Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-10 / 289. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. december 10., kedd Mozgó szobrok a Qualitál Látogatás Balogh László képzőművésznél örvendetes jelenség, hogy ipari és mezőgazdasági üzemeink mind gyakrabban vállalkoznak mecénási szerepre, felismerve, hogy az együttműködés a képzőművész és gyár között mindkét fél számára előnyös lehet. Valószínűleg így látják ezt az apci Qualitálban is, ahol az egri Balogh Lászlóval kötöttek szocialista szerződést. Ennek keretében került most sor arra a mától egy hétig nyitva tartó kiállításra, melyen az alkotó régebbi és friss műveit tekinthetik meg a vállalat dolgozói. Az esemény alkalmából rövid látogatást tettünk a művész Marx Károly utcában lévő, tenyérnyi műtermében. A pici helyiségben már útrakészen sorakoztak a képek és a plasztikák, Balogh László éppen a Qua- litál teherautójára várakozott. Miközben a kiállítási anyagot nézegettük, alkotójuk kérésünkre röviden felelevenítette életútját. — 1930-ban születtem, Egerben, s a középiskolát is itt végeztem el. Nagy Ernővel, Király Róberttel jártam egy osztályba: mindketten megyénk elismert képzőművészei. Tizenkilenc évesen elvittek három évre katonának, s ez teljesen felborította a továbbtanulási terveimet, így aztán főleg autodidakta módon fejlesztettem a képességeimet, mivel a rajzoláshoz, festéshez gyermekkorom óta vonzódtam. Ez a munkám 1958-ra érett be, azóta veszek részt csoportos és egyéni kiállításokon és immár húsz éve, hogy fölvettek a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába is. Igazi területemet 1967-es és 70-es párizsi tanulmányútjaim hatására találtam meg. Itt találkoztam először — Schöffer Miklós alkotásain keresztül — a kinetikus művészettel, melyet azóta magam is művelek. Rövid szerelgetés és egykét kapcsolás után az eddig halott plasztikák megelevenedtek: forogni kezdtek a tengelyek, rajtuk a fémből HORTOBÁGYI ZOLTÁN: 11/2. Az idegen addig mozdulatlan arcán átsuhant egy felhő. Ha a kalauz barátságos kék szeme ott pásztázott volna a vele egyidősnek látszó, negyvenes férfin, talán észreveszi. így aztán csak folytatta rendületlenül: — Nem hittem volna, hogy így van. Elmennek egymás után. Hiszi, nem hiszi, apám és anyám, isten nyugosztalja őket, két hét alatt költöztek ki az akácosba tavaly. Nem azt mondom én, hogy nem számítottunk rá, hát beteg volt a szíve egyiknek is, másiknak is. Mégis. Amíg csak az ember körül ólálkodik a halál, addig nem figyel rá. Amikor aztán az ajtón kopogtat... De mit tehetünk? Most már a mi nyakunkon a kis föld, meg a jószágok. Két fiam van, muszáj csinálni. Kevés a pénz, az élet meg drága. Az a tavalyi esztendő. .. ! Mennyi baj, bánat. Ügy fogyott a család, mint a háborúban. De hát élünk. No, talán az idei évben nagyobb szerencsénk lesz. Az idegen hallgatott, s amíg az indulat nélküli szavak körbezsongták, egyszerre szégyellni kezdte magát. Ez az ember itt tíznek elegendő bánatról beszél úgy, mintha egy könyvet olvasna föl. Ö meg itt ül a hideg vonaton, mert hajnalban elindította egy érzés: látnia kell azt a falut, ami ^emlékeiben él. Sötétben sza- porázta a lépteit, ki a lakótelep egyforma házai közül, maga mögött hagyva a mindennapos háborúcská- kat, amik munkahelyén rendre kitörtek, és általános, néha egyoldalú békekötésekkel értek véget. és műanyagból készült különböző színű és alakú lapocskák szórták szét a színes lámpák sugarait, viliózó fényekkel, színfoltokkal telítve meg hirtelen a kis műtermet. — Olyan műveket alkotok, melyek alapvető tulajdonsága a mozgás, a változás. Amiket most itt lát, csak makettek, „példabeszédek”, így az eredeti elképzeléshez képest leegyszerűsítettek. Nagy méretben, megfelelő automatikával, esetleg komputeres vezérléssel ellátva lennének igazán hatásosak, egy-egy város valamelyik terén csalogatva a kíváncsiakat, vagy lakótelepek tömbjeinek monotóniáját oldva. Ki lehet dolgozni egy olyan programot, mely a környezet legkülönfélébb jellemzőire reagálva irányítaná a tengelyek és a lámpák működését, így ez a mozgó, absztrakt szobor, mindig más és más arcát mutatná a közönségnek. Természetesen középületekben is fel lehetne állítani ezeket az alkotásokat, ahol jobban védve lennének a ron- gálóktól és az időjárás viszontagságaitól. Ilyen körülmények között, ebből a tevékenységből bizony nem származnak hor- riblis jövedelmek. A műterem falán érdekes színösz- szeállítású, mozgalmas formákban gazdag textilképek függnek, melyek bármelyik modern lakásban megállnák a helyüket, de Balogh László nem akarja aprópénzre váltani az elképzeléseit. — Csak panaszkodok itt magának. Pedig nem nekem volt a legrosszabb sorom, mást is elért a baj. Ott van mindjárt példának okáért Varga Jóska esete — fogott egy új történetbe a kalauz, s amire megint csak alig figyelt a vele szemben ülő férfi. — Hatéves volt csak a kisfia. Amíg Jóska lebiciklizett a falu másik végére, megesett a baj. Gyufa. Mire hazaért, már el is vitték a kicsit, s mire utolérte a kórházban, holtan találta. Nem tudták megmenteni, úgy összeégett az ártatlan. .. Igen, mondta magában az idegen. Vajon valahol, valamelyik vonaton beszél-e így rólam valaki? Egyáltalán. Törődik-e a sorsommal ember úgy, ahogy ez a kalauz az apósával, Varga Jóskával? A kék posztókabátos már Banga Kis Mária autóbalesetét magyarázta, vastag ujjai között forgatta a tányérsapkát, utána rögtön Hornyák Pista dolga következett az elhullott malacokkal. — Az ám — derült föl mégint a kalauz. — A malacok. Holnap hajnalban kelek, a szomszédba vagyok hivatalos. Vágnak. Böllér, amolyan igazai, alig akad. Aki van, azt nagyon becsüli a falu. Nékem még apám tanította annak a sorát. És én, én mit tanultam tőled, apám? — tört át a szavak sűrűjén az idegenben a keserűség. Már az arcodra sem emlékszem igazán. Megtalállak? És ha megtalállak? Harminc év után mondhatunk-e egymásnak valamit? Anyámat is egyedül temettem el. Milyen bizonyos voltam néhány óráA művész és alkotásai (A szerző felvételei — Talán tízen lehetünk az országban, akik kinetikus művészettel foglalkozunk, és különböző módokon próbáljuk népszerűsíteni a tevékenységünket. Megalkottuk a KINETEAM csoportosulást, illetve a MTESZ kebelén belül az iparesztétikai szakosztályt, de mindkettő felbomlott mára. Hasznosnak tartom a kiállításokat. Szívesen emlékezem a várban rendezett önálló tárlatomra, mely sok érdeklődőt vonzott. A mi munkánk azonban anyagigényes és meglehetősen költséges. Megrendelések, vásárlások vagy jövedelmező melléktevékenység híján nehéz így megoldani a színvonalas kivitelezést, illetve az egyenletes művészi fejlődést. Ráadásul én nem tartozom a menedzsertípusú emberek közé, nem tudok „üzletemberi” fejjel gondolkodni. Ezért, hogy a megélhetésemet biztosítsam, a Moziüzemi Vállalatnál dolgozom dekoratőrként, s ez, meg az alkotómunka teljesen kitölti a napjaimat. Sokszor átgondolta már ezeket a problémákat a művész, s nem is panasznak, inkább csak ténymegállapításnak hangzik mindaz, amit elmondott. Mindenesetre az utóbbi időben több pozitív változás tapasztalható a mecenatúra terén, ami bizakodásra adhat okot. A megyei tanács például a múlt évben számos művésztől vásárolt alkotásokat, s a jövőben is élni fog ezzel a támogatási formával. Változóban van a Kulturális Minisztérium szemlélete is és mind több ja abban, hogy látni akarlak! Most meg... — No — koppant a kalauz hangja —, most jön Dó- zsapuszta, majd Kisér.. . — ... utána az Iskola-dűlő, az állami gazdaság, azután pedig Bakóháza — folytatta váratlanul az idegen. — Honnan tudja ilyen jól? — húzta föl sűrű szemöldökét a kalauz. — Hát ismeri a vidéket? Idevalósi? Az idegen gondolkozott a feleleten. Ide való volna? Ez a nyárfasor ismerős, ismerősebb, mint a lakótelepi lakás zugai, ahol évtizedek óta él. A nyárfasor mögött nem messze a Kísér, ahol azt a tömérdek törpeharcsát fogták kassal. Tóth Feri ujját Imre bácsi, az öreg lelkész vágta föl, amikor két napra rá ugyancsak vörösre dagadt egy harcsabajusz döfése után. Mikor is volt mindez? A Kisér hízott jegén szánkázik a fagyos szél. S ahogy ez a játékvonat távolodik a várostól, ahogy rendíthetetlenül pöfög befelé a pusztába, távolodik, és mégis minden közelebb kerül? Idevalósi? A kalauz várta a választ. Látszott, kutat az emlékezetében. Ismeri ezt a ritkuló hajú, idegen embert? Nem talált fogódzót a szeme körüli ráncokban, a barna szemekben, az ápolt kezekben. Igen, idevalósinak kéne lennem — bólintott szótlanul az idegen, és a kalauz elfogadta a néma választ. — Rég elmehetett innen, azért nem ismertem meg — kezdte, némi bocsánatkéréssel a hangjában. — Pedig korunk szerint, ahogy elnézem. . . ? S ha itt maradnék? — ütötte föl magát a kérdés az idegenben. Megint, mint akkor régen. Tyúkok, kert zöldséggel, szőlő a homokon, horoló, muslincák felhője a cefréskád fölött. így február táján eperpálinkával fogadnám a böllért. Ide kéne tartozni. olyan szocialista szerződés születik, mint amilyen Balogh Lászlóé és a Qualitálé. — Ez a kapcsolat számos előnyt kínál mindkét félnek — sorolja a művész. — Az üzem így beviszi falai közé a kultúrának egy területét, sőt: új művek alkotására inspirálhat. Nekem ugyanakkor lehetőségem nyílik kiállítás rendezésére, s olyan embereknek is bemutathatom a képeimet, plasztikáimat, akik egyébként nem mindig jutnak el a galériákba. Ugyanakkor a gyár vásárolhat is az alkotásokból, s ez sem utolsó szempont manapság. ★ Az alkotások azóta már az üzemben várják a látogatókat, s így van ez rendjén. Hiszen minden művész azért dolgozik kimondva vagy kimondatlanul, hogy közöljön valami általa fontosnak érzettet embertársaival. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha mű és közönség találkozik. Akár úgy is, mint Balogh László és a Qualitál esetében. A kinetikus plasztikákat, az absztrakt képeket szemlélőknek pedig hadd idézzük befejezésül alkotójuk egy mondatát: „Ezeket a műveket nem úgy kell nézni, hogy az ember mindenáron valami mélyértelmű mögöttes tartalmat keres. Egyszerűen csak figyelni kell ritmusaikat, színeiket, a formák és fények változását, és ebben megtalálni az érdekességet, vagy akár — a szépséget is.’’ Koncz János — Máté Pál — emelkedett föl jobbját nyújtva a kalauz. Az idegen szórakozottan megszorította. Érezte mégis a repedezett bőr rovátkáit. — Simon. Bocsánat — biccentett a posztókabátos felé —, Simon Ferenc. A kalauz arca elkomorult. — Én ismertem egy Simon Ferencet. Bakóházán a Kishíd utcában lakott. Az idegen a két szikár mondat ellenségességére figyelt föl először, csak pillanatok múlva, ahogy a kérges tenyeret elengedte, akkor értette meg azokat. — Ismerte? Lakott? — ismételte elvékonyodott hangon. — Olyan egyedül halt meg, mint 'az ujjam el — mutatta ki a hüvelykjét. — Az a maga Simon Ference? A bakóházi? — s hogy az idegen nem felelt, mondta tovább. — Annyi mocskot én még nem láttam, mint annak a házában. A párnát elitta a feje alól. Pedig micsoda keze volt! Mindenhez értett. Ö csinálta meg a fürdőszobánkat. Csempét rakott, csövet szerelt, akár egy mester. Nem volt annak senkije. — Mikor? — kérdezte fakó hangon az idegen. — Három éve? Négy? Az asszony jobban tudná ö vitt néki néha levest, amikor ágynak esett. . . Szóval a magáé? — maradt a kérdés a levegőben. Hallgattak. Csak a vonat kerekei csattogtak szüntelen. — Az apja? — Az. Volt. A kalauz szó nélkül fölállt. Nem is köszönt. Még a szomszéd kocsi barátságos melegében is csóválta a fejét. Az idegen mozdulatlanul ült. Szemét le nem vette a szemközti ülésen felejtett néhány szem cukorról. Bámulta a zörgő celofánban ide- oda guruló kis golyócskákat. Mintha köze lenne hozzájuk. (Vége) Hazafelé Széles látókörű legyen a kritikus Beszélgetés Mario Verdonéval Olaszország egyik legismertebb filmkritikusa Mario Verdone. Sokoldalú tevékenységet folytat: a Római Egyetem Zenei és Előadóművészeti Tanszékének igazgató professzora; filmesztétikai, kritikusi tevékenysége mellett nagy tekintélyű színházi szakember^ a Kor- társ Színház című folyóirat munkatársa, s több zenemű szövegírója. Egyik művét, a Lamberto Gardel- li zenéjéhez írt Az impresszárió című egyfelvoná- sos operát a Magyar Televízióban is láthattuk. Fia, Carlo Verdone a legújabb generáció egyik tehetséges komikusa, aki vígjátékok forgatókönyveit írja, ját- sza és rendezi. Mario Verdone már többször járt Magyarországon. Ezúttal a fórum üléseinek szünetében beszéltünk, olyan kérdésről, amelyhez a viták során ő is hozzászólt és több hasznos javaslatot tett- az olasz—magyar kapcsolucokról. Sajnos, Olaszországban igen kevés magyar filmet mutatnak be, ezért véleménye szerint legalább az egyetemi ifjúság körében megélénkülhetnének a cserekapcsolatok. Hallgatók és előadok cseréjére éppúgy gondol, mint az információcserére, a filmarchívumök anyagainak jobb megismerésére, amelyek mind felkészültebb szakemberek képzését segíthetnék elő. Verdone professzor óráin ugyanis sohasem egy szűkén behatárolt témáról (hallgathatnak és vitázhatnak a diákok. Pedagógiai és filmkritikusi módszeréről ezt mondja : — Filmkritika-történetet tanítok, de én másként nézem a filmeket, mint sokan mások. Mindig összevetem más művészeti ágakkal, s azok fényében vizsgálom. Természetesen mm én vagyok az első vagy az egyedüli, aki a filmet totális művészetnek tartja. De úgy vélem, a kritikusnak is olyan széles látókörű, „totális" kritikusnak kell lennie, mint maga a film. Vagyis jól kell ismernie a ze. nát, a képzőművészeteket, az irodalmat stb. Máskülönben a kritikus felszínes marad. — Ha olasz filmművészekkel találkozik az ember, előbb-utóbb kibukik belőlük a panasz: válságban az olasz filmgyártás. Véleménye szerint ez mennyiben anyagi és mennyiben ideológiai válság? — Hadd idézzem a híres színházi kritikust, Silvio D’ Amicot — válaszolja. — Sok évtizede már annak, hogy ő azt mondta: „Mindenki panaszkodik, hogy a színház válságban van. De hát a színház azóta van válságban, hogy megszületett ..Nos, ez érvényes szerintem a filmre is, amely állandóan fejlődik. A filmművészet mindenkor igazodik a jelenhez, s ez örök változást jelent. E természetes válság mellett kétségtelen, hogy mostanában van egy másfajta válság is, amely részbén azzal magyarázható, hogy a régi mesterek közül sokan meghaltak, s újak még nem emelkedtek ki. Visconti, Pasolini, Rossellini, De Sica, Germi, a híres forgatókönyvírók közül Amidéi. Flaiano halála mind súlyos veszteség. A filmesek és a producerek pedig egyre ádázabb harcban állnak egymással. Nem jellemző ugyanis, hogy egy producer elolvasva egy jó szinopszist felkiált: „Ah, ez az! Ezt meg akarom csinálni!" Ök arra mennek, hogy megszerezzenek *?ires színészeket, Vitt it, Gass- mant, Melatot, s rájuk építik a történetet. Ez már eleve a színvonal rovására megy. Fordítva kellene ugyanis: legyen egy jó történet, és keressenek hozza kiváló színészt. De az utóbbi években talán valami pozitív fejlődés mégis elindult. A producerek felfedeztek olyan fiatal tehetséges ' színészeket, akik színpadon már sikereket arattak: Francesco Nutit, Benignit, Troisit, hogy egy bizonyos Carlo Verdonérol ne is beszéljék ... __ Vajon mj az oka annak, hogy az új filmművész generációból még nem nőttek ki nagy mesterek? — Az olasz filmiskola a háború után a dokumenta- ristákkal kezdődött. Országom nevében önkritikát kell gyakorolnom : ma már sajnos nem készülnek do. kumentumfilmek. Leszámítva néha egy-egy televíziós interjút vagy ehhez hasonlót. Annak idején a dokumentumfilmek adták a nagy rendezőket : Antonionit, Masellit és a többieket. Ma már persze más időket élünk, másfajta filmstílusra van szükség. Talán nálunk, Olaszországban, a reklámfilmek jelenthetnek jó iskolát. Biztosan tudják, hogy olyan nagy mesterek, mint Fellini, a Taviani fivérek, Pontecorvo és mások rendszeresen készítenek reklámfilmeket. Egy ilyen film harminc másodperc alatt képes elmon- danli mindent. Ha ezeknek a mestereknek a reklámfilmjeit nézzük, azonnal látjuk, hogy szépek a i#ápek, remek a montázs, nagyszerű az atmoszféra. Azt hiszem, az a különleges technika is, amellyel ezek a filmek készülnek, hasznára válhat egy újfajta filmnyeH (kialakításának. Természetesen nem egyedül ebben látom a megoldást, de mint iskola, legalábbis nálunk alkalmas lehet. — A belső válságon kívül van még egy fenyegető veszély, amely egyre jobban aggasztja a filmeseket, s ez már nemcsak olasz probléma, hanem egész Európát érinti: az amerikai filmipar mind nagyobb térhódítása. — Valóban, nemrég készítettünk egy statisztikát, amely szerint ebben az évben országunkban 131 amerikai filmet mutattunk be, egy szovjetet, két-három magyart. A mérleg nagyon egyenlőtlen, amelyen változtatni kellene. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeknek az amerikai filmeknek jó része kitűnően van megcsinálva. Úgyhogy lassacskán már csak mi, kritikusok panaszkodunk, a nézők nem. Máté Judit
