Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-16 / 294. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. december 16., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT A legtermékenyebb zeneszerző Farkas Ferencről 80. születésnapján 1905. december 15. Ezen a napon, tehát kerek nyolcvan esztendő­vel ezelőtt született Nagykanizsá n Farkas Ferenc Kossuth-dijas, kiváló művész, aki korunk legtermékenyebb magyar zeneszerző­jének mondható. Kellért visszavárjuk Becsülöm, szeretem az idős kiválóságokat, akik túljutot­tak az érvényesülési vágy jellemtorzító kísérletein, azo­kat, akik minket gazdagító tapasztalatok kincses tárhá­zát hordozzák magukban, s arra törekszenek, hogy eze­ket valamennyiünknek át­adják, azokat, akikről az ön­célú, az izzadságszagú tüle­kedésben oly sokan megfe­ledkeznek. örülök, életem nagy aján­dékának tartom, hogy a sor jó néhányukkal összeho­zott, s koros barátaimnak tekinthetem őket, mert ta­nácsaik beépültek hétközna­pi cselekvéseimbe, s büszke vagyok arra, amit tőlük kap­tam, s amit még nyújtanak nekem, méghozzá abban a tudatban, hogy továbbadom mások szellemi gyarapodásá­ra, jellemének csiszolására. Ezért esett jól ismét a kép­ernyőn látni azt a Kellér Dezsőt, akinek neve foga­lom, aki az igazi, a hamisí­tatlan humor, a veretes ka­baré vitathatatlan mestere. Kár, hogy csak nyolcvana­dik születésnapja alkalmá­ból találkozhattak vele tisz­telői, hiszen ismét bebizo­nyította, hogy mindaz hite­les, amit kritikám indítása­ként jeleztem, hangsúlyoz­tam. A Néha-néha visszatérek című produkcióban barátai­val, pályatársaival láthattuk, s az egy óra húsz perces műsoridő azt is lehetővé tet­te, hogy újra igazolja bá­mulatos sokoldalúságát, irigylendő szellemi készenlé­tét, frisseségét, töretlen al­kotókedvét. Ez a nagyszerű egyéniség az általa repre­zentált műfaj csillaga volt. Ma is az, csak arról a jel­képes „égboltról” a hálátlan­ság, a feledékenység napja­inkban annyira dívó gyakor­lata leparancsolta. Onnan lehetett, de közön­sége szívéből aligha! Most a tamáskodók, az utánpótlásért lelkesedők is meggyőződhettek, hogy a legjobbak között is az első. Bölcs iróniája, tehetségének ezerarcúsága mindnyájun­kat lefegyverzett, elbűvölt. Az viszont egyértelműen zavaróan hatott, hogy a ri­porter — szándékosan nem használom a partner kife­jezést, mert ez esetben dő­reség lenne alkalmazni — szerepkörét az egyébként ügyes, de sokkal szerényebb adottságú Verebes István töltötte be. Mennyivel talp­raesettebben boldogult vol­na például a remek Feleki Kamill, aki szintén nem gya­kori vendég a stúdiókban. Ráadásul megjelenése két­ségtelen eleganciát ápoltsá- got sugárzó, olyan, mint az est főszereplőjéé volt, akit milliók várnak vissza. Többször, sűrűbben, mint eddig. Nem csak kötelesség-, bűntudatízű jubileumokkor... Pécsi István A tévé, mint éjszakai vendég Nem minden vendéget lát szívesen éjszakáig az em­ber. Legszívesebben bújnánk áz ágyba, hisz a napi haj­szától majd leragad a sze­münk. Nagyon mulatságos, esetleg kedves barátnak kell £ oz lennie, hogy éjfélig í látogatását jó néven 'ük. Emlékezetes, hogy a tava­lyi tél mostoha időjárásának következtében, alig egy éve, igencsak megcsappant a mű­soridő. Egyesek szerint ez rossz húzás volt, mások sze­rint annál több haszonnal járt. Igaz, az energiamegta­karítás aránylag csekély volt, ám alkalmasint hamarabb feküdt le az ország és fris­sebben is kelt. Most mintha pótolná el­maradásait a tévé: egyre több filmet vetítenek a ké­sői órákban. Ezek közül több olyan, amelyet szinte „kötelező” megnézni, mert olyan régi és híres, kalandos vagy sikamlós történet, amely munkahelyi beszélge­tésekben, az osztálytársak, esetleg a szomszédok közti csevegésben központi témá­nak számít. Azt pedig ki engedhetné meg magának, hogy csak üljön, mint a sü- kebóka, s egy kukkot se szóljon. Milyen tájékozat­lanság nem tudni azt, hogy Gina Lollobrigida milyen trükköket alkalmazott, hogy azt a helyes fiatalembert le­vegye a lábáról, vagy hogy Alain Delon hogyan játszott kettős szerepet, bátyot és öcsöt egyaránt megformál­va. Ilyenkor aztán nehezen lehet ágyba parancsolni a kisebbeket is, hiszen milyen játékokat agyainak ki a gye­rekek, ha nem látták, mi­lyen halálos kardvágást mu­tattak a Fekete Tulipánban. Az ember persze, olykor már félig alszik, amikor sor kerül a Cicababákra vagy angyalarcú kalandor leg­újabb csínytevéseire. Béké­sen szuszog a fotelben, mi­közben félig nyitott szemé­vel próbálja követni az ese­ményeket. Hol sikerül, hol nem. Olykor olyan szellemes és fordulatos a cselekmény, hogy óhatatlanul is felébred az ember. Így például a Ci­cababák utolsó epizódja annyira mulaságos volt, hogy feledtette az előzőek suta­ságát is, s többet ért, mint egy vendéglői fekete. Igaz, olyan szerzőt „húztak elő” a stáb tagjai, aki felülmúl­hatatlan a szerelmi cselszö­vések leírásában: Boccaccio olyan pillanatokat szerzett, amelyek megadták az értel­mét a virrasztásnak. A többi sztoriban is fel­felcsillant valamiféle játszi kedv, ritkán tapasztalt szel­lemesség: ennek fényében bizony esetlennek tűnnek mondjuk a Szeszélyes évsza­kok jelenetecskéi. Vérbeli latin temperamentummal szövődtek a szálak, nem hagyva, hogy békésen el- szenderedjünk a képernyő előtt. Minden romantikus ívelé­se mellett, A Fekete Tulipán már kevésbé szolgált kelle­mes meglepetéssel. Némileg megkopott már a hatvanas évek eleje óta a film hím­pora. Azóta rengeteg ha­sonlót tekinthettünk meg, lassan már ennek a fajta sztorinak a paródiája is unalmasnak számít. A cse­lekményszövés naivul egy­ügyű, humora még mosoly­ra sem nagyon ösztönözte a nézőt. De persze, még a legki­sebbek kedvét sem veszi el az ilyesmi attól, hogy ott gubbasszanak végkimerülésig a tévé előtt. Nehéz ezzel kapcsolatban egyértelmű igazságokat le­szögezni. Jó, hogy sokféle a műsor, s éjszakára is fut belőle. Az viszont már ke­vésbé, hogy olyankorra jut­nak a csemegék, hogy alud­ni nem jut tőlük idő. Pedig, ha kedves a vendég, még akkor sem tessékeljük ki, ha annyira későre jár, hogy másnap nem ébredünk pi­henten. Gábor László — Hány opusza van? — kérdeztük tőle ebből az al­kalomból. — Egy svájci kiadó Lau- sanne-ban 1979-ben megje­lentetett egy könyvet mun­káim ismertetéséről. Abban 302 szerzeményemet sorolja fel — válaszolta a muzsi­kus. — Azóta azonban éven­ként legalább tízet írtam, s így jó hatvannal lett több. Farkas Ferenc abban az időben került a zeneakadé­miára — ahol 1927-ben vég­zett —, amikor az intézet­nek Mihalovich Ödön volt az elnöke, és Hubay Jenő a főigazgatója. Ök Farkas ta­nárai révén, tehát Weiner Leótól és Siklós Alberttól szereztek tudomást az álta­luk igen tehetségesnek tar­tott növendékről. Figyelem­mel is kísérték fejlődését. A diploma megszerzése után a Városi Színházhoz szerző­dött korrepetitornak és kar­mesternek. Akkortájt kom­ponálta meg Op. 1. jelzésű első művét, amelynek A há­rom csavargó volt a címe, s bármilyen furcsa, mindmá­ig nem került színre ez a keleti tárgyú táncjáték. A színházban Márkus Dezső és Komor Vilmos voltak a főnökei, és Sebestyén Géza az igazgató. Farkasnak ko­moly része volt több Keleti Márton által rendezett avantgarde előadás betaní­1904. július 2-án egy ba- denweileri szálloda szobá­jában örökre elaludt a szá­zadforduló legnagyobb orosz próza- és drámaírója, An­ton Pavlovics Csehov. Pe­dig gyógyulni ment az ak­kortájt a „tüdőbetegek Mek­kájának" tartott schwarz- waldi üdülőhelyre. Csak né­hány napot gyönyörködhe­tett a különlegesen szép fek­vésű, kellemes klímájú gyógyhelyen. Emléke mégis megmaradt, sőt — nyolcvan esztendő elmúltával — egy­re inkább a figyelem előte­rébe kerül. A badenweile- riek gondosan őrzik emlé­két. Mi több: nem csupán a badenweileriek, hanem az egész tartomány: Baden­Württemberg is. A hagyo­mányőrzés e dicséretes szán­dékának köszönhető, hogy az orosz mester halálának nyolcvanadik évfordulóját — ha esztendős eltolódással is — nagyszabású tudományos tanácskozással ünnepelték meg. Nemzetközi irodalom- tudományi kongresszust szerveztek, amelynek nyolc­vanöt előadója négy konti­nens: Európa, Ázsia, Ame­rika és Afrika országait képviselte... A magyar utas — ha vo­nattal kíván Badenweilerbe utazni — több lehetőség kö­zött is választhat. Ausztria és Svájc érintésével az Al­pok tájaiban gyönyörködve Baselén át közelítheti meg a Fekete-erdő déli csücské­tásában, így Stravinszky Ramuz A katona története című drámai játékának be­állításában is. Két év után további tanulásra vágyott, és Rómába utazott, hogy a Santa Cecília akadémia hí­res zeneszerzési tanárának, Ottorino Respighinek nö­vendéke legyen. Ezt köve­tően Ausztriában, majd Drezdában működött Ami­kor meghívták Budapestre, hogy vegye át a Fővárosi Felsőbb Zeneiskola tanári állását, elfogadta. A máso­dik világháború kitörése után a kolozsvári akadémi­án tanított, s ezt az intéze­tet igazgatta is. 1948-tól 1975-ig a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola zene­szerzési tanszékét vezette. Olyan tanítványokkal büsz­kélkedhet. mint Bozay At­tila, Durkó Zsolt, Kurtág György. Ligeti György. Pet- rovics Emil, Szokolay Sán­dor — hogy csak a legis­mertebbeket említsük. Amikor 1942-ben az Ope­raház bemutatta Bűvös szek­rény című, az Ezeregyéjsza­ka egyik meséjének felhasz­nálásával írt színpadi mű­vét, a közönség és a kriti­ka elragadtatással fogadta azt. A színpad továbbra is vonzotta. Irt operát, daljá­tékot, balettet. Színre ke­rült A furfangos diákok. ben megbúvó hangulatos gyógyhelyet, de utazhat északi irányból is, akkor Bécsen és Frankfurton át juthat célba. A harmadik változat látszatra a legké­nyelmesebb, de annál vál­tozatosabb. Bécs, Salzburg, majd München után Frei- burgba érkezünk, onnan a takaros kis Müllheimbe, majd innen — már autó­busszal — Badenweilerbe. Eger—Badenweiler viszony­latában ez hatszori átszál­lást és jó harminchat órás vonatozást jelent, néhány órás várakozással egy-egy nagyobb városban, őszi és téli időben kevesebb a gyö­nyörködés alkalma. Hamar sötétedik, s a Bécstől Münc­henig tartó utazás voltakép­pen szendergés meg alvás váltakozása. Reggelre Münc­henbe érkezve is sűrű köd fogad, alig látni valamit a városból, arra meg nincs idő, hogy csomagjainkat le­rakva belvárosi sétára in­duljunk. Megyünk hát to­vább a München és Frei­burg között közlekedő se­besvonattal, amely mintegy öt óra alatt teszi meg a több száz kilométeres távolságot. Az időjárás — mindjárt a továbbindulás után — ke­gyes lett hozzánk: felszállt a köd, s ragyogó napsütés­ben pompáztak a rétek és erdők — ' ez utóbbiak lom­bozata a színek kavalkád- jának látványát kínálta. A vonat előbb Bajor- Svábföldön (-.ayerisch­Zeng az erdő, Csínom Palkó című munkája. Szegeden előadták Vidróczky című daljátékát. Amellett szimfó­niával, kórusművekkel, ki­tűnő magyar költők versei­re írt dalokkal, kamaraze­nével jelentkezett. Legalább hatvan magyar film kísérő­zenéjét komponálta. Elég, ha olyan sikeres filmekre utalunk, mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán. vagy a Rákóczi hadnagya. A nyolcvanéves Farkas Ferenc változatlan munka­kedvvel rója a kottafejeket. — Legújabb kompozíció­ja? — érdeklődtünk — Három kórusművet fe­jeztem be. Ezeket az athéni görög nemzetközi kórusfesz- tiyálra készítettem. Antik görög költők szövegeit hasz­náltam fel. Volt egyéb dol­Schwaben) száguld tova. Kisebb-nagyobb városkák, falvak maradnak el, han­gulatos a táj, s mert Augs­burg mintegy ötven-hatvan kilométerre van innen csu­pán, óhatatlanul is kalan­dozó eleinkre gondolok, akik tán valahol erre is szágul­doztak mokány lovaikon a szerencsétlen kimenetelű augsburgi csata előtt, ahol is Lél és Bulcsu vezér a kalandozások korára pontot tevő vereséget elszenvedve Ottó seregeitől. Ma tán nem is igen találni már errefelé olyan embert, akinek eszé­be jutna őseik kétségbeesett fohásza: „A magyarok nyi­laitól ments meg Uram minket”... Hosszan lehetne tűnődni idáig ívelő kultúrhistóriánk eseményein is, ám egyszer­re feltűnik Memmingen, ez a kicsisége ellenére is szám­talan látnivalót kínáló Ba- jor-Svábföld-i város, ahol az őslakó allemanok, a mai svábok elődei i. sz. 500 tá­ján jelentek meg. Több száz éves múltja magyaráz­za műemlékeinek gazdag­ságát és változatosságát. 1268-ban már városként em" lítilk az oklevelek, az 1300— 1400-as években pedig már prosperáló, mozgalmas gaz­dasági és kulturális életről vallanak a Memmingennel kapcsolatos feljegyzések. A mai város most is őrzi XIV —XV. századi polgárai szor­gosságának emlékeit: ha va­lamely csoda folytán egy akkori Bürgermeister lát­hatná ma szűkebb hazáját, bizonyára most sem téved­ne el az óváros utcáin. A mai látogató andaíog- va ballag át hol az egyik. gom is. Befejeztem Lajtha László, néhai zeneszerző kollégám hátrahagyott A vörös kalap című operájá­nak hangszerelését — az öz­vegy beleegyezésével. — Ez idő szerint hol mű­ködik a fia, Farkas András? — Három svájci együt­test vezet, de születésnapom alkalmával Budapesten is dirigál. December 15-én, vasár­nap este a budapesti Zene- akadémia nagytermében a Kórusok Országos és Buda­pesti Tanácsa, a Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főisko­la és a Magyar Zeneművé­szek Szövetsége a zeneszer­ző születésnapjának tiszte­letére kórushangversenyt rendezett műveiből. Ünnepi köszöntőt dr. Űjfalussy Jó­zsef mondott. hol a másik középkori han­gulatú városkapun, s elkép­zeli magában, hogy hajda­nán, az esti kapuzárási megelőzően, hogyan igye­keztek bejutni mihamarább az ulmi országúton érkező kereskedők vagy vándorok a biztonságot jelentő város- - kaiba, majd annak valamely fogadójába. A Weinmarkt körüli céhházak, és hami­sítatlan reneszánsz Markt­platz láttán pedig könnyen magunk elé képzelhetjük rég letűnt korok nyüzsgő városi életét. A Miasszonyunk templo­ma (Kirche Unser Frauen) XV. századi freskói, vagy az ugyancsak ebből az idő­ből való Keresztes-templom (Kreuzherrnkirche), s a Szent Márton-templom (St.- Martins-Kirche) egyaránt lenyűgözőek és persze az a Rathaus, a Városház épüle­te is, hol egykor tisztes vá­rosatyák forgolódtak, s tet­ték dolgukat városuk és polgártársaik javára. Látha­tóan művészetszerető és -tisztelő nép lakta Mem- mingent, másként aligha maradt volna fenn a kö­zépkor gótikájának számos emléke, amely a reneszánsz, majd a barokk és a rokokó virágzása ellenére sem tűnt el az ódon falak közül. Ragyogó őszi napsugár csillan a templomok tor­nyain, fényben fürdenek a házak, a vonatra néhány utas száll fel, aztán indu­lunk tovább, a következő állomás, ahol a szerelvény megáll: Bad Waldsee. Bú­csúzunk Bajor-Svábföldtől. mert nemsokára Baden Württembergben járunk... Nógrádi Gábor: Tolvajt keresünk áru Ez Ide figyeljen, Antal rutinmunka. Az őrnagy nekidőlt a mos­dókagylónak. A vécé gyönge megvilágításában kissé boros­tásnak látszott. — Megtaláljuk a tolvajt. A felesleges gyanús Ugatást el kell kerülni. Maga egyenként behívja az embereket, figyel és mosolyog. A keskeny arcú fiatalem­ber elröhögte magát. — Nem így gondoltam — mondta az őrnagy, és kipró­bálta a vibráló lilás fényt su­gárzó lámpát.— Ezek hivatal­nokok. Csupa érzékeny' em­ber. Majd belejön. Most csak nyissa ki a szemét. — És ha nem közülük lop­ta el valaki? A fiú vékony hangon, éneklő hangsúllyal beszélt. Napközis tanár volt az alsó tagozatosoknál, mielőtt a rendőrségen alkalmazták. — Meg lennék lepve — mondta az őrnagy. Tíz órakor helyezték el a láthatatlan festékkel megje­lölt bankjegyeket az egyik titkársági íróasztalon. Tizen­egykor a titkárnő már tele­fonált, hogy jöhetnek. A főosztály dolgozói az ajtó előtt várakoztak félig­meddig sorba rendeződve a hosszú folyosón. Elöl Sápy. a szakszervezetis, mert neki el kellett mennie valami ér­tekezletre. Aztán Dalányi Károly, az osztályvezető-he­lyettes, mögötte a beosztot­tak, nők és férfiak. Az őr­nagy kérte, hogy mindenki legyen ott, már csak az ér­zékenység miatt is. A kis Fejér megint patto­gott. — Tele van az ember munkával, és akkor meg itt... (Folytatjuk) Kristóf Károly Csehov emlékezete Badenweileri ősz VI/l.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents