Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
Ha az osztrák főváros nevél halljuk, általában a több évszá zados közös múlt és annak emlékei jutnak eszünkbe először és persze a romantikus keringők. melyek dallamaira egykor a jólfésült aranyifjak ringatták a szende úrilányokat. Mióta meg szűnt a két állam között a vízumkényszer, mind több honfitársunk vállalkozik egy kis vá sáriással egybekötött szomszédn. lásra, s így a régi sztereotípiákat kiegészítik a patinás belvárosban zajló modern élet forgatagának képei. Ebből az újmódi bécsi keringőbői rögzített néhány pillanatot munkatársunk kamerája. (Fotó: Koncz János) eszélyesen élni, de hogyan? — kérdezte magától Bogosi, aki két hónapja a Magyar Állami Vasutaknál (veszélyes üzem), mint bérszámfejtősegéd ténykedett. Havonta kétszer, vagyis a bérfizetéskor szinte körülkerítették a méternél is hosszabb számfejtő ívek. „Ilyenkor magam vagyok egy Laokoon-szobor- csoport” — szokta volt barátainak mesélni. Ültek szemközt kolléganőjével, s diktálták egymásnak Pécstő—Pusztaszabolcsig a mozdonyvezetők, kalauzok, sarusok és egyéb vasúti lények illetményeit. Az első időben képtelen volt normális számokat ka- nyarítani, mivel már félóra elteltével begörcsöltek ujjpercei. — Vagy megszokja vagy megszökik — viháncolt Bogosi küszködését látva Aladár, a hatvanéves irodafőnök, akinek csontkeretes szemüvege vastag ezüst láncon lógott a nyakában. Aladár és Frédi bácsi, a nyugdíj előtt álló könyvelő folyton cukkolták, marták egymást, mintha csak egymáson igyekeztek volna megtorolni, hogy annak idején mindketten megrekedtek a hivatal gyomrában. Bogosi hamarosan Frédi bá’ legfőbb bizalmasává lépett elő, hiszen volt gusztusa az orrát, fülét vakarászó öregúrral szalonnázni. Az igazsághoz (és e gusztus előtörténetéhez) tartozik, hogy a húsos háziszalonnát és a hagymát mindig a könyvelő szerezte be, a bérsegédnek, ahogy Bogosit az öreg nevezte, csak a friss kenyérről kellett gondoskodnia. Frédi bá’ az egyik legeredetibb díszpéldánya volt az ifjú bérsegéd ember-rezervátumának. Kimért lajhárságához szőrös arc, csipákat sejtető kialvatlan tekintet társult ... gyűrött, zsírpettyes kosz-szürke öltönye, orra végére buktatott szemüvege valami hallatlan pimaszságot kölcsönzött megjelenésének. Normál, panel-családi élete mellett, amelynek talpköve a több évtizedes könyvelői munka volt, városszéli tanyáján disznót hizlalt, libát tömött , sarabolt (hogy ez utóbbi micsoda, arról Bogosinak fogalma sem volt, de illetlennek tartotta megkérdezni), Frédi, a könyvelőművész maga volt a megtestesült anakronizmus, ma is a bérsegéd előtt a kép: kopott csinovnyik- farmer, amint az asztalon eltehénkedve szalonnázik. Bogosi szülei, rokonai és egyéb jóakarói tanácsára került a MÁV-hoz. Mivel megnősült, hangzott az ukáz, ideje hát megkomolyodnia, s feladni lézengő hivatalait. (Az elmúlt esztendőkben többek között újságkihordóként, színi díszítőként, tejüzemi éjszakai rakodóként múlatta a drága időt.) Kezdetben talán ő bízott benne hogy megkomolyodik, sőt akarta is ezt — ma már csak röhög, akkori magán —, no meg egy kicsit el is hitte, hogy a HIVATAL szent és tiszteletet érdemlő dolog. „Állampolgár akartam lenni” — fogalmazta meg egykori énjének motivációit, egy későbbi önéletrajzában. Mindeközben (tudat alatt) bevallatlanul reménykedett, hogy házassága hamarosan összeomlik. (Ez egy kártya, vár, néhány hónap és elválnak” — kedélyeskedett alkoholista sógora Bogosi atyjának az esküvői asztalnál.) De hát erről egyelőre szó sem volt. „Az idő nekünk dolgozik” — ellenem —, mondhatta volna asszonyának ihletett pillanatában, ha az ilyen, és ehhez hasonló kifinomult megállapításokra a pergő évek időt hagynak. „Veszélyesen élni” — sóhajtott fel Bogosi, és (látszólag) kiegyensúlyozott nyugalommal süllyedt vissza aktái rengetegébe ZÖLDESKÉK, SÖS TENGER, SZÁGULDÓN EGY VITORLÁS, FESZÜLŐ IZMOK, NAPBARNlTOTTA BŐR, TALÁN EGY Nő (VÖRÖS? SZŐKE? KÉK?) FOGREKLÁM MOSOLLYAL, ÉS OLYAN SZERELEMMEL, MINT A FILMEKEN, OLYAN ÉLET, AMELY AZ UTAZÁSI PROSPEKTUSOK SZÍNES LAPJAIBÓL VILLAN ELŐ, BÖNGÉSZNI AZ ÉLVEZETEK KÖZÖTT, ORSZÁGRÓL ORSZÁGRA LŐDÖRÖGNI, KALANDORKODNI, MINT EGY REJTŐ-FIGURA, VAGY KASSÁK LAJOSKÉNT ELGYALOGOLNI PÁRIZSBA — Bogosi némelykor, szó se róla, meglengette magában az anarchia fekete zászlaját. Kivált kocsmák mélyén, jótékony mételyében, éjszakai szertelen ivászatok ködös dzsungelében, önemésztő bulikon, ahol láda sörben lehetett fogadni Salinger- könyvcímekre, egydimenziós emberkék előtt Marcusét citálni. Hivatali kukackodása közben hívták egy alkalommal telefonhoz: fekete női hang a helyi lap szerkesztőségéből, foglalkozása riporter . . . Óh, veszélyesen élni, átváltozni valaki mássá, én-nélkül, szabadon, ha le. hetne, óh, ha lehetne... dudolászta önfeledten a bérsegéd. Bogosi, mint költő lenne érdekes a költészet napi számban, szóval interjú arról, hogy mi is a költészet célja Bogosi felfogásában, meg ilyesmi. Bogosinak bizsergető volt megtudnia hízelgőén hízelgő, hogy őrá, mint költőre kiváncsiak. „Én, mint költő .. ., merőben új, de nem kellemetlen, végtére is egy újszülöttnek minden költő új ...” — zárta le magában a morfondírozást. „Ha azt vesszük, költő vagyok, vagy mi a fene!” és valóban: Bogosi versei olykor helyet kaptak itt-ott- amott, de eddig sem őt nem vették túl komolyan. sem ő nem vette komolyan a hivatást. De most már nincs mese! „Erezd ma. gad kinevezve, költökém" ütögette képzeletben egymáshoz hirtelen kinőtt pegazusszárnyait. „Leadjuk az interjút, mint a pinty!” — És miről fogom felismerni? — kérdezte a telefonban a riporternő, miután sikerült megállapodniuk a találka helyében és időpontjában. — Majd viszek magammal valamit. . . Mondjuk egy József Attila összest — szólt Bogosi a lehető legnagyobb komolyságot színlelve. A szupermarketben beszerezte a szükségesnek vélt „kétdekás” barackpálinkát („hátha szereti a piát.. .”), és várakozó állásba helyezkedett, kezében a papírkötésű Attilával. Lassan besötétedett, de a nő csak nem akart jönni. „Átvert a bestia” — sziszegte a költő, és elindult hazafelé. Bedobott egy decit a barackból („már úgysem jön”) bekapcsolta a magnót, majd ledobta magát a nyikorgó heverőre, amely egy század eleji legénybútor kiérdemesült relikviájaként szolgálta a bérsegéd és asszonya éji nyugalmát. Pink Floyd uralta a szobát, s Bogosi szemei mögé, hasonlóképpen a platóm barlang falának árnyaihoz, lassan beúsztak a veszélyes élet kellemmel borzong- tató képsorai; SZÖKÉS IF VÁRÁBÓL. VÉGELÁTHATATLAN AUTŐÜT A GRAND CANONBAN. A ZÖLDESKÉK TENGER MÉG MINDIG ÉS ÚJRA, AZTÁN A VÖRÖSESSZŐKE KÉK REKLÁMFEJ, DE MOST FURÁN, GOLYŐSTOLL- BAJUSSZAL, KILYUKASZTOTT PAPÍR SZEMEKKEL — „Még a fantáziám is röghöz kötött — gondolta a bérsegédi tollnok kétségbeesve — „mindenem másé.” Csöngetés riasztotta. A kleopátrafejű nö „Zs., aki a főiskolán maga volt ti megles tesült jelentéktelenség, újságíró lett?!..." — húzta el a száját Bogosi nője. Bogosi Bélát, a fiatal költőt kereste. — Már azt hittem, átvert — hebegte zavarában az újdonsült titán. — Ö, dehogy csak közbejött a férjem — nyugtatta meg a riporternő. Miután Bogosi elszavalta, mit is jelent számára az írás, a vers „CSu. pán csak eszköz, út a totális kiteljesedés. hez, lehetőség, amely talán elvisz a filozófiához” (hazudta), elfogyott a kevéske pálinka is. A tollnoknő viselkedéséből érző dött, hogy elégedett az anyaggal. — Béluskám, hát maga költő? — kérdezte Mariska néni a számviteli osztály küldönc-mindenese. — Miért nem mondta ezt eddig, hiszen én imádom a szép verseket. Mondjon el egyet... — kérlelte a leleplezett Bogosit. A költő először megilletődött, majd gondolkodóba esett, de mindhiába: egyetlen verseményét sem tudta kívülről. Elmondta hát Mariska néninek a Hortobágy poétáját. — Bogosikám, gyerekem, az újságból kell megtudnom, hogy verselsz! — köpködte méltatlanságát szotyolával tárgyiasítva Bogosi felé Frédi bá’ a helyi vasutascsapat MNK-meccsének szünetében. — Valamikor én is Írtam, meg is jelentek műveim a Naplóban. — És milyen műfajban garázdálkodtál, Frédi bátyám? — jópofáskodott a költői bérnök. — Elbeszéléseket, lírai kis életképeket firkáltam — merengett a könyvelő. — Az. tán ahogy megnősültem, abba is maradt az egész. Nem való az írás családos embernek. Az asszony nem hagyott sohasem nyugton, nem hogy írni, de újságot olvasni sem nagyon engedett . . . „Te jó isten, én is így végzem...” — gondolt bele az elkerülhetetlennek látszó sorsba Bogosi. Nehéz volt elképzelni az öregről, hogy valaha önálló gondolatai lehettek. — Hagyd itt ezt a kócerájt, Bélus! — mondta a költő szemébe nézve a most is borostás könyvelő. — Nem neked való ez — tette még halkan hozzá. „De mi való nekem?” — motyogta maga elé Bogosi, s látni vélte veszélyes életének szürkére satírozott, egyhangúan zakatoló moziját. ondd meg, Frédi bá\ hogy mi a kórság való nekem!? — kérdezte az öreget, de a kifutó csapatokat üdvözlő tömeg morajában elveszett a hangja. Tódor János Bécsi keringő
