Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-09 / 288. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1985. december 9., hétfő

GÁRDONYI AZ EGRI GÁRDONYI SZÍNHÁZBAN

Falusi történet — színpadi remeklésben

Falusi történet — olvashatjuk alcímként Gárdonyi Géza A bor című játékának színlapján. Pontos is ez a megjelölés a Békéscsabai Jókai Színház előadására, amelyet a napokban láthatott az egri közönség. Szögezzük le már az elején: igen kellemes két órát élhettek át mindazok, akik a délutáni előadásra jegyet váltottak. Ehhez hozzájárult a mű kedvessége, amely ugyan nem a legremekebb Gárdonyialkotások közé tartozik, mégis előszeretettel vették már elő sok-sok évvel ezelőtt is a színházak.

Siker, közelről

Kedveljük a sorozatokat, megszoktuk a szövevényes történeteket, s általában türelmesen várjuk a folytatásokat. Az sem zavar bennünket, ha rendszerint csalódunk, mert azt reméljük, hogy a legközelebbi kínálat színvonalasabb lesz.

öt héttel ezelőtt igazolódott optimizmusunk, hiszen a Messziről jött ember című francia kalandfilm már az első képsorok után olyan „csemegét” ígért, amelyre valóban nem számítottunk.

Később csak fokozódott szimpátiánkkal társult elismerésünk, mert az egymást követő részek mind magvasabb élményeket nyújtottak. Eleinte csak szórakoztunk, aztán mind feszültebben figyeltünk, s rájöttünk arra, hogy Gaston Leroux valóban jó író, aki nemcsak mesterségének fortélyait sajátította el bravúros, irigylendő ügyességgel, hanem járatos az emberi természet titkaiban is, megérzi cselekedeteink mozgatórugóit, s igyekszik azokat hiánytalanul érzékeltetni.

Ért a fordulatos cselek- .ményszövéshez, a vérbeli konfliktusok hatásos és hiteles megjelenítéséhez, az összecsapó jellemek ábrázolásához. Mindig kerüli a sablonost, a közhelyízűt, ehelyett a valóság ízeit villantja fel. Alakjait a hétköznapok szülték, az őket sarkalló szenvedélyek aligha vonhatók kétségbe.

Az alcím alapján legfeljebb felhőtlen szórakozásra számítottunk, ám ennél jóval többet kaptunk. Köszönhető ez annak a szakmai felkészültséggel ötvözött igényességnek, amely a szerző fő erénye.

Mindenekelőtt ebben láthatott fantáziát a rendező, Michel Wyn, aki természetesen kiaknázta a műben rejlő sejtelmes, sokáig megmagyarázhatatlannak tűnő mozzanatokat is. Feldolgozásában ezért keverednek a lendületes játék, a krimi, a horror, a mélylélektan eszközei.

Méghozzá kitűnően megszabott arányban! Ennek köszönhető, hogy az alapvetően racionális alkatúnk is megborzonganak olykor, pedig tudják, hogy a legrejtelmesebb motívumokra is rávilágít majd a mindent felmérő értelem fénye. Addig azonban átadják magukat a sztori varázsának.

Kedden megoldódik a rejtély, hiszen következik a záró blokk. Nemcsak ezt várjuk kíváncsian, hanem amiII/l.

A faajtó ki-becsapódott aszerint, hogy a mozdony- vezető hirtelen fékezett-e vagy éppen szabad futást engedett a kicsiny gőzösnek. A vonat gyakran megállt, de ilyenkor az itteniek nem szálltak ebbe a kocsiba. Messziről látták, hogy a kéménye nem füstöl, akkor pedig fagyoskodhatnak egész úton. Az idegen — ott ült méternyire a nyitott ajtótól — ezt fölszálltakor talán nem vette észre, de az is lehet, hogy nem törődött a meleggel, s csak egyedül akart üldögélni. A hideg végigszánkázott az arcán, be a nyitott kabát alá. Mintha élvezte volna, mert nem húzta magán összébb. Néha szívott egyet az orrán.

Odakint a havas szántóföldeken fagyos szél táncoltatta a porhót, ameddig a szem ellátott. Fekete, csupasz fák álldogáltak csoportban, távoli tanyák füstje gurult csomókban a síkon. A nagy hideg és a szikrázó napfény késélessé tette a keskeny sínpárt körülölelő vidéket.

Az idegen cigarettára gyújtott, tenyerével védte a vékony lángot a be-betö- rő szél elől, aztán hátradőlt, szorosabbra fogta a kabátot, és kifújta a füstöt. A

t

att is szomorgunk, hogy televíziósaink képtelenek ilyen munkákkal kirukkolni, holott a nézők szívesen vennék ezeket, s nem bosszankodnának az olykor szériában sorjázó unalmas, költséges műsorok miatt.

Ez a változat olcsóbb, hiszen „csak” tehetség kell hozzá.

Vajon, mikor találtatik...?

Pécsi István

Kapcsolatunk a tévével

Kapcsolatunk a televízióval gyakorlatilag elég egyoldalú. Ö beszél, mi hallgatjuk; magyaráz, mutogat, mi meg csak nézzük. Ha néha nekünk is kedvünk támadna beleszólni az adásba, bizony nem menne könnyen. Még csak nem is a drága „Rózsa úr” venné fel a telefont, ha kapnánk vonalat, s még az sem biztos, hogy visszahívna Ha meg írnánk, akkor is elég körülményes lenne az összeköttetés. Talán valamelyik műsorba hangot adnának sorainknak, no de ez sem az igazi.

Az ügy reménytelennek látszik. Csak arra lehet számítani, hogy valamilyen formában a tévések gondolják ki, hogy mit is akarhatunk mi, akik milliónyian nagy elszántsággal és fegyelmezetten fogyasztjuk, amit elénk tesznek. Elvégre ezért is guberáljuk ki az előfizetési díjat, hogy nap mint nap szellemes és kellemes partnereink bukkkanjanak föl a képernyőn. Otthonainkba hozzák mindazt, ami a világban történik, ami mindnyájunkat foglalkoztat.

Mert ugye, végül is nemcsak olyan körülmények vannak, amelyek elválasztanak és mássá tesznek bennünket, hanem olyanok is, amelyek egytől egyig valamilyen formában közel állnak hozzánk. Csak módot kell arra találni, hogy ezékről úgy szóljanak, hogy ne érezzük, hogy milyen egyoldalú a viszonyunk. Az ellentmondást a stúdiókban kell feloldani.

Hogy mennyire érzik e gondot a szerkesztők, azt az bizonyítja: mind gyakrabban könnyed módon alakítják ki a programot. Nem a szokott és unalmas sablon vár ránk, amely szerint néhamut a padlóra verte, a dermedt olajon megült a szürke kupac addig, amíg a szél bele nem kapaszkodott. Hol az egyik, hol meg a másik oldalon jártatta a szemét, még a nyakát is nyújtogatta, hadakozva a lehetetlennel, hogy mindent egyszerre lásson.

Amint a következő falu első házai föltűntek az ablakkeretben, bólintott. Az állomás sárgára meszelt, vedlett kis épület volt, előtte féllábszárig érő hó födte a virágágyásokat. Szemben, a túloldalon már gyülekeztek a kocsma előtt a szomjasabb utasok. Az idegen is leszállt, de kezét nem vette elő a kabát zsebéből, csupán a fejét rázta meg. Belépett a kocsmába, köszönt. Halkan, csak úgy magának. Senki sem fogadta. Néhányan végigmérték,

megvallatták a ruháját, cipőjét. Látta az óvatos szemeken, tudják: idegen. Nem volt ezekben a szinte észrevehetetlen, suhanó pillantásokban semmi bántó, az idegen mégis tanácstalanul állt néhány pillanatig az ajtóban. A kocsmáros olyan volt, mint a többi. Fehér köpeny, személytelen arc, érdektelen hang. Biztos kézzel tette az új vendég elé a nedves alumínium lemezre a megtöltött pálinkás poharat. Az idegen fölha fölbukkan egy-egy mosolygós arc, elmondva mi vár ránk, majd következik a beígért kisfilm, esetleg tévéjáték vagy más. A héten szinte a műsoridő többségét oldottabban, kellemesebben osztották be. Nem egyedül néztünk farkasszemet a bemondóval, hanem a szerdai szovjet est vagy a Hétvége monstre produkciójában csevegtek, komolyan vitatkoztak, vagy szellemeskedtek a kamerák előtt. Mindez új színt, új lehetőségeket teremtett. Szerdán Valentyina Pecsorina és Berkes Zsuzsa kedvesen és kedélyesen kormányozta figyelmünk hajóját különböző érdekességek felé. Ami igazából vonzó volt ebben az összeállításban, annak a megújult lendületnek a tolmácsolása, amely any- nyira jellemző erre a hatalmas országra. Ehhez képest az irodalmi alkotások, rajzfilmek, tévéjátékok kevesebbet adtak. Talán ezeket is érdemes lett volna jobban összeválogatni. Együttvéve bizákodás, a béke és a társadalmi haladás iránti vágy és erőfeszítés csendült ki mindabból, amit láttunk, s ez kellemessé tette a szerda esténket.

Hasonlóan érdemes volt bekapcsolódni a Hétvége című programba: a műsorvezető, Horváth János ügyesen és olykori bájos tévesztéseivel együtt rokonszenvesen oldotta meg műsorvezetői feladatát. Ugyancsak kedves volt háziasszonyként Endrei Judit. Személyiségükkel összekötötték, élővé tették az eltérő betétszámokat is, folyamatosságot biztosítottak. A néző valóban úgy érezhette, hogy számot tartanak véleményére, nem feledkeznek el igényeiről, mert a legnehezebb kérdésekkel is felelősen foglalkoztak, felnőttnek tekintve a közönséget.

Ilyesféle megoldásokra — úgy hiszem — egyre többször lesz szükség. Miért üljön egymagában egy bemondó vagy egy szerkesztő a képernyőn, mikor beszélgetve, véleményeket ütköztetve sokkal jobban „el lehet adni” az adást. Ez korszerűbb módja a televíziózásnak, különösen ha még ráadásul a jó tálalás mellé színvonalas művek is kerülnek.

Gábor László

hajtotta, s megint a pohárra bökött. A pálinka, a cigarettafüst, az öreg vaskályha bűze kaparta a torkát, köhentett. Már senki sem figyelt rá. Néhányan lustán ballagtak vissza a vonathoz, a padlón füstölgő cigaretta- csikkek maradtak utánuk az apró hótócsák között.

Fizetett. Pár lépést kellett csak gyalogolnia a főutca sarkáig, ahonnan végignézett a meztelen akácok során. A havat szétszabdalták a lovas kocsik gumikerekei, néhol szánkók széles nyoma. Maga elé képzelte a bakon ülő, fekete posztókabátos férfit, derekára, lábára tekert szürke lópokrócban. A főutcán nem mozdult semmi, most a szél sem kavarta a havat. A hidegtől hajtva föllépett a vonatra, és visszaült a helyére. Hiába csukta be, amint a kis mozdony meglódította a szerelvényt, az ajtó ismét kinyílt, s alvó kertek kerítésének ritmusa csatlakozott a kerekek csattogásához. A kalauz váratlanul lépett be, az idegen nem láthatta, amikor bámulatos ügyességgel áttornázta magát egyik kocsiból a másikba, nem törődve a lépcsőkre fagyott jéggel.

— Mért nem megy át a fűtött kocsikba? — kérdezte meglepetten. — Itt megfagy. Tudja, rossz a kályha, a rosseb tudja, mi baja, tegnap még az ablak is izzadt tőle. Az ajtót is a fene eszi. A vonatnak menni kell, így van ez, nincs idő a javításra.

A század elején született darab alapvető vonásaiban hasonlít a népszínművekre, ám igen sokat vitáztak rajta — első bemutatójának korában — valóban az-e? A bor mindenképpen e talajból nőtt ki, ám Gárdonyi új alapokra helyezte a színjátékot, s ezért, ha úgy tetszik, „többet kapunk" egy népszínműnél.

Maga a történet oly egyszerű, mint egy népdal. A főhős: Baracs Imre igazán nem borissza ember, többre becsüli a dolgot, szép feleségét és kisfiát. Node, ha a társaság egy egész hordó mellé telepszik le, s ha ne- jemasszony, meg az anyós is szívesen kínálgatja a nedűt, a derék ember csak megissza... Aztán jöhet az összeveszés életre-halálra, a szívfájdalom egymás után — és a könnyes kibékülés.

A darabban a leginkább megkapó a nyelvezet. Gárdonyi, aki oly jól ismerte a magyar parasztot, tökéletesen visszaadja annak gondolkodásmódját, szokásait, ízes tájszólását. Ez utóbbi nem kis feladatot jelentett a békéscsabai színészeknek. Meg kell hogy mondjuk: derekasan állták a próbát, mindannyian. Több mint két órát tájszólásban beszélni, méghozzá úgy, hogy az hiteles legyen — igencsak megerőltető. Alig egy-két kivétel akadt, hogy „kiesett volna szerepéből” a színész.

Vidám, felszabadult, pergő rendezésnek lehettünk tanúi az előadáson. Girgicz Mátyás vendégrendező legalább úgy élvezte ezt a jókedvű munkát, mint ahogyan az a közönségre hatott. Nem akart álmodernet, — s ettől lett igazán jó az előadás. „Elfért” itt minden. Például: az élő állat a színpadon mindig is hatáskeltő, ha nem éppen hatásvadász. Itt nyugodtan rö- föghetett-visíthatott a kismalac, a fehér csirke is káAz idegen nem felelt, csak elővette a jegyét, nyújtotta. A kalauz a bőrtáska széles fedelére tette.

— A többi kocsi meleg ám! Most raktam meg a kályhákat.

Vastag, kék posztókabátja fölső .gombját nyitva hagyta, látni engedte foszlott nyakú, tiszta ingét.

— Jó napot! — mondta színtelen hangon az idegen.

— Jó napot. Csak azért mondom, mert én itt megfagynék, uram — nyújtotta a kilyukasztott jegyet a kalauz.

— Nem fázom. Különben is, hamarosan leszállók.

— Vagy úgy.

A kalauz leült a szemközti ülésre, fél arca fürdőit a bezuhogó napfényben.

— Maga nem idevalósi. Akkor ismerném. En mindenkit ismerek, tudja, kicsi a vonat, mint a tyúktojás. öt éve kértem vissza magam a vonalra, mégis csak az én vidékem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy errefelé még a rossz is jobb, mint idegenben. Maga nem így van vele, ha meg nem sértem?

— Valahogy így — felelte az idegen.

Nem nagyon figyelt a másikra, inkább a pálinka útját követte, amint szinte csíkot vágott a nyelőcsövébe. A kalauz irdatlan zsebéből cukrot halászott elő, kínálta.

— Nem élek vele — hárította el- az idegen —, köszörálhatott — úgy tűnt, „a helyén volt”. Segített ebben Gyarmathy Ágnes díszlet- és jelmeztervező, ki ízléssel varázsolt a színpadra falusi környezetet. S amikor a néző már-már túl idillinek találta, egy humoros fordulattal megszüntette a rendező a falusi édent: például, mikor költözik az asszony, még a lombos fát is magával viszi a pereputty.

Rendkívül szimpatikus társulat a békéscsabai. Színészi tehetségük, lelkesedésük, igazi összjátékuk avatja őket azzá. S külön-külön mindegyikük igazán jól alakítást nyújt, ettől válik az egész élménnyé. Örömmel láttuk újra az egri színpadon Harkányi Jánost a darab főszerepében — ki évekkel és tehetséggel gyarapodott az első fellépések óta. Szabó Zsuzsa Baracs feleségét sok-sok érzéssel, bájjal alakította. Viszontláthattuk Szentirmay Évát, ki oly sok kiváló szerepformálással nyerte meg évtizedekkel ezelőtt a miskolci és az egri nézőket. A népes gárdából mindenképp figyelemre méltó Csiszár Nándor és Dari- day Róbert, és több felszabadult percet hozott a nézőnek a cigány szerepében Jancsik Ferenc is. Az évek során kitűnő jellemszínész- szé vált. Eszter alakjában Felkai Eszter nyújtott igazi élményt.

S még egy momentum amit meg kell említeni: a

délutáni előadáson, épp, amikor elkezdődött a harmadik felvonás, hosszú áramszünet volt Egerben. A színházban mindössze a nézőteret világította meg egyetlen lámpafüzérsor, a színészek az előadás hátralévő részében félhomályban játszottak. S mintha mi sem történt volna... Színész és néző egy hullámhosszon volt — nem maradt el a megérdemelt siker.

Mikes Márta

nőm — mutatta föl a cigarettásdobozt.

— Én meg azzal nem — nevetett a kalauz. — Art. Könnyebben kap rákot az ember. Mondta a doktor úr is szombat este a kultúrház- ban. Telente ott szokott beszélni az egészségről, meg hogy mit egyék az örege bője, ilyesmit. No, hiszen. Ha én mindent be akarnék tartani, amit a doktor úr mond, tán levegőt se vennék. Szegény apósom is. Nem ivott, cigarettát se vett a szájába soha. mégse érte meg a hat- vanat. A fene igazodik el ezeken a dolgokon.

— Nem könnyű, ebben igaza van.

— Egyszer csak lefordult a székről, és már vége is volt. Annak a nyugodt embernek! Hangos szavát nem hallottam. Szívroham. Otthon persze nem volt senki. Az öreg Varga találta meg, kihűlve, a komája. Hajjaj. . . így van ez.

Az idegen figyelte az imént még mosolygós arc hirtelen szomorodását.

A nagyapám is elment utána gyorsan. Nagyon megértették egymást ketten, pedig huszonegynéhány év differencia volt közöttük. Minden évben apósom ri- mánkodta be télire az öreget a tanyáról a faluba, mert a szőlőt nem akarta odahagyni semmiképpen. Aztán tessék. Az egyik november elején halt el, a másik, a nagyapám, december kö- zepin ment utána.

(Folytatjuk)

Az MMK kamarakórusának hangversenye

Középkori és mai dallamok

A Megyei Művelődési Központ Kamarakórusa nagyszabású hangversenyt adott székháza dísztermében. Ebben a műsorban azok a számok hangzottak et, amelyekkel az egri énekesek a nyár végén Franciaországban vendégeskedtek, egy Egerhez hasonló kisváros itt járt együttesének látogatását viszonozva.

Maga a műsor összetétele azért is érdekes, mert betekintést enged abba a műhelymunkába, érdeklődési 'körbe, szellemi atmoszférába, ahol az együttes tagjai az egri vokális zenekultúra áldozatkész hívei Tar Lőrinc vezetésével tevékenykednek, otthon érzik magukat. Egy ilyen műsorban feltétlen kialakul a látókör.

Ami a műsorból nyilvánvaló: nemcsak a hazai szerzők értékrendjében állandó sült mára egy zárt, magas szintű névsor, Liszt, Bartók, Kodály, Bárdos, hanem az is megállapítható: a vokális és hangszeres muzsika leik« ihívei nem ragadnak le,

nem cavekelnek le a XIX. század, vagy akár a barokk és azt megelőző korszak ismert nagy egyéniségeinél; kíváncsiságuk az idő- és

térbeli határokat tolja egy - re szélesebbre: ma már a zenetörténet nagyjain kívül és felüli, Händel, Schumann, Ravel, Hassler, Praetorius, Smetana nevei mellett — hogy csak a mostani hangverseny darabjainál ma radjunk — feltünedezik a XIII. század zenéje, a népi és műzene egyaránt, vokálisán és hangszeresen is. Mindez arra is utal, hogy ez a mai korszak ebben a nyugtalan és szellemileg bizonyos mértékig kifáradt Európában, mintha töltekez- ni szeretne azokkal a lelki és érzelmi értékekkel, amik a múltból ránk maradtak.

De a néger spirituálék je lenléte, vagy a szellemes, játékos, modern francia szerzők azt az éhséget is tudósítják, amely a mindig is érzékeny ráhallással gondolkodó zenészeket vezérli munkájukban. G. Lafarge és P. Philippe Les boites a musique (hevenyészett fordi~ fásban Zenélő dobozok lehetne a címe) című zenei játék* ellenpontja is lehet Lotti Cruc.'fixusának, a Novus annus című karácsonyi dal a két spirituálénak, lélektani és földrajzi távolságait tekintve egyaránt.

A komolyabb és könnyedebb tartalmú számokat blokkokba, egymás mellé téve adatta elő Tar Lőrinc. Ezzel időt engedett a közönségnek a változó hangulatokra való felkészülésre. Kritikájukra álljon ezúttal csak egy mondat itt: kár,,

hogy ilyen ritkán jelentkeznek!

Az est szándéktalan főszereplője Marik Erzsébet volt, aki két héten belül másodszor szerepelt szólistaként egri hangversenyen. A múltkor Ravel és Debussy előadásával lepett meg minket, most pedig azzal, ahogyan ezen az estén a zongorista Ravel Pavane-ját feldolgozta. Ravel másképp vallja be az érzelmeket, a századforduló „beteges hangulatait”, mint Debussy. Liszt 15. magyar rapszódiája és Bartók Allegro barbaro-ja közé ékelte Marik Erzsébet ezt a számot. Három mester és három egymástól fényévnyi távolságra levő szellemi vi~ lág!

A műsorban közreműködött a kibővített Kaloda (vezetője Fajcsák Attila) és a kamarakórus kisegyüttese, amelynek hangszeresei és. énekesei középkori dallamokat szólaltattak meg.

Ha csak pár évre visszamenőleg mérjük a kamara - 'kórus életét és teljesítményét, értékét nézve az előrelépés szembeszökő.

Farkas András

HORTOBÁGYI ZOLTÁN:

Hazafelé

I