Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-18 / 41. szám
V 4. NÉPÚJSÁG, 1986. február 18., kedd Kultúra kis pénzen A kultúra sosem volt elkényeztetett gyermeke a mindenkori költségvetésnek. Az csak a mesékben létezik, hogy valaha is bőségesen áramlott a pénz ennek a kézzelfogható hasznot alig felmutató ágazatnak a táplálására, fejlesztésére. Nincs ez egészen másként a gazdagabb országokban sem, a ráfordítás arányai ott sem vigasztalóak. A tárgyi világ arculatának formálói Leendő formatervezők kiállítása Egerben Az Unesco, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete például kénytelen csökkenteni a fejletlen országokat támogató költségvetését az USA és más országoknak a kilépése miatt, ami mögött politikai megfontolások rejlenek. Közismert az üzletiesség térhódítása a nyugati kultúrában, ezzel együtt az amerikaiak nyomasztó fölénye is nagy gondot okoz a francia és egyéb tv-társaságoknak, a nemzeti kultúrát féltő állami szerveknek, hiszen a pénz hiánya gyakran a kom- mersznek kedvez. De maradjunk a magunk háza táján. Érdemes emlékeztetni korábbi időszakokra, amikor a kulturális célokra fordítható összegek a töredékét sem érték el a mostaninak. Igaz, hogy az életre hívott intézményrendszer is éppen csak bontogatta a szárnyait a felszabadulás utáni években. Mégis valahogy több volt a lelkesedés, az ötlet és kezdeményezés, s kevesebb a panasz, a másra — a pénzre, ami nincs — váró tétlenkedés, mint napjainkban. Tudom, hogy szentségtörő gondolatok ezek manapság, amikor néhol szinte lehetetlen mértékben visszafogták a művelődési intézmények ellátására, eszközeik gyarapítására, karbantartására fordítható összegeket. Olyannyira, hogy az ott dolgozók — a helyzet változását sem remélve — leszíveseb- ben elvándorolnának valahova. Természetesen igazuk van azoknak, akik a szűklátókörűség ellen hadakoznak, amikor azt tapasztalják, hogy a pénzek elosztásakor nemegyszer a gazdasági érdekre szinte dogmaként való hivatkozás háttérbe szorítja a jövőre tekintő oktatási és egyéb művelődési célokat. Sejteni lehet azt is, hogy az elszalasztott lehetőségek pótolhatatlan veszteséget jelentenek majd a kulturális örökséget élvezni óhajtó utódok számára is. Az el nem készült dokumentumfilmek, meg nem jelent szépirodalmi és helytörténeti könyvek, fel nem épült művelődési házak, könyvtárak, levéltárak biztosan hiányozni fognak tíz-tizenöt év múlva. Az emberi tudatban keletkezett „fehér folt” — az iskolai zsúfoltság, eszközhiány, képzetlen tanerők miatti elmaradottság —, talán nem látványosan, de érezhetően kiütközik majd, mint tiszta falon a penész, amikor kimarad egy-egy művelet az alapozásnál. Lehetne sorolni még, hogy milyen aggályok fogalmazódnak meg naponta a kulturális életben, mégis, a helyzet túldrama- tizálása helyett, a cselekvésre buzdítás, a tennivalók számbavétele, felmérése lenne hasznosabb. Hiszen, az alapok sokkal szélesebbek, megbízhatóbbak, mint néhány évtizede. Visszaidézve a felszabadulás utáni régi korszakot, jut eszembe egy kedves epizód, ami szinte hihetetlenül hangzik ma már. A napokban öreg iratok rendezgetése, selejtezése közben, véletlenül a kezembe akadt egy meghívó, kelt 1949. augusztus I5-én, a feladója Pest vármegye szabadművelődési felügyelője, aki kultúrvezetői tanfolyamra hívta be Kecskemétre — többek között — e sorok íróját, akkori hu- szonegynehány éves fiatalembert. Leírta a teendőket, helyszínt stb., majd ezeket közölte velünk annak idején: „Jegyzetfüzetet, írószert, takarót, lepedőt és kispárnát, valamint tisztálkodáshoz szükséges eszközöket mindenki hozzon magával." Gondolom, hogy manapság ugyancsak meglepődne valaki, ha ilyen felmálházottan kellene egy tanfolyamra elindulnia, de akkor ebben nem volt semmi meghökkentő. Mint ahogy azon sem ütköztünk meg, hogy Tetét- len-pusztára a műkedvelőgárda — mellesleg Gorkij: Kispolgárok című művével — egy teherautó platóján utazott nem a legszebb időben, s nem először ilyen módon. Igen, az volt a „hősi korszak”, ahogy ma mondják, bár akkor senki sem gondolta, érezte annak, csak fiatalok voltunk és lelkesek. Talán hiba is, hogy mostanában szinte félünk ezekről szólani, most is csak a humoros oldala miatt idéztem fel. Hogy miért emlegettem mégis ? Mert tapasztalom, hogy a letargikus hangulat rátelepszik a kultúra művelőire, s ettől meg kellene szabadulni valami módon Hogy miként gondolom? Egyrészt hinni és bízni kell abban, hogy az oktatás, a közművelődés valamennyi ága értékképző a szocialista társadalom számára, s ezeknek a „kiemelt” támogatása nem valami holt befektetés. Beleértve a vele bajlódó, olykor már elkeseredett emberek talpraállítá- sát is, oly módon, hogy legyen becsülete, rangja a munkájuknak. S ami ebből következik: hinni kellene abban is, hogy nemcsak a pénz emeli fel a színvonalat és ösztönöz többre, jobbra, hanem az emberi képesség kibontakozásának lehetősége, alkalma önmagában is. Amit viszont meg kell teremteni. Magyarán szólva: a meglévő kicsi pénzt inkább az öntevékeny népművelők utaztatására, terem- és eszközigények kielégítésére, szakkörök fenntartására, az igazi népművelésre kellene fordítani, semmint a méregdrága „hakni", látványos rendezvények támogatására. A lakosság közreműködésével már eddig is sok új tanterem, tornaterem, uszoda, sportpálya, óvoda épült, de a művelődés gyengén felszerelt, alig támogatott intézményei bizony számos helyen csak vegetálnak, ajtajuk alig nyílik ki — a heti egy diszkón kívül — értelmes programok hiányában. Talán nem csupán egy „veterán” népművelő fantá- ziálása, hogy a „kis pénzek” jobb, célszerűbb elosztásával lehetne ezen is segíteni. És ismétlem: a megbecsüléssel. Hogy még néhányan se tarthassák, nevezhessék „fantasztának” az áldozatkész népművelőt és „megszállottnak” a szabadidejét is ilyen célokra fordító pedagógust. F. T. P. Ma még sokak számára túlzásnak tűnik, ha valaki az 1983-as 'esztendőt fontos fordulópontnak nevezi a magyar iparművészet történetében. Az Iparművészeti Főiskolán ekkor került bevezetésre az új oktatási reform amely megváltoztatta az addigi képzés szemléletmódját és rendszerét. A sok ellenérzéssel és kétkedéssel fogadott program megvalósulásának a dokumentálására maga a főiskola vállalkozott. Az 1983 84-es tanévben az új tanterv szerint indított első évfolyam munkáját mutatták be már két alkalommal a fővárosban. Először 1984-ben, majd 1985-iben, s most a Megyei Művelődési Központban az egri nagyközönség is megismerkedhet az Iparművészeti Főiskola hallgatóinak alkotásaival. Január 27-től látható a Megyei Művelődési Központ Galériájában a képzés új rendszerében és szemléletmódjában — szinte didaktikus alapossággal — bepillantást nyújtó kiállítás. A szakmán kívüliek számára nem túlságosan ismert, miben tér el egymástól a régi és az új képzési rendszer. A korábbi egyszakos képzést kétszakossá alakították és bővítették a választható szakok számát. A tanulmányok elvégzését több nagy ciklusra bontották. Az Alapképzési Intézet szűrőjén átjutva, a Tervezőképző Intézet stúdióiban folytatják tanulmányaikat a leendő iparművészek. (E stúdiók múlt évi munkájának teljes keresztmetszetét mutatja be a művelődési központ kiállítása!) A főiskolai szint elérésével megkezdődik a gyakorlati (Fató; \Kő>hidi’ Imre) képzés, az erre a célra létrehozott intézetben. A következő lépcsőfok az egyetem; szintet jelenítő Mesterképző Intézet elvégzése, és ezzel még mindig nem zárul le a képzés; másod- diploma megszerzése, doktori szint elérése is lehetséges. A tartalmi változások közül pedig talán a legfel tosaibb, hogy az Iparművészeti Főiskolán szinte hagománynak számító képzőművészeti szemléletet radikálisan megszüntette a képzési reform. Ez tükröződik a kiállításon látható tematikus egységekből, a szakstúdiók bemutatott anyagaiból. ígéretes tehetségek alapos szakmai ismeretekkel, igényesen megvalósított munkái sorakoznak egymás mellett a bemutatón. A közriapi ember valószínűleg nem is igondol rá, hogy az őt körülvevő tárgyi ívilág arcát formatervezők dlahítják. Ma már az ipari termelésben szinte nincs olyan terület, ahol ne működne közre forma- tervező. A tervező közreműködik más szakterületek specialistáival és ez az együttműködés a WC- papírtól az űrrepülőig terjed, a kettő között pedig megtalálható mindaz, amire az embernek szüksége van: a lakás egész berendezése a kanáltól a fürdőkádig, a bútorokkal, poharakkal edényekkel, rádióval, villanykapcsolóval, kilinccsel, telefonnal és bo- rotvokészülékkel egyetemben. A lakáson kívül sincs ez másként az utcán, az irodában, a gyárban. Egész környezetünkön meglátszik a formatervezők jó vagy rossz hatása. Érdekes módon még ma is meglehetősen eltérő elképzelések élnek a formatervezők tevékenységéről. A mérnökök művésznek. a képzőművészek pedig mérnököknek tartják őket. Fölvetődhet a kérdés: alapjában véve művészi alkotómunkáról van-e szó vagy sem? Művész vagy technikus a formatervező? E kérdés megválaszolásánál figyelmet érdemel az a körülmény hogy a műkriti- kusok, a művészettörténészek és a múzeumigazgatók már korábban törekedtek az efféle tevékenység értékelésére, mint a technikusak, a mérnökök, a kereskedők és általában a gazdasági élet vezető személyiségei. így kerültek formiatervezett tárgyak szerte a világon a művészeti múzeumok gyűjteményeibe. ■Nálutik, Magyarországon csak újabban érdeklődnek a formatervezés — mint a gazdasági sikerhez, vagy sikelrtelenséghez hozzájáruló tényező — iránt. Ezért is alakult ki az a helyzet, hogy a végzett formatervezők nagy része nem a szakmájában vagy esetleg külföldön káresett és talált munkát. Ezen a főiskola *reformja se tud önmagi'ibati változtatni, az ipar lés la Kereskedelem vezetőinek szemléletváltása segíthet csak. A kiállított terveket, tárgyakat szemlélve erősödhet meg bennünk a gondolat, hogy az ipdr és a kereskedelem megszabadulhatna már a kommersz, a hamisan cifra és a csúnya áru egyedül eladhatóságába vetett rendíthetetlen. bizalmától. Miközben sokan panaszkodnak a kor ellentmondásos fejlődésére anélkül, hogy befolyásolni tudnák, e leendő formatervező iparművészek alkotómunkájukkal ellenállnak majd a csak merkantilista gondolkodásmódnak. így az előőrs posztján nem részesülnek majd az elnéző jó- akartban, amely a hagyományos közfelfogás szerint a bohém .művésznek kijár. Méltányos volna tehát legalább elismerni hátrányos helyzetüket és lehetővé tenni számukra, hogy néhány év múlva — a mesterképzőt elvégezve — minőséginek egyáltalán nem nevezhető környezeit- és tárgykultúránkban reformot hajtsanak végre. Lengyel László i4 i/Utf Olajos Béla az én barátom. Igen, az enyém. Most ugye csodálkoznak, nem értik, hogy miért dicsekszem egy ismeretlen ember barátságával. Mert még nem tudják a titkot. Hogy Bélus az ország megmentöje, prófétája, atyja! Nem, kérem, ne is találgassák, hogy mit csinált. Nem focista. Nem is Antal Imre. És a női szépségversenyen is legfeljebb nyolcadiknak végezne. Ő kérem egy írásművei emelkedett nemzeti nagyjaink sorába. Költeménnyel? Regénnyel? Drámával? Nevetséges! Azt ma már mindenki tud írni, ha rossz kedve van. Az én barátom egy olyan művel emelkedett a Pantheonba, amelyre a legnagyobb szüksége van ennek a bal- és jobbsors sújtotta népnek. Olajos Béla megalkotta Magyarország első csúszópénzéi borravaló-árjegyzékét. Mert mi kellett még nekünk a boldogsághoz, polgártársak? Tej van, méz van, Kánaán lesz. Talán paprika is. De az élet végső kérdéseire eddig nem volt válasz. Hány reszkető lélek, hány sóvárgó szellem tette föl a nagy kérdést a süket egeknek: menynyit adjak? Álltunk tétován a boltban, a szervizben, a hivatalban, a rendelőintézetben, a hotelben, az iskolában,. a vendéglőben, a szülészeten, a sebészeten, a proszektúrán: mennyit adjak? Ennyi vajon sok? Annyi vajon kevés? Történelmünknek volt már néhány nagy problémája: honfoglalás, tatárjárás, Mohács, Rodostó, Világos. De a döntő pillanatokban mindig tudtuk a feleletet. Vagy tudták mások: besenyők, tatárok, törökök, osztrákok stb. De a MENYNYIT ADJAK? nemzeti sorskérdésre saját magunknak kell válaszolnunk, amíg nem jön ki a KGST-árjegy- zék. Olajos Béla ezt megtette helyettünk. Dicsőség néki! És most, ha megengedik, fellapozom az egyedülálló alkotást, és idézek belőle néhány örökérvényű összeget, amely ezen a héten érvényes. Tizenkettedik oldal, második bekezdés: étteremben. Családoddal ebédelsz. Azt akarod, hogy ne rúgjanak beléd: a fizetendő összeg öt-tíz százaléka. Azt akarod, hogy köszönjenek, ha elmégy: tíz-húsz százalék. Azt akarod, hogy emlékezzenek rád, ha visszatérsz: semmit ne adj. Tizennyolcadik oldal: hiánycikk-beszerzés. Nincs boyler az egész országban — ötszáz forint. Akad boyler, de éppen most nincs, ötszáz forint. Annyi boyler van, hogy nem lehet tőlük bemenni a boltba: ötszáz forint, különben lyukas lesz. Huszonkettedik oldal, autószerviz. Nincsen ismerősöd a műhelyben. Kétszáz forint. A szervizvezető az unokatestvéred, háromszáz forint, nehogy azt mondják. .. Te vagy a szervizvezető: annyit adj, amennyit nem szégyellsz — prémiumként. Negyvenedik oldal: egészségügy. Egyszeri ingyenes orvosi ellátás az SZTK-ban: nem kell adni semmit, úgyis halandók vagyunk. Ha valaki netán nem hinné, akkor a következő tarifákat javaslom. Az orvos mosolyog, kedves: kicsi összeg, mert ingyen is mosolyogna. Az orvos hűvös, közömbös: nagyobb összeg, mert bánatában AIDS-nek nézi az influenzádat. Az orvos durva, kíméletlen: komoly összeg, mert legközelebb béledet ontja. Orvos béledet ontja, és ottmaradsz a műtőasztalon: egy üveg osztrák bor, tavalyi évjárat. ízelítőül ennyit. A csúszópénz- és borravaló-árjegyzék megvásárolható. Pótkötetek inflációs ütemben folyamatosan. Ára: vászonkötésben száz forint, bőrkötésben kétszáz forint, stenci- lezve, de biztosan megkapva háromszáz forint. További felvilágosítást minden reggel nyolctól kilencig a Múzeum és Lenin körút kereszteződésénél adhatok. Természetesen ingyen. Ugye értik? Nógrádi Gábor
