Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-13 / 10. szám
mmmm NÉPÚJSÁG, 1986. január 13., hétfő Gondolatok a képtárról Mit láthatunk Szombathelyen? A képtár épülete (MTI-fotó — KS) Színvonalas humor A jó színész kincs, de még nagyobb érték az alkotó művész, aki nemcsak arra képes, hogy mások műveit tolmácsolja hiánytalanul, hanem saját míves munkáival is a közönség elé lép. Ebbe a ritka kategóriába tartozik Körmendi János és Gálvölgyi János, akik nem véletlenül találtak egymásra. Mindketten avatott toll- forgatók, a színvonalas humor felkészült, tehetséges képviselői. Közös bennük a hangoltság, a felelősségtudat, az igényesség, ám mégis egyéni ízű produkciókkal lepik meg nézőiket, hallgatóikat. Közös műsoraik alkalmával nem összegeződnek, hanem hatványozódnak adottságaik, vagyis kínálatuk minőségi többletté formálódik. Ez történt szombaton este is, amikor az egyes csatornán Jó kedvet adj! című programjukat vetítették. Kerülték a könnyed kacajt fakasztó, harsány, hatásvadászó motívumokat, épp ezért hamisítatlan, bölcs derűvel ajándékozták meg a készülék előtt ülőket. Nem éltek vissza senki türelmével, mondandójukat mindössze negyvenöt percbe tömörítették. Kiemelték a legfontosabbat, a legjellemzőbbet, száműzték az üresjáratokat, a lopakodó unalmat. Érezték: hol, mikor kell, illik váltani, élénkíteni. Másként fogalmazva: szerkesztésből is jelesre vizsgáztak. Ennek a megnyerő alapállásnak köszönhető, hogy íze- lítőt kaptunk az ötletesen tálalt, a megkomponált, a szövegében is kifejező erejű, olykor ironikus motívumokban bővelkedő paródiából. Erről tanúskodott a Te- lefonbetyárkodás, az a,blokk, amelyre sokáig emlékszünk majd. Elismerés azért, hogy felhívták a figyelmet Mikszáth Kálmán aktualitására, ma is friss, élvezetes stílusára (Egy klasszikus a szerencséről). Érdem ez, mert a nagyságok előtt fejet hajtunk, de megfeledkezünk arról, hogy szellemi leleményeik örökzöldek, s nem arra rendeltettek, hogy a könyvtárak díszes polcbörtöneiben senyvedjenek. Körmendi könyve három esztendővel ezelőtt elég nagy vihart kavart. Most viszont milliók győződhettek meg arról — ilyen széles körben aligha válhatott népszerűvé a kiadvány —, hogy írónak se akármilyen, hiszen személyes élményeit frappánsan köti csokorba, úgy, hogy arra más aligha képes. Gyorsan búcsúztak tőlünk, maradandó impressziókkal gazdagítva minket. Reméljük: hamarosan találkozunk velük. A képernyőn is ■ ■ ■ Pécsi István Színház a tévében Egészen rendkívüli színházi előadásokra emlékszem a hatvanas évekből. Akkor még a televízió kevéssé terjedt el, és rádió mellett próbáltam elképzelni, hogy mi is zajlik le a színpadon. Egy suttogó hang ugyan közölte, hogy ki, merre mozdul, milyen a díszlet, hogy áll a szereplőkön a ruha, de ez különösebben nem zavart. Képzeletemben kikerekítettem a játékot, teljessé vált a produkció, talán jobbá is, mint valójában. A televízió megjelenésével nem hogy kitűnőbbek, de talán egy hajszálnyival rosz- szabbak is lettek a közvetítések. Annak előtte volt valami varázslatos abban, hogy valóban aznap este helyezték el a mikrofont a színházban, egy az egyben szólalt meg a színészek hangja. Most azonban minden varázslat eltűnt, kon- zerveket tekinthetünk meg, amelyek egy-két évaddal ezelőtt arattak sikert, esetleg mértéktartó tetszést. Éppen az egyediség, az egyszeriség élménye vált semmivé, ki- lúgozódott a jelenlét. Akkor gondolkodtam el erről, amikor csütörtökön Szép Ernő Májusát tekinthettük meg a képernyőn. A darab kitűnő színészek tolmácsolásában jelent meg, ültek a poénok is — de inkább csak a jelenlevő közönség számára. Akik annak idején lent ültek a széksorokban, s rivaldán túl, föltűnt nekik a Liget csodálatos világa, beleélték magukat a helyzetbe. Azaz, „vették a lapot”, ami minden valamirevaló társulatnak a vágya. Érzékelhető volt a jelenlétük, figyelmük magával vitte a darabot, kitapintható volt a kapcsolat a játszók és a nézők között. Ez azonban nem vált él- ményszerüvi azok számára, akik felvételről nézték a játékot. Inkább külső szemlélőként állapították meg: itt valami történt, ami szomorú, itt meg, valami más zajlott le, ami nagyon mulatságos. De az, hogy mi közünk lehet ehhez, az olykor nem vált nyilvánvalóvá. Abból fakadt e fénytörés, hogy más-más közegben szólalt meg ugyanaz a szó, így mást is váltott ki. Nem kis feszültséget kelt a jelenség a színházi közvetítésekben. Olykor próbálják is feloldani valamilyen eszközzel, például azzal, hogy felemás produkciókat készítenek: a stáb szövetkezik egy társulattal, s kifejezetten a képernyő számára vesznek föl valamit. Így ügyesen keveredhetnek a közeli felvételek a távoli képekkel, meg aztán érvényesülhetnek a sajátosságok, amelyek megkülönböztetik a kétfajta nyilvánosságot. Mert amikor Thália otthonába megyünk, többnyire gálába vágjuk magunkat, s többed- magunkkal örülünk vagy búsulunk a történeteken. Amikor pedig benyomjuk a készülék kapcsológombját, papucsban és pongyolában, esetleg süteményeket majszolva, sört kortyolgatva figyeljük a fejleményeket. Kár volt némileg Szép Ernő művéért: az előadás a felvétel idején hű volt az alkotóhoz, Eszenyi Enikő, Rudolf Péter és Reviczky Gábor — a főszereplő trió — szívét-lelkét beleadta a kedves játékba. Viszont reakcióik és gesztusaik már konzervízűvé váltak az eltelt idő alatt. Hasonló jelenséget máskor is tapasztalunk: így például a pótszilveszter produkciói hasonló okból váltak monotonná és kevéssé mulatta tóvá. Végig kell gondolni ezeket a különbségeket, hogy a televíziónéző ne kibicként figyelje, hogy mi zajlik a színház és közönsége között, mert hamar elunja a felesleges harmadik szerepét. Gábor László A gondolatok, amelyek a közelmúltban megnyílt szom. bathelyi képtár látásakor hatalmukba kerítenek: az öröm, az elismerés. Igazi európai építmény! Elegáns, levegős, stílszerű, funkcionális. Külsejében, méreteiben reprezentatív. A (környezet rendezetlensége, de ígéretes, hogy az Iseum folytatásaként, a képtár alatti ásatások bemutatásával az állványlábakra állított múzeum régészeti leletekkel is ki egészül. Környezetéhez illeszkedő, (még a nem túl jól sikerült, zsinagóga-zeneiskola kiegészítést is föloldja) monumentalitásával kiemelkedő, esztétikus épület. Jegyezzük meg a Vas Megyei Tervező Iroda pályadíjnyertes építészeinek, Mátis Lajosnak és Sólyom Miklósnak a nevét! A múzeum méreteivel, tiszta stílusával uralja a teret, de nem nyomja el a környezetében levő történelmi emlékeket vagy mai épületeket. Ügy simul hozzájuk, hogy harmonikussá teszi a környező teret, a környező objektumokat. Hosszan elnyúló, sima fehér homlokzat. Dísze csak a felirat: Szombathelyi Képtár, S az építés történetét felidéző rövid szöveg a táblán. Emelkedettség, s az öröm keríti hatalmába a belépőt. Jólesik betérni ide forró nappalokon vagy borongós estéken is, mert a képtár több, mint egyszerű kép- gyűjtemény, közművelődési intézmény is előadótermek, kel, vetítésre, bemutatásra alkalmas helyiségekkel. (Remélhetőleg élnek is a ház giazdái e páratlan lehetőséggel.) NADZSIBEK HÄFIZOV: KÁRBEJELENTÉS — Hadnagy elvtárs, eltűnt a tv-készülékem! Ezek a riadalommal teli, remegő hangon kiejtett szavak arra késztették a rendőr hadnagyot, hogy munkáját félbeszakítva, felemelje a fejét. A küszöbön egy ötvenéves forma férfi állt, és a kezében gyűrögette a kalapját. — Hogyhogy eltűnt? Egy tv nem négylábú jószág, hogy csak úgy eltűnjön. Mondja azt, hogy ellopták. — Az is lehet, hogy ellopták — mondta a férfi, és reménykedve nézett a hadnagyra. — És még mit loptak el magától? — Eltűnt a szőnyegem is, amit a lottó tárgynyeremény- sorsolásán nyertem. — És még? — Az új öltönyömet is megfújták. — Mikor? — Pontosan nem tudom megmondani, kiküldetésben voltam egy teljes hónapig. — Nem tartózkodott senki odahaza ? — Csak a feleségem. — És ő mit mond? — Semmit, őt is elrabolták. — Lehetetlen! — állt föl íróasztala mögül a hadnagy. — Pedig így történt, hadnagy elvtárs. — Neve? — Uszmanov. — A feleségét kérdeztem. — Fánikának hívták, ám a családnevét, be kell vallanom, nem tudom Gyönyörű a képtár belső építészete. Harmonikus a külsejével: fehérben és bar, nában tartott szépen ívelt képcsarnokával, tágas kiállítótermeivel, ragyogó vilá, gítással. Ez az elegancia, ez a jó építészeti szellem elkísér a nem kiállításra szolgáló részekbe, a büfébe, a folyosókra is. Mindig is irigykedve néztem a skandinávok, az olaszok, a franciák elegáns múzeumait, amelyeket nem szükségmegoldásként, toldozva, foldozva alakítottak kiállítóteremmé, hanem tudatosan e célra építettek. Jó anyagokból, jó minőségben. S most íme a miénk ez a képek, szobrok bemutatására tervezett, s igen színvonalasan kivitelezett múzeum. Látszik, akik építették, nem voltak közömbösek. Hogyne, hiszen egy ország mozdult meg, hogy Szombathelynek méltó képtára legyen. S az építők, a kivitelező vállalatok is maguknak, megyéjüknek, városuknak építették. Öröm itt a képeket, szobrokat nézni, de öröm lehet itt dolgozni, rendezni is. Rendkívül gazdag a kiállítások anyaga. Derkovits és Dési Huber a fő attrakciók. Kezdetben Derkovits Képtárat akartak létrehozni, ám a szándékot túllépték a lehetőségek. S különben is a város már birtokolta Dési Huber István hagyatékát. Derkovitsnak száznál több műve, Dési Hubernak nyolcvan festménye, rajza látható. S nem is akármilyen alkotások. Főművek, mint Derkovits korai önarcképe, — Mikor házasodtak ösz- sze? — Két nappal a kiküldetésem előtt. — És mikor ismerkedtek meg? — A házasságkötés előtti este, a moziban. — Minden világos, károsult elvtárs — mondta a hadnagy, miközben határozott mozdulattal felállt. — Írjon egy beadványt szeretett hitvese különös ismertetőjeleinek részletes felsorolásával. És mi haladéktalanul kerestetni fogjuk az egész országban. öt perc múlva a hadnagyot, miután a folyosón elszívott egy cigarettát, a dolgozószobájában a következő kép fogadta: az ötveneszten- dős ifjú házas szemét erősen összehunyorítva, fejét egy tiszta papírlap fölé horgaszt- va ült az asztalnál, és ezt hajtogatta: „Fáni! Fáni! Fá- nika!” Azonban bárhogy is erőlködött, képzeletében sehogy se tudta felidézni annak a fiatalasszonynak a képmását, aki oly hirtelen beleegyezett abba, hogy a hitvese legyen... REAN BIKCSENTÁJEV: INTELLIGENCIA KÉRDÉSE A szorító szőnyegén feküdtem, és nem találtam valami rózsásnak a helyzetemet. — Egy! — mondta a versenybíró. — Ne siess, nem kerget a tatár. — Mit csináljak, ez a szabály. Kettő! a sokat reprodukált Halas csendélet, a Zsákolok, a Kávéházban, a Telefonáló, a Dunai homokszállítók, a Ha_ jókovács. S természetesen grafikai lapok a Dózsa-soro. zatból. s két, ritkaságot jelentő szobra is. Dési Huber- től önarcképe, kubista és konstruktív ihletésű tájképei, későbbi korszakának szabadabb alakításé munkásai, parasztjai. De kiegészült a gyűjtemény a Szocialista Művészek Csoportja egykori tagjainak műveivel is. Goldman György, a rövid életű és szerény, ám annál jelentősebb életművű szobrász, Sugár Andor, Fenyő A. Endre, Háy Károly, Kondor György Fehér (Weiss) György. Roxy József és mások. Szocialista törekvések a XX. század el_ ső felének magyar művészetében címet viseli a kiállítás, a képtár méltó büszke_ sége. Sehol az országban (még a legnagyobb magyar képzőművészeti gyűjteményben, a Magyar Nemzeti Galériában) sem látható ilyen rendszerezett egységben. Ilyen összefoglaló gazdagságban e korszak művészete. A magyar avantgárd, a századelő hazai művészeti irányzatai, a két világháború közötti magyar művészet (az Európai Iskola, a Római Iskola) jelesei, mind képviselve — Mondd, van gyereked? — Van — morogta a bíró. — Három! — Képzeld el. hogy én vagyok a fiad — nyögtem. — Négy! — számolt a bíró, de a hangja már nem csengett olyan magabiztosan. — És a te fiad fekszik széttört állkapoccsal a ring poros szőnyegén, a szemében bánat ül... — ö-ö-öt! — suttogta a bíró. — Fekszik és szegény szüleire gondol, akik felnevelték, dédelgették... Szeméből keserű könnyek hullanak!.. — Hat! — zokogta a bíró. — ötezer néző bömböl az arénában, és tombolva ünnepli a szívtelen győztest, aki mellét kidüllesztve, fölényesen néz le áldozatára. — Hét! — szűrte a szót fogán keresztül a bíró, és gyűlölködve mérte végig ellenfelemet. — Késő este pedig, amikor kihunynak a sportcsarnok fényei, a szerencsétlen atya megöleli összetört fiát, és... — Te győztél! — kiáltotta könnyek között a bíró, és gyöngéden felsegített a szőnyegről. Miközben melegen megszorítottam legyőzött ellenfelem kesztyűjét, a fülébe súgtam: — Intelligencia kell ide, nem nyers erő. Megértetted, sporttárs ?! Az ufai Henek (Vasvilla) c. szatirikus lapból fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ vannak az elegánsan, levegősen rendezett termekben. Válogatás a Szombathelyi Képtár kortárs gyűjteményéből — a másik nagy terem ugyancsak egyedülálló bemutató. Hiszen, ha hiányoznak is nagy nevek, nagy egyéniségek, így, ilyen teljességben, mégiscsak ez az ország egyetlen, napjainkig tartó kortárs gyűjteménye, modern képzőművészeti kiállítása. (Mint ismeretes, a Nemzeti Galéria XX. századi kiállítása a 60_as évekig öleli fel a kortárs művészetet, abban is az utóbbi 20 év igen szórványosan kép_ viselt.) Az Európai Iskola képviselőinek — Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Martyn Ferenc, Barcsay Jenő — művei biztosítják az előző teremben látottak, s a kiállítás folyamatosságát. De elvezetnek egészen a legújabb törekvésekig, a fiatal grafikus nemzedék reprezentánsainak, s hagyományos táblakép megújulásának tettenéréséig. Visszatérésre, a művek tanulmányozására ösztönöz a képtár — mindenekelőtt jól rendezett, gazdag anyagával, de legalább ennyire az épített környezettel, hangulatával, a hely szellemével. Kádár Márta A kolléga... Amikor a szerkesztőségből visszacipeltem a 30 kiló ólmot a Bródy Sándor utcai nyomdába — állítólag nem jót küldött Ács Feri bácsi, meg a betűszedő társaság —, jót nevetett és azt mondta: ez amolyan inasavató az újságíró szakmában. Aztán a lapkészítés egyik szünetében meghívott a Dobosba — ez nagy szó volt nála — egy kupicára és egy szendvicsre. Emlékszem, visszaakartam kérni, de kijelentette: „Majd akkor, fiatalember, ha annyit keres már, mint én most.” Koccintott és akkor mondta ki először, hogy: „kolléga ...” Ettől kezdve nem volt egy szabad percem sem: randevúkat késtem le, éjnek idején keveredtem ágyba, s hajnalok hajnalán keltem miatta. Már- már azt hittem, hogy pikkel rám, később rájöttem: „csupán" a szakma fortélyait akarta elsajátíttatni, velem. Sokoldalú volt: fotózott, írt, tanított. Szerette az embereket, a színházat, a jó filmeket, a könyvek imádatára nevelt. S megdolgoztatott egy-egy kézirattal — hémelyiket háromszor is átírtam —, s amikor végre elfogadta, egy Kálmán Imre-operett slágerét fütyülve vitte a folyosón be a szerkesztői szobába. Ejnye, most jövök rá, hogy végig magamról bel szélek. Holott tanítómesteremről — többünk útjának egyengetőjéről — Márkusz Lászlóról akartam írni. Mert ma lenne hatvanéves. És most már én is meg tudnám hívni egy születés- napi kupicára •.. (szilvás) Ezen nevet ßa&kiria Egy hét...
