Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-02 / 1. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. január 2., csütörtök 3. Sorsfordító fői évtized Írta: Németh Miklós, az MSZMP KB gazdaság- politikai osztályának helyettes vezetője ii/i. Sorsfordító éveket zárunk — sorsfordító fél évtizedhez kezdünk. Ma, amikor két tervidőszak fordulóján a mérlegkészítés a feladat, óikkal juthat eszünkbe ilyen summázat. Hiszen a VI. ötéves tervben kritikus időszakokat átvészelve jelentős eredményeket értünk el, azonban — várakozásainkkal ellentétben — terheink észrevehetően nem csökkennek, horizontunkon újabb erőfeszítések igénye tűnik fel. Sorra véve a fontos, meghatározó tényezőket: megőriztük társadalmunk szociális vívmányait, s megóvtuk a magyar belpolitika stabilitását. Magyarországnak, szocialista vívmányainknak azt a legnagyobb politikai értékét, amely a nemzeti egységben fejeződik ki, és immár harminc évre tekint vissza. Gazdaságpolitikai, de nyugodtan állíthatjuk, politikai jelentősége is van annak, hogy külső egyensúlyi helyzetünk javult, hogy gya_ rapítani tudtuk pénzügyi tartalékainkat és fokoztuk gazdaságunk biztonságát. Nem szenvedett el a társadalom jelentős gazdasági megrázkódtatást, s az 1978— 85. közötti évek nemegyszer kritikus pontjain túljutva, megteremtettük a továbbfejlődés reális alapjait. Növekedési ütem és egyensúly Ez még akkor is nyilvánvaló, ha tudjuk: nem értünk el érdemi haladást a termékváltásban; az ipar termék- megújítási folyamata több okból — például a műszaki fejlesztés szükségszerű visz- szafogása miatt — késett. Nem valóult meg a termelésben előirányzott hatékonyságjavulás. Az anyagi ágakban az élő- és holtmunka hatékonysági mutatói az öt évre számított 12 százalék helyett csak 6 százalékkal növekedtek. Tényszerűek tehát azok a megállapítások, amelyek mind a XIII. párt- kongresszuson, mind pedig utóbb, a jelentős politikai fórumokon, így a VII. ötéves tervjavaslatot tárgyaló központi bizottsági ülésen, illetve az Országgyűlés ülésszakán megfogalmazódtak: a magyar gazdaság eljutott fejlődésének ahhoz a szakaszához, amikor növekedését a hagyományos források egyre kevésbé táplálják, az új növekedési források pedig még nem kellően erősítik. A vártnál lényegesen rosszabb külgazdasági, külpolitikai hatások között élt az ország, csak két adatot említve: ha 1985-ben az 1981_es áron értékesíthettük volna élelmiszertermékeinket, bevételünk mintegy 600 millió dollárral lenne most több; külkereskedelmi árveszteségünk a cserearányromlás felgyorsulása miatt megduplázódott. Pártunk XIII. kongresszusa tisztázta a társadalmi-po_ litikai-gazdasági teendők összefüggésrendszerét és mozgósító erejű célokat adott népünknek. Kiderült, a termelés visszafogása, az újabb fékezés már nem vezethet eredményre, olyan koncepció szolgálja érdekeinket, amely az egyensúly megszilárdítása, az adósságállomány további csökkentése, a gazdasági fejlődés élénkítése, az élet- színvonal fokozatos javítása irányába hat. Ez lett a VII. ötéves terv programja. Az előzetes vitákban felelős politikai elemzéseken igazolódott az, hogy ez a cél reális és mértéktartó. Ez olyan gazdasági stratégiát ad a társadalomnak, amely Magyarország mai és jövőbeni adottságait figyelembe véve [helyesen kapcsolja össze a növekedési ütem és az egyensúly követelményeit, biztonságos fejlődési sebességet nyújt, egyszersmind eleget tesz annak az igénynek is, hogy szocialista társadalmunk építése hű maradhat a bevált prioritásokhoz. szocialista értékeinket megőrizhetjük és erősíthetjük. Magában foglalja ez azt is, hogy mód nyílhat a műszaki- technikai haladás felgyorsítására és az indokolt szociális célok megvalósítására. A VII. ötéves terv a nemzeti jövedelem öt év alatti 15—17 százalékos, az ipari termelés 14—16 százalékos, a mezőgazdasági termelés 7—10 százalékos, az egy főre jutó reáljövedelem körülbelül 9—11 százalékos, és a reálbér mintegy 5 százalékos emelésével számol. A terv tehát nem ír elő „nagy ugrást”, túl gyors nekibuzdulást, hanem józan, teljesíthető pályát szab. Fontos szerephez jut ebben a fokozatosság, amely például mind a gazdaságirányítási célok [megvalósításában, mind pedig a szociális elképzelések végrehajtásában döntő: csak a gazdaság teljesítményének javulásával bontakozhatnak ki a tervezett és remélt folyamatok. Az ország egyik leglátogatottabb városa: Eger (Fotó: Perl Márton) A látogató névjegye Hazánk legkedveltebb múzeumi intézménye — meglepően hangzik, de így igaz — nem a fővárosban található, hanem attól kissé távolabb, Szentendrén: a Kovács Margit Kerámiagyűjtemény. Ez csupán apró példa arra, napjainkban milyen nehéz kikövetkeztetni, merre, miért, mennyien indulnak útnak egy-egy hét végén, szabadságok idején. Egy esztendő alatt — tavaly 19,2 millió látogató kereste fel az ország majdnem hatszáz múzeumát, múzeumi bemutató- helyét, egyéb muzeális gyűjteményét, a 2118 állandó, illetve időszaki kiállítást. Ami talán már nem is különlegesség: ennek az emberfolyamnak csupán a bő ötödé jut budapesti bemutatóhelyekre, a négyötöd — azaz minden száz személyből nyolcvan — vidéken áll meg a múlt emlékeinek tárlói előtt, képtárak termeiben, egy-egy kor tematikusán összegyűjtött tárgyainál. Látogató azonban a színházi néző, a mozi vászna elé telepedő, a kirándulóhelyek egyszeri vagy vissza-vissza- térő birtokba vevője, a strandvendég, az üdülni érkező. .. Ezeknek a seregeknek a soraiban szinte valamennyien ott vagyunk. Például a művelődési otthonok műsoros estjeire tizenkét hónap alatt 8,7 millióan váltottak belépőt, s mert ott vagyunk, ott hagyjuk — akarva, akaratlanul — a névjegyünket: itt jártunk. Ennek a névjegynek a kézhez vétele az érintettek számára gyakran megtiszteltetés. A színpad és a nézőtér között létrejövő — a művésznek semmi mással nem pótolható serkentést adó — szellemi áramkör, a kiállítás megnyitásán felcsattanó taps, a vendégkönyv lapjaira kerülő bejegyzések, elismerések, kritikák mindmind a látogató névjegyei. Itt járt és volt miért jönnie. Vannak azonban másféle névjegyei is a látogatóknak. Sajnos. Megrongált múzeumi tárgyak, összefirkált műemlékfalak, középületek ösz- szerondított helyiségei, hulladékhegyek alá temetett kirándulóközpontok. .. ezek is névjegyek! Települések sokaságában az állandóan ott élők számának tíz-, tizenötszörösére is nő időnként az egy-egy napra, hétvégére odaérkezők száma. Olykor már-már a levegő is kevés, nem hogy az élelem, a víz, a parkolóhely, a mosdó, a képes levelezőlap, a kiállítási katalógus... Az idén — nyolc hónap adatai állnak rendelkezésre — 4,6 millió bel- és külföldi vendég fordult meg a szállodákban, fogadókban, turistaszállásokon, kempingekben, nyaralóházakban, a fizető-vendéglátás szobáiban. Közülük 2,7 millió volt a hazánkfia. Mi maradt mögöttük, mi áll — akarva vagy akaratlanul otthagyott — névjegyükön? S azokén mi áll, akik a szabadtéri előadások részesei voltak, akik a friss régészeti feltárások emlékeit vették szemügyre, nagy sport- eseményeken szurkoltak sok ezer társukkal együtt, akik az iskolai kirándulást örömmel várták, vagy éppen a jó cirkusz lehetőségét sejtették benne. . . Ahányan voltak itt, ott, amott, any- nyiféle a névjegy? Meglehet. Mégis, bizonyos tipizálásra módot kínálnak a látogatói névjegyek. A kedves kíváncsi, a hozzáértő komoly, a mindent felfedezni akaró, a mások idegein táncoló, hangoskodó, a tudálékos, a bárdolatlan,, a magabiztos ostoba, botrányt kavaró, a szándékosan kárt okozó garázda mind egy-egy típusa a látogatóknak, és sok más típus mellett arról sem feledkezhetünk el, hogy a magatartásformák egy-egy ember viselkedésében nemcsak szétválnak, hanem ösz- szeolvadnak. Nem vagyunk egyformák, tehát magatartásunk a különböző helyzetekben, környezetben sem egyforma. Erre lehangoló, keserves illusztrációkat szolgáltat egy-egy rockkoncert, külföldi társasút, áruházi megnyitó, ahol, amikor — máskor, más helyzetben — viselkedni tudó, az együttélés szabályait ismerő, betartó férfiak, nők, fiatalok, idősebbek vélik úgy, most mindent szabad... Sajnos, nemcsak így vélekednek, hanem így is cselekednek. Van egy svájci közmondás, tömörségében is sokat mond a gyermeknevelés következetességének fontosságáról; aki ma nem mos kezet, az holnap majd lophat is. Véglet? De még mennyire! Mint általában az „okos” mondások, ez is a végletességre kihegyezett, lényege azonban nagyon is köznapi, igaz. Aki ugyanis a családban, a szűkebb környezetben nem tanulta meg mások munkájának tiszteletét, az magát, a saját munkáját sem fogja becsülni. Akit nem neveltek arra, hogy közösségben él — tehát a közösség írott és íratlan viselkedési szabályait, erkölcsi normáit be kell tartania —, az úgy hiszi, a maga alkotta magatartáskép az egyedül fontos, minden más lényegtelen. Szerény tanulság? A lá- togátók névjegyei között azoknak a sokasodása, melyek miatt a vétlen embernek vörösödik el az arca, melyek láttán döbbenten torpanunk meg, felháborodunk, azt mutatja, ezt a szerény tanulságot a kelleténél, a szükségesnél kevesebben ismerik, tudják, s még kevesebben alkalmazzák. Gyakran ugyanis nagy port felverő ügyekben, ügyek mögött — mint amilyen egy új múzeum tárgyainak megrongálása, a frissen megnyitott repülőtéri épületben véghez vitt törés, zúzás — a bárdolatlan egyéniség megnyilatkozásaira lelhetünk. Arra, hogy sokan vannak közöttük látogatók, akik nem tudják mit szabad, mit nem, mit illik, mi nem illik, s tudatlanságuk feladására nem kényszeríti őket kellő következetességgel azok tábora, akik szívesen várt látogatók mindenütt. M. O. HAT-HÉTSZÁZ FORINT HAVONTA BqiM»« kívüli jnttatások az építőknél — Mennyit kap a fizetésén felül? — Egy fityinget sem! — Mit gondol, a vállalata különböző címeken — ebédhozzájárulás, üdültetés, szállítási költség — hány forinttal gyarapítja a jövedelmét? — Fogalmam sincs. Erre még soha nem gondoltam. Ilyen és ehhez hasonló válaszokat kaptam a megkérdezettektől a Heves Megyei Állami Építőipari Vállalatnál, pedig a legtöbb dolgozó a fizetésén felül (a borítékon kívül) is kap egy bizonyos összeget. Hogy ez hány forint havonta, s milyen formában kapja, az dolgozónként változik. Azt mindenki pontosan tudja, hogy mennyi a fizetése. Azt is, hogy az alapjához mi minden jön (jöhet): prémium, jutalom és így tovább. Mit és mennyit kapnak a dolgozók a fizetésükön felül — ennek jártam utána. Az üzemi ebédet mindenütt szidni illik. Hogy kevés, hideg, íztelen. Ám azért aki csak teheti, a munkahelyén ebédel. Mert akárhogyan nézzük is: any- nyi pénzért nem tudna meleg ételt venni magának. A HÁÉV-nél az ebéd 26 forint 22 fillérbe kerül, ebből a dolgozó Il-et fizet, a többit a vállalat a jóléti alapból teszi hozzá. Az ötnapos munkahéttel számolva tehát havi 20 ebédről van szó. Egy dolgozónál ez azt jelenti, hogy havonta 304 forint 40 fillért kap a munkahelyétől csak azért, mert üzemi kosztot eszik. A szakmunkástanulók ugyanakkor csak négy forintot fizetnek egy ebédért. Az egri munkásszálló tágas és korszerű, háromágyas szobáiban azonban alig van lakó. Az itt lakásért személyenként százöt forintot kell fizetni havonta. Idén 13-an kaptak kamatmentes, hosszú lejáratú vállalati építési kölcsönt, az erre a célra fordított ösz- szeg meghaladta a háromnegyed millió forintot. Ez azért is szép summa, mert az évi két kommunista műszak bevételéből csak 2—3 igényjogosult támogatására telik... Ebben az esztendőben üsz- szesci 464 ezer forint szociális segélyt osztottak fel, és 65 ezret adtak a nagy- családosoknak. Ez utóbbi 98 dolgozót érintett. Nincs annyi pénz, amit a jóléti alap ne tudna felhasználni — mondja Sulyok Ernő szb-titkár. — De: ennyi van, ennyi jut. Munkaruhára és védőruhára évente több mint ötmilliót költünk, üdültetésre évente átlag 650 ezret fordítunk A munkásszállítás költségei 18—20 millió forintot tesznek ki. És még nem is szóltam a szakszervezet' könyvtár kiadásairól vagy a vállalati ünnepek, a rendezvények költségeiről. A három napon belüli táppénz összege is meghaladja a százezer forintot évente. Ha mindent összeszámolunk vállalatunk egy dolgozója átlagban havi hat-hétszáz forintot kap a fizetésén felül. Természetesen nem mindenki veszi igénybe valamennyi juttatásunkat. De valamilyen formában mindenki részesül belőle. Az építők közérzetét nagyban befolyásolják a munkakörülmények, a borítékon kívüli juttatások is. Márpedig több pénz — jóléti alap is — csak jobb munkából lesz. Mika István Biztosítékok és garanciák Tisztában vagyunk azzal, hogy e fokozatosságot is csak úgy tudjuk biztosítani, ha összpontosítjuk erőfeszítéseinket már 1986-tól kezdve. Hiszen a terv önmagában nem jelent és nem is jelenthet „biztosítékot” a megvalósulásra, még ha a középtávú tervben elvárható [konkrétsággal meg is határozza a célok mellett az azokat alátámasztó eszközöket, cselekvési irányokat, (ideértve a gazdaságirányítás folyamatos továbbfejlesztését, a külön jóváhagyásra kerülő programokat; továbbá feltételezve, hogy az éves népgazdasági tervek és a folyamatos gazdaságirányítás a tervcélok realizálását szolgálják.) A tervben megjelölt fejlődési pálya csak a feltételek megteremtése és azoknak az eddigieknél jobb kihasználása, az állami gazdaságirányítás, a gazdálkodó szervezetek és a tanácsok céltudatos, az ötéves terv irányvonalával összhangban álló, annak érvényre juttatására irányuló aktív tevékenysége esetén járható végig eredményesen. Az előrehaladás, a kitűzött célok megvalósításának folyamata csak fokozatos lehet, hirtelen pozitív változások elérése reálisan nem várható el, ezért nem tűzhető ki célul. A társadalom számára kedvező megoldások mindenkor csak a gazdaság fejlődésében elért tényleges eredmények alapján jöhetnek létre. A VII. ötéves terv gazdaságpolitikai céljainak valóra váltását elsősorban a gazdaságirányítási rendszernek a VII. ötéves népgazdasági tervről szóló törvényben lefektetett elvek szerinti fejlesztésével és összehangolt működtetésével kell alátámasztani. A gazdaságirányításnak — eszközei célirányos alkalmazásával — gondoskodnia kell a központi feladatok maradéktalan végrehajtásáról, továbbá arról, hogy a gazdálkodó szervezetek, a tanácsok és intézmények önálló terveik alapján folyó tevékenysége összhangban legyen az ötéves terv céljaival. (Folytatjuk)
