Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
K ét havazás között érkezem a szomszéd megyébe, hogy eleget tegyek Bokros Berci meghívásának. A sózott utak ma éppen szárazák, de lehet, hogy a hetek óta tartó menetrend szerinti frontok hatására az éjjel ismét beborul. — Nem az időjárás, de már az évszakok is gyakran változnak! — mondja a benzinkutas, amint a januári tavaszban letörli bőrsapkája alól az izzadtságot. Berciék várnak, sőt amiint a ház előtt leállítom a motort, ő maga jön, hogy kinyissa a kaput, aztán az óráját nézi: — Tartod az időt! — ölel magához. — Az idő tart engem. Ismerősként, de mégis kíváncsian nézek körül a nagykertes családi ház udvarán — Berciék büszkeségén — majd Edit, a felesége köszönt. — Hétkor indulsz, kilencre itt vagy! — így számítottuk. A szobában kellemes a meleg és a kávé illata átjárja a levegőt. Egyetlen tekintettel felmérem az ismerős képéket, a falidíszeket, Berci mütyürjeit, a tőrkiállítást a falon, amely már-már nemzetközi méreteket ölt. — Ez itt a legújabb finn tőr! Ez pedig egy ceglédi mester munkája, azt mondják százat, százötvenet készít belőlük évente,* olyan acélból, hogy vágni lehet vele a konyhakést. Az ismerős, de ritkán találkozó emberek gyakorlatával alaposan megnézzük egymást — minek is tagadnánk —, keressük az idők nyomait az arcon, a homlokon, a szemekben. — Nem számítottam a meghívásodra! Két szempár csodálkozó, ragyogó tekintetét nézem. — Gondoltam, a zárszámadásra készülsz! A tsz-elnökök általában nem érnek rá a zárszámadás előtt. .. Az előszobában, már belépésemkor észrevettem a kalitkában a két fehér kacagó gerlét, a kis Berci szeme fényeit.. Kedvesen turbékolnak egymás kedvéért. Hangjuk — nevükkel ellentétben — egyáltalán nem tűnik kacagásnak. — A zárszámadásra az esztendő (mindén napján készülni kell! 'A könyvelés szinte éjjel, nappal dolgozik, én pedig kivettem a tavalyról maradt három nap szabadságomat. Csupán a szavait irányítja felém, a tekintete tovaröppen fölöttem, és magával ragad engem is az emlékezés világába. Berci szüleivel valamikor egy faluban éltünk, jó emberem volt az apja. ragadvány nevén Zsíros Bernát. Szálas, negyven felé járó, szúrós tekintetű ember, nyolcszáz kvadráttal a kuláklista alatt. Erős közép- paraszt! így mondták akkor, amikor szerveztük a tsz-t és gyűjteni kellett a belépési nyilatkozatot. Most js előttem van az arca, amint kabátosán. kuc9másan belepréselte magát az iskolapadba harmincegy- nehány gazdatársával együtt. — Emberek! A tsz a parasztság felemelkedésének egyetlen útja! Ügy csikorogtak a szavak, mint a rosz- szul fogott kréta a fekete táblán. A járási kiküldött nyomatékül felírta annak a három falunak a nevét, ahol már a gazdák nagy része „helyesen” döntött. Zsíros Berci fejetartásából láttam, hogy nem tetszik neki a beszéd. A táblára irt propaganda! Haza is ment mindenki, de a belépési nyilatkozatok kitöltetlenül ott maradtak a katedrán. Másnap kaptuk az tikászt: — A további módszer a személyes agitáció! Borsod megyének jelenlegi elnöke: Este meglátogatott a járási tanácselnök. — Ha Zsíros Berci aláírja, akkor. .. — Akkor a mi falunkat is fel lehet írni a táblára? Jót nevetett Jóska, aztán a szavamat vette: — Rendben van! Én magam megyek el hozzá! Sok mindenről beszélgettünk Zsíros Bercivel akkor! A jószágokról, a szőlőről, még a virágokról is: — Tudja, a virág olyan, mint az asszony: elhervad, ha nem szeretik! A szavak terelőútján a szőlő kapóra jött. jobban mondva a tavaszi szőlőültetés: — ősszel is lehet szőlőt ültetni! — okoskodtam, de ő a fejét csóválta: — A tavaszi ültetés iránt nagyobb a bizodalmám! A tél, amikor elmúlik, csak halottakat cipel magával, meg az ősszel ültetett kifagyott oltványokét. — A maga szakértelme úgy kellene ennek a falunak, mint egy harapás kenyér! Régóta tudom, hogy a parasztembernél a hosszú hallgatás sohasem a tétlenség ideje. — Induljon csak \el 'itt |a faluban egy szőlőoltvánnyal, aztán .kérdezze meg az embereket: No, melyik la talpgyökér, szi- vógyökér, és 'ültetés lelőtt hogyan kell a gyökeret visszavágni? |És hány rügyre a szőlőt? Húsz közül három ‘se tudja ... A hallgatásunk sokáig tartott, haraptam a szám szélét, hogy hangot ne adjak, egyszer aztán ő kérdezett: — Mit iszol ehhez a közösködéshez? Könnyen sorsforduló lehet ilyenkor néhány sző is: — Hiába áll háttal la szélnek! Attól csak fúj. Erre az igazságra nem lehetett sem a fejet rázni, sem vállat rántani, tűnődni lehetett csak rajta, rágni, mint a száraz kenyeret. — Ha közéjük állok, tönkreteszik az enyémet is! Eszembe jutottak az előbbi prófétai szavak a gyökerekről, meg a rügyekről, a virágról hallott bölcsessége is. — A falu most magát figyeli! Azt is tudják, hogy én miért jöttem, úgyszólván utánam néztek minden kapuból. Én pedig magát nem lagitálom! Az érzései ellen minek is beszélnék. (Azt is tudjuk, hogy az igazság a tévedésnek a tőszomszédja. Ide ’a tojás gömbölyüségén ez mit sem változtat. A jövő útja tényleg az, amire biztatjuk a falut. A különbség csak az, hogy a maga feje. o szakértelme évtizeddel előbb jár a többieknél, de a szív, az érzések ugyanazok. Őszintén szólva, én is teleaggathatnám magamai kérdőjelekkel, 'de azért a traktort erősebbnek tartom az ökörnél.. . Érdeklődéssel hallgatják a régi. idejét múlt történeteket, Bercit néha szíven kapják a szavak, törölgeti a szemét, mintha vöröshagyma csípné. — Húsz esztendeig volt elnök édesapám! Próféta a maga hazájában. Modern szőlőt telepített ott, (ahol azelőtt csak kökény, meg galagonya termett, az övéké volt a járásban az első palackozó . .. A leomló évtizedek lassan feledésbe mennek és a tegnap észrevétlenül is a mába torkollik. Editke szerelmes szeretettel figyeli férje minden rezdülését, mint ahogyan áhítattal és néma kegyelettel hallgatta az imént a sírjában is tisztelt apósa történetét, ráismerve az utódra, aki egy másik faluban épített fel egy olyan erős, szinte bevehetetlennek tűnő várat, amely minden bizonnyal szép emlékmű marad majd az utókor számára. — Miért kaptál Állami Díjat? — Előlegezett ajándék! — mentegetőzik és megsimogatja a felesége karját: — Főznél-e még egy kávét? A díjat, a kitüntetést ki sem ejti többet a száján, szavait — önmagam számára — történelmi leckeként fogadom. — Tudod, a káprázó szem szinte már nem is érzékeli a nagy távolságot, a hosz- szú utat. amelyet megtettünk, A naponkénti viták' önvizsgalat keserveiben jutottunk mind Iközelebb egymáshoz az lem- berekkel. Beszélhetnék én most kimagasló hozamokról, boraink világhírét is temlegethetném, de mindez csak következménye annak, hogy az emberek — mind többen — bíztak, hittek, számomra pedig ez szárnyakat adott. Naponta meg jcell újulnunk! A változtatás és a változás tudományát kellett megtanulnunk mindannyiunknak a továbbjutáshoz. — Mit vársz a jövőtől? — A Ijövőt már megalapoztuk és ezek az alapok sok <emeletet elbírnak, csak éppen az új épületet kell másképpen építenünk. — Ügy szólsz, mint egy próféta! Elhallgat, mint a bölcs paraszt, amikor valamilyen sorsdöntő kérdésre válaszolni készül: — önmagunkat becsüljük akkor, amikor tudomásul tvesszük, hogy a világ nem velünk kezdődött és I — reméljük >— nem is velünk végződik. Az évek szállnak, (jönnek egymás után a ködös horizont alól, múlik a tülekedő 'jelen és a bizonytalan holnapra kisdiák módjára ■— mindennap — meg kell itanulnurtk a feladott leckét... Szalay István cA piféléink lujebhi