tyák, mert nincs miért ugat­niuk. Hidegben minden úton járó ismerős, tán úgy tűn­het nekik. Kotyog a lábon a cipő, egy rövid tüsszentéssorozat, s a kéz a zsebek alján ko­torász, van ott még C-vita- min drazsé. Felkattintja a zseblámpát, fényében az útra szájat tá- tó, fészeres csűrben jármok csillognak. Visszavillan a járomszeg. Unokák folytonos fogdosásaitól, keze nyomától fényeskedik. Ki tudhatná, hová lettek innét is a vala­ha volt, nyálukat csordító, jámbor-szelíd ökrök. Ko­moran áll a répaszedő vil­la, mozdulatlan az udvarra kidobott, rozsdás szecskavá­gó. A harmadik háznál földre süti a lámpát, nem játszo­gat a fénnyel. Itt benn hal­doklik egy öreg. Talán be kellene menni. Köszönni hal­kan, szőrmesüveget emelve a távozónak. A szomszéd házból fiatal vágyak melege érzik ki. Itt van a fonó. Ki tudja, mióta nem vetnek, nem nyűnek, nem áztatnak, nem bitóinak, tilolnak és gerebeneznek kendert. Nem is fonnak hát. De „fonó” azért van. És vannak megőrzött, szép guzsalyok is, felaggatva a falakra, akár a múzeumi díszek. Benyit az ajtón. Köddé dermedő levegő vágódik ki. A konyhában öregek be­szélgetnek, emlékeik rózsa­füzérét morzsolgatják. Nosz­talgiáznak — így mondják őseikre mosolyintva a fia­talok. A fiatalok, akik a nagyszobába húzódva lesik a színes mozit, a Color Star képzáporát. Kint, a konyhá­ban, szordínóval szól az élet, benn, a szobában, szabadabb a hangulat. Az öregeknek nem kell nagyon marasztal­niuk, hiszen közéjük jött. Asztalhoz ültetik, széket tö­rölve alá, s fahéjas forró borral kínálják. Nézegetik egymást, hosszan. Régi ház. Az öregeknek kezükre pe­reg a szúrágta por, s hull, bele a pohárba is. Rögvest inni kell hát. S indul a be­szélgetés lassan. Mind bele­látnak a tömött, lassú szó­ba. Kötnek ezek a szavak. Kisvártatva köszön, minden­kitől elbúcsúzik. Az úton arra gondol: a nyitott padláson tányérosan száradnak a levágott nap­raforgók, egy fejet le kell hozni, meg a szokott fony- nyadós szőlőből is fürtnyit, s ablakba tenni a korán ke­lő madaraknak. Lassan nyitja az ajtót. Ré­gi ház ez is, pereg a szú­rágta por a kezére, s hull, bele a poharába. Huh! Un­dok albérlet. — Jó estét, tanár úr. .. Meg tetszett jönni? Nem tetszett, de hát mégis itthon van már. Aludni csak kell valahol minden éjsza­kán. Bekap egy konzervet a langyos kályha mellett, fe­ketét kortyol utána, hidegen. Maga mellé teszi a dikóra a táskarádiót, párnát gyűr a dereka mögé, s meghallgat­ja a híreket, mi történt ma Európában . .. Pataky Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents