Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-06 / 286. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1985. december 6., péntek „E század honom s börtönöm’ Hollós Korvin Lajos emlékezete Ha élne még, most lenne nyolcvanesztendős. Kicsit kesernyésen venné tudomásul, hogy az irodalmi köztudat, melynek ő oly szorgos munkása volt, többé-kevésbé megfeledkezett róla, aztán bizonyára emlékezetébe idézné azt a verssorát, amelyben elsóhajtotta, nem vágyik ő késői korokra, megelégedett azzal a küldetéssel, melyet jó és balsorsa mért rá. 1905-ben született. Fiatalságát Óbudán töltötte, amely akkor még inkább kisváros volt, földszintes házakkal, mesteremberekkel, és egyre növekvő nyomorúsággal, melyet neki is hamar módja volt megtapasztalnia. Élete delelőjén, az Óbudai búcsú című novelláskötetében idézte vissza hányatott ifjúságát, családja nyomorát, apja különös, gyökértelen alakját, azt a folyamatot, ahogy a hajdan nagypolgári• család egyik pillanatról a másikra proletárrá vált. A novellafüzérben szereplő kisfiú ő maga, s ő az a Tanú is, aki bemutatja azt a környezetet és életformát, melyről Hollós Korvin Lajos nélkül bizony keveset tudnánk. A húszas évek kezdetétől számíthatjuk költői érdeklődését. Egyidős volt a Nyugat második nemzedékének költőivel, de sorsa egészen másképpen alakult: nem élvezhette az irodalom védettségét, korán ki kellett szállnia a társadalmi harcok terepére, s ott mind tudatosabban vállalt szolidaritást a munkásosztállyal. Felismerte a fasizálódás veszélyeit, s nagy hatású versekben mutatta be a jobboldali demagógia igazi természetét (Turulisták márciusi ünnepe). Az illegális Kommunista Párt tagja lett. Verseit és poémáit munkáskórusok szavalták. Már a címével is sokat sejtető verseskönyvéről (Harmincas évek) aligha véletlenül írta Forgács Antal, aki később a németek áldozata lett: „Világszemlélete majdnem teljesen egybeolvadt verse anyagával, s így a mutatkozó tendencia nem hat erőszakoknak.” Hogy mi is volt ez a „tendencia”, arról talán elárul valamit az a tény is, hogy Hollós Korvin Lajos egyik nagyszabású verse Leninről szólt. Tudatosan vállalta a mozgalmi költő szerepét. Nem tört művészi babérokra, a verset fegyvernek vélte, melynek életét az elnyomás ellen lehet fordítani. Ez a küldetés, a mozgalmi avantgárd szelleme tört meg benne akkor, amikor 1936- ban teljesen váratlanul és érthetetlenül kizárták a pártból. Döbbenetes élményének, belső megrendülésének dokumentumai voltak az Elhal a dal (1938) versei, amelyekben látszólag a Via- gánélet szférájába vonult vissza. Am ebben a kötetében is olvashatók azok a Freskók, korjellemző kis versek, amelyek azt bizonyítják, hogy aki egyszer vállalta szerepét, nem egykönnyen válik meg attól. Ebben a verses ciklusában „a világ ügyének szónoka” maradt, s ezekben maradt igazán költő is. A második ' világháború legnehezebb éveit kalandosan vészelte át, négyszer szökött meg munkaszázadból, s hetekig bújkált léleg- zet-visszafojtva egy pincében. A felszabadulás után úgy érezte, megnyílt előtte a nagy lehetőség, hogy okulásul és tanulságul minden műformában beszámoljon gazdag történelmi tapasztalatairól, s ennek révén lehessen az új kor alázatos munkása. 1945-ben egyszerre két műve is megjelent, Hátsó lépcső címmel regénye, amelyet erős naturális színezés és történelmi tudatosság jellemzett, és Válogatott versei, amelyről találóan írta akkor egyik méltató- ja: „Alapjában véve gondolati líra ez, az elnyomottak emberi jogaiért harcoló, legbelső hitből fakadt.” 1945 és 1948 közé estek Hollós Korvin Lajos legtermékenyebb íróévei. Jóvátétellel kecsegtette addig meglehetősen keserű sorsa. Ügy érezte, a megújuló szocialista irodalomnak adhat mintát,, ha saját művészetében megpróbálkozik a különféle stílusirányzatok szintetizálásával. Torpedó című novellakötetében ezért is elegyedhettek realista, expresszionista és szimbolista képek. Mintha a szociális igazság e drámain hangolt elbeszélője azt akarta volna bizonyítani, az új irodalomnak készségesnek és nyitottnak kell lennie minden iránt, amitől ösztönzést nyerhet további fejlődése során. Böjti szelek (1948)’ című regényében a szatíra irányába tett kísérleteket. Ekkor még nem sejtette, hogy a következő évek újabb megpróbáltatásokat tartogatnak számára. 1949- ben újra kizárták a pártból. A közéletbe és az irodalomba csak hosszú évek után térhetett vissza, de akkor is szilárd eltökéltséggel és öntudattal fogalmazta meg Ars poeticájában: „Szavam mögött osztályom áll: a dolgozó szegények.” A hatvanas években mintha érezte volna, hogy életútja immár rövidre szabott: egyre-másra jelentette meg népszerű regényeit, elbeszéléseit és verseit. Különösen emlékezetesek e kései írások közül a Füttyszó a sötétben (1965) kötet újabb versei, melyek szatirikus hajlamának újraéledéséről vallottak, és a Komédiások (1965) című kulcsregénye, amelynek két hősében nem volt nehéz ráismerni a tragikus sorsú Bajor Gizire és Germán Istvánra. Hollós Korvin Lajos azonban szerencsés érzékkel került el mindenfajta intimpistáskodást; a házaspár tragikus öngyilkosságának lélektani mozgatórugóit igyekezett megtalálni, s a férfi képzelt személyiségtorzulásának következményeit kitűnő érzékkel, feszülten ábrázolta. A Komédiások talán a legjobb írása volt Hollós Korvin Lajosnak. Hat évvel később már halott volt. Gazdag életművének új és új kötetei azonban azt sejtetik, hogy az alakja körüli csend csak időleges, s ugyanúgy felverekszi magát emléke, mint ahogy ő tette hányatott és áldozatos élete során.. „Az marad meg ami beépül másokba..." Négyszemközt dr. Pásztor Emillel A nyilvános viták, társadalmi, tudományos és művészeti kérdésekről szóló beszélgetések nélkülözhetetlen résztvevője dr. Pásztor Emil. Gyakran föl is áll, s okosan érvelve fejti ki nézeteit. Aligha van olyan érdeklődő értelmiségi, aki ne találkozott volna vele Egerben egy ilyen alkalommal. Álláspontja is közismert: kiáll az emberi értékek, hitet tesz a kifejezés szépsége, a humánus tartalom mellett. Óhatatlanul is fölmerül hallgatójában a kívánság: bár közelebbről ismerné, barátként köszönthetné. Aki szót vált vele, rájön: nem is olyan nehéz dolog ez. Hamar „kiadja” magát, készségesen válaszol a legkényesebb kérdésekre is. Arra kértük, hogy közösen idézzük fel pályáját, fejtsük meg egyéniségének titkát. — Szarvason jártam elemi iskolába és a gimnázium alsó osztályaiba — kezdi az emlékezést. — Gyakran visz- szagondolok arra, hogy annak idején heti hat latinóránk volt, itt kaptam meg a megfelelő nyelvi alapokat Szülővárosomból 14 éves koromban kerültem el. Szép sorban elhagytuk a családi házat, többen is voltunk fiútestvérek: anya nélkül nőttünk fel. Kilencéves koromban lettem félárva. A miskolci tanítóképzőben folytattam tanulmányaimat. A harmadik-negyedik évben váltottam át a debreceni kollégiumba, bentlakó diákként. Ott ugyanolyan világ fogadott, mint amilyet Móricz leírt a Légy jó mindhalálig- ban. Ládákban tartottuk a holminkat, s hosszú asztal mellett bújtuk a könyveket. Nagyon érdekelt az irodalom, s itt alkalmam is volt a Déri Múzeumban olyan írókkal találkoznom, mint Németh László, Móricz Zsig- mond vagy Veres Péter. Láttam őket, hallottam előadásaikat. — Akkor még nem tudtam, hogy tanító leszek-e vagy tanár, hol is kötök ki végül. Gyűjtöttem az élményeket, beültem a könyvtárba „megmerítkezni” ebben- abban. Amikor Észak-Erdélyi ideiglenesen visszacsatolták Magyarországhoz, Pásztor Emil Székelyke- resztúrra került a tanítóképző utolsó osztályába. Nagy érdeklődéssel figyelte a székely nyelvjárást, diáktársai beszédét. A tanév csonkának bizonyult: a német megszálláskor befejeződött. Itt kapta meg tanítói oklevelét, 1944 áprilisában. De nem elégedett meg ennyivel. Tovább akart tanulni. A felszabadulás Szarvason érte, 1944. október 6-án. Az 1945. év őszén következett a folytatás: a szegedi egyetem. — A forradalmi változások korát éltük — emlékezik beszélgetőtársunk erre az időre —, s hamar rájöttem, hogy az egyetemen tanulásnak van jövője. Magyar és történelem szakra jelentkeztem, sikerült is bejutni. Az 1945-ös esztendőben óriási várakozás élt mindenkiben. Éreztük: nagy idők köszöntöttek ránk. Falujárásokban vettem én is részt, agitáltam, győzködtem az embereket. Később persze, mint mindenkiben, bennem is kételyek keletkeztek: nem tudtam összeegyeztetni a Szabad Nép cikkeit a valósággal. Tanársegédként maradtam bent az egyetemen 1950- ben, a nyelvészeti tanszéken. Itt Mészöly Gedeon és Klemm Antal professzoraim hatását emelném ki. A későn érő emberek közé tartozott. Még mindig határozatlan volt abban, hogy vajon a tudomány-e a valódi területe vagy a tanítás. Vonzotta az íróasztal, az egyetemi könyvtár nyugalmas, a világtól óvott rejteke, de a középiskola nyüzsgése, az ifjúság érdeklődése is. Egyik egyetemi tanítványát vette feleségül, Szögi Klárát, akivel úgy döntöttek, hogy Csongrádon katedrára állnak. Itt aztán tíz esztendeig alkalma nyílt, hogy sok nevelési tapasztalatot szerezzen. Itt lett tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, s doktori címet is ekkor nyert. — Ahogy Csongrádon nekiláttam munkámnak, azonnal körülnéztem, mert szeretek tájékozódni ott, ahol vagyok. Foglalkoztam hely- történeti kutatásokkal, megismertem azt a tájat és a nép hagyományait. Akkor vált nyilvánvalóvá számomra — mosolyodik el —, hogy elképzelhetetlen az életem a tanítás nélkül. Jobban fel tudom ma készíteni a főiskolán hallgatóimat, mintha csupán könyvből szereztem volna a tudást. Azért jöttem ide Egerbe, mert nem mondtam le a felsőoktatásról, s amikor 1964-ben meghirdettek egy adjunktusi állást, megpályáztam. Immár huszonkettedik éve tanítok az egri tanárképző főiskolán, magyar nyelvészetet. Feleségem a Dobó István Gimnáziumban helyezkedett el, meggyökeresedtünk itt. Megtaláltam azt a munkakört, amely kielégít, a hallgatók között is jól érzem magam, meg tudományos munkám is folytathatom. Amikor szóba kerül, hogy mikor jelentkezett először a nyilvánosság előtt írással, meglepő dolgot mond. Már 12 éves korában olvasgatott, s 14 évesen megjelent első „zsengéje". A Magyarosan című folyóirat olvasójává lett, s mindent átböngészett benne. Kedvet kapott aztán a véleménymondáshoz, s irt a szerkesztőnek, aki betette javaslatát a lapba. Nyelv- újítási kísérletén ma már mosolyog: az autóbuszt gyorskocsinak akarta keresztelni. A honorárium a Magyarosan első hét évfolyama volt. — Aki ifjan belekóstolt egy tudományba, szeretni és talán művelni fogja azt később is. Igazából persze, akkor kezdtem gyakrabban írni a szakfolyóiratokba, amikor az egri főiskolára kerültem. Egy kötetem is megjelent 1979-ben, A tizenötödik aradi vértanú címmel. Érdekes módon, ez nem nyelvészeti munka, Kazinczy Lajos életét dolgozza fel. Nemeskürthynél olvastam arról, hogy Kazinczy Ferencnek volt egy fia, akit — mint az 1848—49-es szabadság- harc egyik katonai vezetőjét — kivégeztek Aradon. Szemben álltam egy rejtély- lyel, amely kihívást jelentett. Milyen ember volt, hogyan élt ez a Kazinczy Lajos? Több évi kutatásom eredménye ez a könyv. „Mellékesen” sok barátot, ismeretet szereztem. A főiskolai tanítás mellett rendszeresen publikálok különböző folyóiratokban, így a Magyar Nyelvőrben, de a Népszabadság nyelvművelő rovatában is. Jelenleg nyomdában van egy munkám, amely Arany János Toldijának szókincsét dolgozza fel. Úgy igyekeztem e szótárt összeállítani, hogy tudományos igényű, de az iskolában is használható legyen. Még sok mindenről szót váltunk. Beszél kandidátusi értekezéséről, amelyet most készít, arról, hogy milyen tervei, elképzelései vannak, tgy merül fel az értelmiség fogalma, a tanár példamutatása. Úgy véli, nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy hatást érjen el, nemcsak szeretni kell a nyelvet, de mások számára is lehetővé tenni a hozzá való közeledést Nemcsak nyelvtörténetet hanem emberi tartást is szükséges tanítani: az emberből az marad meg, amit másoknak ad tudásban, emberségben. Gábor László A házigazda a csöngetésre kidugta a bozontos fejét az ajtón. A munkaruhát viselő emberék sokat sejtető- ! en elmosolyodtak és hangos I „jó reggelt '-et kívántak. A házigazda nem akart I hinni a szemének. Vadonat- ! új .villanyórát vett észre, a I falnak támasztva. Hálásan ? megszorította a két ismeret- ! len kezét, köszönve a gyors 1 intézkedést. A két férfi azon - I na! visszahúzta a karját és I munkához látott. Először is I colstokjukkal megmérték a g gangot övező korlát magas■ ságát és a közös” vécé aj- ! tájának fesztávolságát, majd ! elégedetlenül csóválták a fe- ! jüket. A házigazda növek■ vő aggodalommal leste, I amint a szerelők futó pillantást vetnek a falból ki- I álló vezetékekre, és sebesen S jegyzetelni kezdenek a ma- s gukkal hozott .kutyanyelvre. Többször is rosszallóan megrázták a fejüket és a terjedelmes listát, kontárnak bélyegezve a vezetékek be- építőjét, átnyújtották a házigazdának, akinek rongyos köntöse alól kilátszottak, pipaszár lábai. A házigazda rámeredt az orra alá dugott papirosra és széttárta a kezét. — Ugye, maguk csak tréfálnak? A munkaruhás férfiak nyájasan elmosolyodtak. — Hát persze! Viszont minden jó viccnek ára van! A házigazda fázósan ösz- szehúzta magán a köntösét. — .Nem szeretem az ostoba tréfát! Azonnal tegyék föl az órát! Az egyik munkaruhás szolgálatkészen biccentett, elővett egy vastag dossziét, és lapozgatni kezdett benne: — Kérem! ön tehát nem érti a tréfát. Nézzük csak! A mai napon nem tud bemenni a kirendeltségre, mivel nincs félfogadás. Erre csak holnap kerülhet sor. Ajjaj! Nincs szerencséje! Holnap péntek. Hétfőn viszont újult erővel beállhat a sorba, és két-három óra elteltével, már kérheti is a felülvizsgálatot. Erre majd kiküldik a Karvalyt, akiről mindenki tudja, hogy a legnagyobb rabló a szakmában. De hát maga döntött így. Ezután mindössze negyven napot kell várnia. Na, nem azért, mintha Karvalynak annyi munkája lenne. Hála istennek, egyre több a jó humorérzékű ember. Ez nála elvi kérdés. Ezután ön fellebbezni fog a kirendeltség vezetőjénél. Lássuk csak: ez idáig -összesen három hónap. Ha minden jól megy és nem lesz kemény a tél az idén, megúszhatja egy kisebb megfázással. Ha nem, hát nem Magának kereste a bajt. Hosszú évek tapasztalatán : alapuló szerény számítása- í: im szerint jövő nyáron már ír fűthet, de akkor meg már g minek, nem igaz? A körze- ti orvos addigra úgyis sze- g réz magának kvártélyt. El- 1 lenben mi: fölszereljük az | órát, közben elmondunk egy I jó viccet, maga, mint humo- * ros ember, fizet és kész ... j A házigazda, aki még alig J heverte ki a múltkori szív- I rohamot, melyet a tatarozás | során kapott, odaadta utol- I só kétszáz forintját a szere- I löknek, akik késlekedés nél- I kül megették a hibalapot. és 1 - helyére tették az órát. A házigazda azonban, aki- I nek szúrós tekintetéből rög- I tön látni lehetett, hogy nem érti a tréfát, nem nevetett velük. Adamecz Kálmán Rónay László (Fotó: Perl Márton)
