Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. január 11., szombat 6. MINDENNAPI NYELVÜNK Az emberi hang — a gépi hang A gyakorlati beszédművelés és beszédnevelés szempontjából is fontosnak tartjuk közleményünk témáját, annál is inkább, mert emberi kapcsolatainkban egyre inkább, kevesbednek a természetes emberi hangon, az emberi hang hanghűségén megszólaló beszédtevékenységi alkalmak, és a gépi hangon, a gépi hang közvetítésével megvalósuló élőszóbeli megnyilatkozásaink hanghűségét nagyobb veszély fenyegeti, mint gondolnánk. A gépi hangon, a rádióban, a televízióban, a hanglemezeken, a magnószalagokon közvetített egyre több beszédtevékenységnek pasz- szív résztvevői vagyunk, s napról napra szaporodik a gépre, a gépi beszédre hallgatók száma. A csendes, jóízű beszélgetésre alig van lehetőségünk. Napi dialógusainkat is elsősorban „telefonhangom” mondjuk és halljuk. A gépi hang árasztja el családi életünket is: az egymással való természetes beszélgetés helyét a gépi hangon megszólaló nyelvi környezet bitorolja, s gyerekeink alig részesülnek a természetes emberi hangon közvetített beszéd élményében és hallásérzetáben. Miért tesszük mindezt szóvá? Elsősorban aaért, mert bár a gépi hang forrása is az emberi hang, de a gép közvetítő szerepével bizonyos és alig kiiktatható torzulások jelentkezhetnek: az elszemélytelenített géphang és gépi szóáradat sokat „elvesz” a természetes mivoltában elhangzó beszéd hatóerejéből. Még a legtökéletesebb gépi, műszaki megoldások sem képesek a vox hwmana, az emberi hang személyiségjegyeinek, jellemzőinek visszaadására, közvetítésére. A természetes beszéd és a géppel közvetített élőszóbeli megnyilatkozás közé ékelődő semleges gépi hang valóban elsemle- gesiti az emberi hang személyes varázsát. A természetes élő hangzáshoz hasonlóan a gépi hangzás is alkalmas bizonyos információk közvetítésére: de meggyőző erőben nem versenyezhet a természetes élő hangzással. A gépi közvetítéssel megszólaló hangzás, a gépi beszéd szinte arctalanná válik. Az élő, az eleven emberi beszéd legsajátosabb hangzási jellemzői, a hangerő, a hanghordozás, a hangmagasság, a hangszín, a hanglejtés, a dallam, a beszédiram, a ritmusváltás, a beszédbeli csend, a szünet, az élőszót kísérő és erősítő gesztuskészlet stb. átformálódnak vagy elmaradnak, s akarva akaratlanul el-eltorzulnak * a természetes hangzáshoz igazodó beszédhangjaink is. Magánhangzóink természetes jóízét, mássalhangzóink fordulékanyságának szinte művészi erejét is károsodás érheti. De különösen sérülékennyé válik a géppel közvetített hangzásban a beszélő egyén személyiségétől is függő orgánum, amelyre az elhangzó beszéd zeneisége és hangzásvilága is épül. A jellegzetes beszédhibákat is felnagyítva halljuk a gépi beszédtevékenységben: az éles, a rizsikelő, a sípoló hangzók által közvetített szövegrészieteket alig értjük. Egyre többször hallunk elszemélytelenített, gépi hangzást, mely „közelbe- itávol egyforma és senkihez sem szól” (Kosztolányi) A beszélőtársak rá se hederítenék. Tennünk kell még el- gópesiedett világunkban is ez ellen a jelenség ellen, s talán így közelebb kerülünk egymáshoz a természetes emberi beszéd segítségével is. Dr. Bakos József ÉLETBEN MARADNI Trauolta bravúrja Ha Sylvester Stallone filmjeinek történetét a magyar népmesék nyelvére ültetnénk át, bizonyára így kezdődne a mese: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény vándorlegény, aki elindult szerencsét próbálni. Útközben szakadékokon, égbenyúló hegyeken kellett átjutnia, szörnyekkel, sárkányokkal megbirkóznia, mígnem eljutott Tündérországba és elnyerte a világszép királylány kezét ...” Stallone legújabb filmje, az Életben maradni című is tipikus amerikai karriertörténet. Ám, ami mégis a többi fölé emeli: a forgató- könyvíró-rendező sajátos világlátása, az életről alkotott véleménye. Szögezzük már le az elején: aki John Travoltával a főszerepben megnézi Sylvester Stallone filmjét, vérbeli, profi alkotást lát. A stáb valamennyi tagja minden lehetőséget megragad arra, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa, a lehető legtöbbet hozza ki a szituációkból. Elég csak a rendező és a főszereplő alkotótársai közül néhányat megemlíteni, hogy érzékeltessük a színvonalat. Zene: The Bee Gees, ■kép: Nick McLean, s a két táncosnő-színésznő: Finola Hughes és Cynthia Rhodes. iE filmben is az akarat győzelmét láthatjuk, az emberi fizikai teljesítőképesség cáúcsra emelését. Maga a történet első látásra, mintha háttérbe szorulna. Csak ha alaposan belegondolunk, derül ki: kemény ez a kapaszkodás, kemény ez a harc, amit az életben maradásért végig kell vinni. A Broadway show-világába csöppenünk, s mi is lehetne a főszereplő, Tony Mane- ro vágya, minthogy táncosként a kar utolsó sorából az élre törjön, mi több, sztár legyen ... Nos, ez a film végére meg is valósul — s végképp nem éri meglepetésként a nézőt. Közben — finom megoldással — szerelmi háromszög története is pereg a szemünk előtt, s e harcból sem kétséges, ki kerül ki győztesként. A film igazi érdeme a bravúros táncjelenetek meg- komponálása, a zene, a látvány. Nem mindennapi táncművészeket láthatunk itt. Magasfokú szakmai tudás, a legárnyaltabb kifejezőkészség birtokában vannak, s mindehhez hozzásegít a hatásban a képi megformálás, s a kitűnő zene. Totális hatásra törekedtek az alkotók, és sikerült is megvalósítaniuk. Valameny- nyi táncjelenetnek dramaturgiája van, s végül is kettős síkon pereg a történés: amit a filmbeli nézők nem tudhatnak, tudnak a moziban ülők. John Travolta nemcsak egy megnyerő férfi, akit jó nézni. Nem először bizonyítja tehetségét. Nemcsak énekelni, de táncolni is tud — úgy tűnik, ez utóbbit a legmagasabb fokon. Akár szólója, akár partnernőjével előadott duettje érzelmet, érzékiséget fejez ki, s ez éppúgy köszönhető a rendezőnek, mint a filmszínész kivételes egyéniségének. Még egy nagy erényét meg kell említenünk a filmnek: soha nem csúszik át érzelgősségbe, elkerüli a giccset. Eredeti humorával Stallone mindig eltalálja a borotvaélt, s megszerzi a szórakozás élményét a nézőnek. Ugyanakkor vállalja: ezt akartam, így akartam — nem többet, nem másként. Mikes Márta Amikor Egerben női tamburazenekar koncertezett Ellibbent kávéházi füstök Már csupán legendák, s óvatosan, kamásliban járó adomák őrzik egykori létét. Háborúk, rendszerváltozások, városrendezések és átépítések rajzolták át a lankák és hegyek szoknyájába kapaszkodó Eger térképét azóta, amióta az utolsó bohém mögött is becsukódott valamelyik békebeli kávéház ajtaja. Megálltak a komótosan kotyogva járó faliórák. Nem koccannak az elefántcsont golyók az egykori jurátusok zöld posztós biliárdasztalán. Elhamvadt az utolsó fidibusz is, amellyel tán egy kereskedelmi utazó gyújtott csibukjára. S régen nem veszik a jó polgárasszonyok annak a kasszírnőnek a meg- szöktetését sem a nyelvükre, akit egy nyírségi .JSzindbád” vitt el a hintáján a városból egy akácillatú hajnalon. Eltűntek a rezignált, bölcs mosolyú fizetőpincérek, a főurak is, akiknek bugyellá- risában őrzött „felíró” listánál minden bizonnyal csak a lúdtalpuk volt nagyobb. Mint ahogy nem zizzennek az esti és reggeli lapok á nád újságtartóban, joviális, frissen stuccolt bajszú, csokornyakkendős urak kezében sem. Ellibbentek hát a kávéházi zaccok és szivarfüstök illatai. No, nem azonmód, ha- marján, hanem csak úgy, mint az elsőbálozó lányok szoknyasuhogásának igéző neszei; finoman, kedvesen, ingerlőén vágyakat keltve... Akárcsak a téli estéken csikorgó szélkakasok, a kisvárosi múlté lettek a ka- pucíneres fajansz csészék csengései. Végső „silbakra” gördültek az álomba ringató konflisok és fiakerek is. Mégis egy orgonás tavaszi, esetleg murciillatú őszi, netán dércsípte téli reggelen jólesik visszarévedni a regényes „arszlán” időkre. Olyasfajta érzés kerít a hatalmába, mintha egy kedves ódon szonettnél nyílna ki a polcon szunnyadó könyv. Melengető szeretettel csodálkozunk rá, mint ifjúságunk szerelmének sárgult fényképére. Magam mégsem vállalkozhattam a múltbéli egri kávéházi „kvaterkázásra”. Társakat kellett keresnem, olyanokat, akik megélték e hangulatos, patinás intézmények hőskorát, s emlékeznek a hozzájuk tartozó egyéniségek arcélére. Ütitársaim e szellemi kalandozásban : Mártonffy Dénes, a tősgyökeres egriek „Dini bácsi”-ja és az „utolsó” hírlapíró dr. Kapor Elemér —, aki mint korabeli szerkesztő lélegző, finoman cizellált ólombetűk őrizte sorokban örökítette meg városunk apró rezzene- teit. S talán mint lelkes színjátszó, kultúrszervező, megmegpihent maga is egy-egy függönyfelvonás közti szünetben valamelyik márvány- asztalnál. Igen kevesen tudják — esetleg a tudós nyelvészek, utcanévkutatók —, hogy a mai Jókai utca elnevezés az 1800-as évek elején már „Czukor utcza” volt. A nevet az 1-es számú házban található cukrászdáról kapta, amelyet a szabadságharc éveiben nyitott meg Flütsch Dávid, cukrászmester. Az akkori nyalánkok, édesszá- júak első ilyen helye lehetett ez. Később, hasonló rendeltetéssel, de már biliárd- és kártyaasztalokkal, kényelmes ülőalkalmatosságokkal társasági életre, olvasásra, esetleg — gondolva az újságírókra és egyéb toliforgatókra — írásra alkalmas asztalokkal is felszerelt kávé- és italkimérések nyíltak, amelyek között voltak hírhedtek és híresek is! Akkortájt — s itt idézzük a halhatatlan kávéházi vendég író és újságíró Bródy Sándor emlékét — „Maga a város is kész festmény. Om- ladékok, porló kőfalak az utcák mentén. A sárga homokkövet át- meg átöleli mindeféle folyondár; lila és piros bársonyszájú virágok csókolják a törmeléket, födik el a gyíkok palotáinak apró kúpait..." Nem is kell túl idősnek lenni ahhoz, hogy e sorokból rá ne ismerjünk a néhai Kacsapart — a mai Bródy Sándor utca — pár évvel ezelőtti kapaszkodójára, ahol a „Fiume Kávéház’’ állhatott. Ez a századelőn igencsak népszerű és hírhedt szórakozóhely volt. Nyalka katonatisztek és nőtlen vigécek kedvelt találkahelye. Itt írás hirdette, hogy „ma és minden este női tamburazenekar hangversenyez...” Igen ám, csak a művészhajlamú hölgyek nemcsak a hangszer, hanem a férfiúi szívek húrjain is játszottak, s az emeleti szobákban szívesen omlott egy-egy delnő valamelyik snájdig legény karjába, míg odalent tovább zümmögött a tambura... Az Eger-patak partjához fecskefészekként tapadt az „Otthon” kávéház. A kereskedelmi hírek központja, a kucséberek, lócsiszárok, messzi, bibliái tájakról, Ukrajna sztyeppéiről jött sá- beszdeknis, pakompartos, kaftános zsidók törzshelye. Itt a forró kávé és abszint járta, no meg a seft... Az értelmiség, a középosztály kedvelt időtöltésének a színhelye az Ifjúsági Ház helyén állott és a „Casinó" nevet viselte. Dóczy úr, a tulajdonos nemcsak kávéházat, hanem vendéglőt is tartott fenn itt. A nagyablakos vitrin fennen hirdette: „Itt Elza Főz”. Ez fogalom volt, hiszen a nevezetes Elza ördöngősen forgatta a fakanalat. Kiváló zónák Totyogtak a fazekakban. Ide loholtak be előadás szüneteiben a joghallgatók, a hírhajszában megpihenni vágyó „újdondászok”, kimért, tudós tanárok — mert, hisz a karzaton könyvtár is várta őket. Be-bekaptak egy- egy likőrt és utána székely- gulyást és vesevelőt... S talán innen indult az a fiá- ker is, amely a gyűrűs szivarokat szívó Bródy Sándort, Gárdonyi Gézát, s Molnár Ferencet fuvarozta az első világháború éveinek híres szerkesztőjéhez és baloldali gondolkodójának, dr. Setét Sándornak a villájába — a Camping épülete — eszmei, irodalmi és ízléscserére. Ám, sokáig egy másik anekdota is járta a törzsvendégek között: a hatalmas, medvetermetű Latino- vits földbirtokos gyakori vendége és színfoltjavolt a szórakozóhelynek. Egyik alkalommal nyalka hadfi csinos kisasszonynak kurizált. Sőt, még a cigánnyal is húzat- ta a szépleány nótáját. Látva ezt a nagyhírű és nagytermészetű Latinovits, először a bazseváló prímást, majd a hölgyet kacsintotta át asztalához. S hogy a hoppon maradt hadászt ne üsse meg a guta, felkapta a közel hetvenkilós márvány- asztalt, azon egy pohár hideg vizet kínált — mintegy indulatokat lehűtendő — a tisztúrnak... Aztán a második világégés előtti években kikoptak a kávéházi látogatók. A történelem szétfútta a Casinó tagságát is. Jobb napokat látott konfettik, báli szalagok ropogtak a betévedt utazók, ügynökök cipői, majd a katonák csizmái alatt... Kifulladt emlékek, elhamvadt szerelmek, elfelejtett flörtök panoptikumai lettek. De azért megnyitják ma is emlékekben a füstös kávéházi ajtókat a kicsit kedvesen mélabúsak, régi időkön nosztalgiázok, s az újat remélő keser-édesre vágyó csalódottak. S bíznak abban a hírben, hogy a néhai „Széchenyi" kávéház helyén megnyíló új, felidézi majd az egykoriak hangulatát... Soós Tamás Tenyérből Megszólal a csengő az előszobában. Kinyitom az ajtót. Rózsás szoknyás, rózsás kendős asszony áll a küszöbön, mellette ötéves lány toporog. Értem a dolgot, nyúlok a zsebembe, de az asszony igényesebb. — Egy kis zsírt az ünnepekre. .. — Még nem vásároltunk be... — Hát egy kis avas szalonnát. .. — Avasodás előtt megesszük. .. — Valami kinőtt ruhácskát a gyereknek... A gyerek bogárszemű, értelmes kis teremtés, mint egy kisnyúl, figyel az alkura. Legyen ünnep, gondolom, keresek neki valamit a lányom kinőtt dolgai közül. Amikor újra ajtót nyitok, az asszony a kezem után kap: — Mutassa a tenyerét, doktor úr... Nem hiszek a jóslásban. Az arcomat fürkészi, s jövőbe látva suttogja: — Sok pénzt fog kapni... Mondok egy kerek összeget. — Annyit, bizisten any- nyit, professzor úr. .. — Éppen annyi a fizetésem — lohasztom le igyekezetét. Erre benne szorul a szó, megakad a tudománya. Most én rohamozok. — Mutassa a tenyerét! Ijedten nyújtja a kezét. — Figyeljen! így kell jósolni!... Magát, itt az ajtó előtt nagy szerencse éri... A lánya kap egy csauszínü, gumitalpú cipőt. .. Az asszony dermed- ten néz rám, majd a cipőre. — Most megint maga jön — mondom neki, és nyújtom a tenyeremet. — Na, kezdje csak bátran, az előbb valami pénzről volt szó... Sietve kihúzza fejét az ajtónyílásból és leszalad a lépcsőn. A gyerek leül a kanyarban, s felhúzza a cipőt. Éppen a lábára való. Cseppet sem csodálkozom rajta, ezt én jósoltam. Benkö Károly Az apciak és a könyvtár (Tudósítónktól:) Az apci községi könyvtárat 1972-ben újították föl a helyi tanács jelentős anyagi áldozatával. A Megyei Könyvtár korszerű szakmai berendezéssel segítette az intézményt. Sajnos, az időközben meglehetősen zsúfolttá vált bibliotéka már némileg elavult: korszerűsítésre szorul a világítás, a bútorzat jelentős része, de maga az egész épület is. Lehetőség szerint a helyi fenntartók igyekeznek is ezt megvalósítani. Jelenleg 12 ezer kötettel rendelkeznek itt, könyvbeszerzésre 28 ezer forintot költhetnek eL egy évben. A megnövekedett árak következtében már ez kevés. Főleg a gyermekek részére kellene több nyomtatványt beszerezni, mert csak az állomány negyedrésze szolgálja őket. Érdemes volna az áttekinthetőség kedvéért a katálógusrendszert is kiépíteni. Az olvasók száma évek óta 5—600 fő: megyénkben ez közepes arány. Hagyomány, hogy időn. ként vendégül látnak egy- egy írót vagy előadóművészt. Megfordult már a községben Tüskés Tibor, Horgas Béla, Levendel Judit és más ismert alkotó. Az általános iskolások és az óvodások csoportosan látó. gatnak az intézménybe, hogy megismerkedjenek szolgáltatásaival. A rendezvényekre egyre is kevesebb anyagi lehetősége van a könyvtárosoknak. Egyébként havonta 250—300 látogató fordul meg itt. Érdemes volna olykor szombat délelőt- tökön is várni az érdeklődőket. Az intézmény vezetője szakképzett, s ha a helyi tanács megfelelően támogatja, személyében is biztosi, tott a jövő a település könyvtárában. Baranyi Imre
