Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-25 / 276. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. november 25., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT ,,A véletlennek köszönhetem . . Különdíj — szép magyar beszédért Emlékezetes alakítás Az ismétlések legszámot­tevőbb erénye az, hogy ma­radandó értékekre figyel­meztetnek, s újra felfedez­tetik velünk az emlékezetes alakításokat. Ezek persze bennünk élnek, de a friss vetítés sajátos összefüggé­sekre is fényt deríthet, le­hetővé téve egy-egy produk­ció még higgadtabb mér­legelését. Tíz esztendeje láttam elő­ször Scserbakov: Nem bánok semmit sem! című zenés já­tékát. Az Edith Piaf életé­nek fontosabb állomásait felvillantó művet a győri Kisfaludy Színház művészei tolmácsolták. Akkor az egész produkció tetszett, megkapott. Persze felsejlett bennem az, hogy az érdemek oroszlánrésze azé a Gyurkovics Zsuzsáé, aki ritka, megrendítő hite­lességgel keltette életre a kivételes tehetségű egyéniség figuráját. Ezért került elő a magnó, emiatt vettem az azóta többször leforgatott szalagra a legnevezetesebb, a legjobban előadott számokat. A hajdani megérzés szom­baton este még inkább tuda­tosult, hiszen a kettes csa­tornán megint találkozhat­tam ezzel a vállalkozással. Másakkal együtt csak elis­meréssel szólhatok erről a kellemes meglepetésként ha­tó programról. A hajdani felvételt megint megtekintők tovább sorjáz- itathatták a méltató jelző­ket. Egyértelműen rádöbbentek arra: minden a főszereplőn múlott. Ha adottságai aka­dályozzák a kiválasztott jel­lemmel való hiánytalan azonosulást, akkor az egyér­telmű kudarctól semmi sem menthette volna meg ezt a darabot. Az író megtett minden tőle telhetőt, de nem remek­művel ajándékozta meg a világot. Munkájában a do­kumentumízek uralkodtak, a többnyire hűvös, olykor szá­raz tények domináltak. A cselekmény esetenként von- tatottá vált, a lendület meg­tört volna, ha nem lép a színre az> aki diadalra vitte az egész ügyet, aki úgy ját- szott-énekelt, hogy csak az általa nyújtott rendkívüli teljesítményre koncentrál­tunk, s nem törőd tünk a hi­bákkal. Amint megjelent, csak ve­le foglalkoztunk. így volt egykor, s tíz év múltán is. Erre csak a legnagyobbak képesek, azok, akik csak ilyen szintű megbízatásokat érdemelnének, hogy elkáp­ráztassanak valamennyiün­ket krőzusi kincseikkel. Pécsi István Krimi a négyzeten Megszokhattuk már, hogy félelmet nem ismerő ma­gán- és főállású nyomozók veszik föl a harcot a bűnö­zőkkel. Az is előfordul mos­tanában, hogy nem szemé­lyek, hanem Társadalmi Je­lenségek állnak szemben a kiváló férfiakkal, olyan fe­lelőtlen elemekkel küzdenek, akik nem átallják szennyezni a környezetet, s más egyéb huncutságra is képesek. A szombat esti amerikai tévéfilm, a Becsületbeli ügy másfajta világba vezetett el bennünket. Itt nem olyan egyértelműek voltak a fron­tok, nem a társadalomra ve­szélyes elemekkel vették fel a harcot a rend fölkent őrei, hanem egymás között igye­keztek rendet tenni. Az al­kotás középpontjában egy valóságosnak tűnő epizód állt: a kábítószercsempészek folgöngyölítésére szálltak „ringbe” a nyomozók, de egyúttal tiszta vizet szeret­tek volna önteni a pohárba. Már ennyiből is kitűnhet, hogy most nem a sakk sza­bályai szerint folyt a játsz­ma; nem kockás mezőn, fe­kete-fehér figurákkal lépe­getett az író és a rendező. A főnökök ugyan éppen olyan törekvőek és fafejűek voltak, mint máskor, ám most nemcsak akadályozták beosztottjaikat, hanem még csapdát is állítottak szá­mukra. A főhősök pedig nem a fair play szabályai szerint igyekeztek célúkat elérni, hanem levágni törekedtek a kanyarokat, célpontot szol­gáltatva ezért a támadáshoz. Egyszóval nem volt köny- nyen követhető a történet, annál is inkább, mert a ma­gyar néző nehezen ismerte ki magát az amerikai bűn­üldözésben, mert az elég ka­cifántos valami. Már az elég különösnek tűnt a mi ész­járásunk szerint, hogy a minisztérium miért nem tud elég nyomást gyakorolni a városi. rendőrség egy beosz­tottjára. így aztán az egész cselvetés kicsit hottentottá­ul hangzott a honi tájon élőknek. Kavarogtak a meg­nevezések és a titulusok: kü­lönleges csoport, szövetségi nyomozó, városi rendőrség.. . stb. Az ellentét is elég fur­csán festett így számunkra, mivel valahogy le kellett nyelni a békát: a főnökség­nek korrumpálnia kell alá­rendeltjeit, hogy azok vala­hogy engedelmeskedjenek nekik. A jámbor néző végül azt szűrhette le az egészből, hogy nagyon is határozott irányultsággal született ez az alkotás. A kizökkent bizal­mat helyreállítandó a filme­sek olyan szituációt válasz­tották, amikor egy becsüle­tes „hekust” mártottak bele a mocsokba. Ez a példa gon­dolkodóba ejtheti az Egye­sült Államok honpolgárát arról : hogy is van ez a tisz­togatás. Olyan helyzeteket idéztek föl, amikor jóindu­lattal használt Joe de Falco, a talpig szilárd jellemű fér­fi meg nem engedett eszkö­zöket. Ebből láthatta, aki­nek van szeme: igazából rendesék ezek a „fiúk”, csu­pán néha a kelleténél el- szántalbbak, vakmerőbbek, rámenősébbek. Mondanom sem kell, hogy hol sántít ez a gondolat- menet: mindkét fél eljátszot­ta a maga kisded játékait, de Falco mellett csupán az szólt, hogy kisebb volt a be­osztása, így könnyebb volt eltiporni. Az összes fenntartásom ellenére jól szórakoztam a látottakon, mivel izgalmas módon tudták tálalni a nem egészen elfogadható ténye­ket is. Csak arról győzött meg a film, hogy az ameri­kai bűnüldözés bizony rá­szorulna egy kis egységesí­tésre, átszervezésre. így, összességében a „krimi a négyzeten” a bűnüldöző ül­dözése nem adott annyit, mintha egy egyenesvonalú, érdekes rendőrtörténetet dolgoztak volna föl ugyan­ilyen eszközökkel. Gábor László Zűrzavar fogad, amikor belépek a IV A-ba, de ez teljesen érthető, hiszen ép­pen óraközi szünet van az Egri Gárdonyi Géza Gim­náziumban. Mind a harminc tanuló egyszerre beszél. — Mihály Ibolyát kere­sem, aki különdíjat nyert az Édes anyanyelvűnk ver­seny országos döntőjén — mondom kissé elbizonyta­lankodva. „Misiii! Misiül — kezdenek kiáltozni vagy öten egyszerre és éppen za­vartan tiltakoznék, hogy én egy lányt keresek, amikor beugrik, hogy ez alighanem a vezetéknévből alkotott becézés. De hiába is ma­gyarázkodnék, úgysem hal­latszana. Mit tehetek mást, arra fordulok, amerre a ki­áltozok, s a hívogatásra tény­leg egy lány emelkedik fel a filozófia tankönyv mel­lől. — No — gondolom ma­gamban megkönnyebbülten, ahogy kilépünk a csöndes fo­lyosóra — a nehezén már túlvagyok. . . — Félig-meddig a vélet­lennek köszönhetem a Ha­zafias Népfront különdíját — szerénykedik Ibolya. — Az iskolai fordulóban ugyan­is harmadik lettem és csak a második helyezett lány betegsége miatt „ugrottam be” a megyei versenyre, amit viszont sikerült meg­nyernem. Ez még májusban történt, volt hát idő felké­szülni a Sátoraljaújhelyen rendezett háromnapos, ok­tóber végi országos döntőre. A legnagyobb élményt a har­madik nap jelentette, ami­kor Széphalmon irodalmi műsor keretében megkoszo­rúztuk a Kazinczy-mauzó­leumot. Egyébként, az első napon az írásbeli feladato­kat oldottuk meg, lényegé­ben egy tesztlapot kellett kitölteni. Másnap volt a szó­beli. Itt egy háromperces be­szédet kellett írni tíz perc alatt, és aztán előadni. A produkciót a vetélytársakból álló, igencsak kritikus kö­zönség, és a szaktekintélyek­ből álló zsűri hallgatta. Pon­tozott például dr. Lőrincze Lajos, dr. Benczédy József, Péchy Blanka és Gráf De­zső. Hogy volt-e lámpalá­zam? Kicsit furcsa számom­ra is, de szinte egyáltalán nem. Itt az iskolában sokkal jobban izgulok, ha felelni kell. Azt hiszem, hogy Rad- nay tanár úr, aki elkísért, jobban drukkolt nálam. Én úgy gondolkodtam: itt a leg­jobb szakemberek dönte­nek, akik igazán meg tud­ják ítélni, ki mit tud. Ha idegeskedem, csak a saját teljesítményemet rontom. Annyit rövid beszélgeté­sünk alatt is megállapíthat­tam, hogy Ibolya határozott egyéniség — egyike azok­nak a fiataloknak, akik áll­hatatosan törekszenek kitű­zött céljaik elérésére. Az egyetemekre, főiskolákra be­jutni csak egyre nagyobb teljesítménnyel lehet. Több évre szóló stratégiát és sok energiát igényel tehát a to­vábbtanulás. Különösen az olyan sikerpályák vonzása nagy, mint amilyen példá­ul a jogászoké — s ő is ép­pen ide készül. — A magyar mellett a történelem is felvételi tárgy, szeretem, és a jegyeim is jók belőle. A másik ked­vencem az angol. Ebből ta­valy megnyertem az iskolai szépkiejtési versenyt. Ha an­gol nyelvű filmeket vetíte­nek a moziban, nemcsak a feliratokra figyelek, hanem megpróbálom követni az ere­deti szöveget is. A Flasch- dance-ből például sokat meg­értettem. Olvasni természe­tesen magyarul szoktam, fő­leg Dallos és Szilvási, illet­ve Merle és Agatha Christie műveit. Ha már a kedven­ceimnél tartunk van még egy kiskutyám. Nem fajtisz­ta, csak afféle játszótéri ke­verék. Mondtam is neki, miután megnéztem a kutya­kiállítást: — No, itt aztán nem sok érmet nyernél! De ez egy­általán nem baj, mert na­gyon ragaszkodó és a maga módján helyes is. — A versenyre nyilván sokat készült, az eredmény legalábbis ezt mutatja. — Egyrészt a magyarta­nárnőim, Danes Ágnes és Juhász Irma segítettek so­kat, másrészt a nyáron reszt vettem Győrben egy táboro­záson, ahol szintén sokat ta­nultam. Beszédgyakorlatok révén csiszoltuk a kiejté­sünket, ügyelve a hangsú­lyozásra, a helyes ritmizálás- ra. Az országos döntőn csak a tizenöt legjobbat nevez­ték meg, de nem rangsorol­ták helyezések szerint a nyerteseket. Mindössze egy apróságon múlott, hogy nem jutottam közéjük. Sok pes­ti ismerősöm van, és talán az ő beszédük hatására azt, hogy „fogalmam sincs” va­lahogy így hangsúlyoztam: „fogggalmam sincs”! Ez elég volt ahhoz, hogy a második vonalba kerüljek. Innen emelt ki a különdíj, talán annak bizonyítására, hogy a produkcióm többi része azért jó volt. Négy köny­vet kaptam, azóta már el is olvastam őket. Amikor beszélgetésünk vé­gén arról faggattam Ibolyát, minek köszönhető vajon, hogy két nyelvből is érté­kelték már a szép kiejté­sét, rövid gondolkodás után azt válaszolta: „Azt hiszem, ennek annyi a magyaráza­ta, hogy ügyelek a beszé­demre." Ez esetében szó sze­rint értendő, és akkor, ami­kor kortársainak jelentős részénél sajnos, éppen en­nek ellenkezője a divat, még követendő példának is állít­hatnánk. Különben is: az if­júság, ha akarja, kiválaszt­ja magának a példaképeit, s talán érzékenyebb szem­mel, mint gondolnánk. Koncz János MITKO JAVORSKI* Vendég egy másik bolygóról A csillagvizsgáló kupolá­ja alatt tucatnyi tudós ku­tatta az égitesteket. A tu­dósaknak már nem volt problémájuk, sok mindent tudtak és nem volt már ti­tok, ami nyugtalanította vol­na őket. Egy nyári reggelen azon­ban különös zaj hatolt be a kutatószobákba. Előbb azt hitték, hogy a madarak zsi­vaja, de aztán megállapítot­ták, hogy nem az. — Micsoda zaj ez? —kér­dezték meg végül az egyik robotot, akit Betsinek hív­tak. — A zaj ... 7 óra nulla­nulla perckor érte el a Föl­det ... — mondotta szagga­tottan a robot. — Tizedmá- sodpercenkénti impulzusok... De többet ő sem tudott mondani. A tudósok elége­detlenül morogtak, míg vé­gül az egyik, néhány perc múlva, izgatottan felkiáltott. — Ezek emberi hangok! Ezek a hangok néhány óra múlva már mindenütt hall­hatók voltak. Legkésőbb az elnök füleihez jutottak el. A tudósok nem hallgathat­tak tovább; bevallották, amit gyanítottak és az elnök ki­adta az intézkedéseit egy kozmikus armada küszöbön- álló érkezésével kapcsola­* Bolgár író tosan. Fogadásukra a Leg­felsőbb Tanács elnökét, a generálist és százezer nőt, illetve férfit jelöltek ki. A Betsi által kiszámított időben pontosan, a hegyek felett megjelent az űrhajó. A motorzúgás elhallgatott, egy óriási ejtőernyő nyílt ki az űrhajó felett, és az egyre lejjebb ereszkedett. Az eseményt óriási televí­ziós képernyőn közvetítették. Amikor az űrhajó leszállt, abból egy kislány szállt ki, hajában piros szalaggal, fe­hér ruhában, mivel zavar­ban volt; mit kellene ten­nie, pukkedlivel .üdvözölte a tömeget. A várakozókon a meghök­kenés moraja zúgott át. „Hi­szen ez egy kislány! Egy gyerek!” A Legfelsőbb Tanács el­nöke előrelépett és szónokol­ni kezdett: — Excellenciád ... — de nem folytathatta, mert a kislány félbeszakította. — Jó napot! — mondta és már nem is méltatta figye­lemre az elnököt, aki sértet­ten gyűrte össze a papírját. I'lyen sértés még életéiben soha nem érte! És ezzel tu­lajdonképpen a fogadási ce­remónia be is fejeződött. A kislány elindult, mögötte az elnök, a generális és a mi­niszterek, majd a díszkísé­ret, autók és motorosok, fö­löttük pedig száz helikopter. A menet megérkezett a várkastélyhoz, ahol a rezi­denciát rendelkezésére bo­csátották. A hivatalos vendé­gek megtöltötték a hatalmas dísztermet és bár egy na­gyon ügyes ember szervezte rheg a díszebédet, és egyszer­re ezer ember elé rakták az ételt, nagy kavarodást tá­madt. A miniszterelnök tartott ünnepi beszédet. Elmondta, hogy műanyagból az acélnál erősebb anyagot állítottak elő, ésatöbbi... de a kislány éhes volt, és enni akart. A miniszterelnök idő előtt befejezte a beszédet és egy hatalmas, színarany vázát ajándékozott a vendégnek, akinek azonban arra nem volt szüksége és nem is kel­lett neki. Nehezen vége lett az ün­nepségnek. A kislány egye­dül maradt a palotában. Járt szobáról szobára és játékod keresett, de sehol nem ta­lált egyetlenegyet sem. Szomorúan ült le a lépcső aljára és a fáradtságtól el­nyomta az álom. A hideg márványlépcsőn megfázott, és megbetegedett. Kórházba vitték, ahol száz orvos vizsgálta és kezelte, száz ápolónővér gondozta, száz laboráns végezte az elemzéseket. Tíz specialista mérte a pulzusát, tíz a ha­ja és tíz a körme növekedé­sét figyelte. Senki mást nem engedtek a közelébe. Álla­potáról óránként hivatalos jelentést adtak ki. De nem tudták megálla­pítani, mi a baja. Csak az egyik idős ápolőnővér álla­pította meg, hogy az idegen bolygóról érkezett vendég ugyanolyan kislány, — gyer­mek — mint a földiek. Rá­jött arra, a kislány már ré­gen nem beteg, csak nagyon szomorú. Rájött, hogy a kis­lány játszani szeretne, de ezen a bolygón nem voltak játékok és a gyermekek nem játszottak. Ettől kezdve a nővér azon szorgoskodott, hogy a kis­lány visszajusson a saját bolygójára. Néhány nap múlva sor is kerülhetett az indulásra, amikor a kislány kijött a kórházból, díszkísé­rettel és megfelelő védelem mellett, ismét belebújt a hó­fehér ruhájába, a hajába visszakötötte a piros szala­got, és beszállt az űrhajóba. Az emberektől egy nagy csokor Virággal köszönt el, aztán amikor kinyitotta az űrhajó ajtaját, így szólt a tőle búcsúzó emberekhez: . — Gyertek el ti lis hozzám látogatóba! A mi bolygónk tele van játékokkal! Láto­gassatok Iel hozzánk! Ná­lunk minden, minden csupa játék ... I És néhány pillanat múlva az űrhajó elindult a bolygó­ról, ahol nincsenek játékok, arra a bolygóra, ahol min­den-minden csupa játék. És a gyermekek játszani szeret­nek . . . Fordította és átdolgozta Antalfy István KAMERAKOZELBEN Alain Delon-sorozat Egyik-másik reflektorfény­ben élő világsztár szerencsé­je, hogy bár korosodik — hisz múlnak az éveik —, de nem öregszik. Közéjük tar­tozik Alain Delon, aki no­vember 8-án töltötte be öt­venedik évét. Nem akármi­lyen éveket ! Csínytevései miatt sűrűn tanácsolták el az iskolákból ; fegyelmezet­lensége pokollá tette életét a tengerészeinél, ahová ön­ként jelentkezett. Kétévi indokínai katonáskodása ke­mény iskola volt, és így, amikor húszévesen újra Pá­rizsba került, már viharos élet és sok élettapasztalat állt mögötte. Mindenféle munkával próbálkozott, míg aztán kitűnő külseje felkel­tette a figyelmet. Statiszta­ként eljutott a cannes-i film- fesztiválra, ahol a híres ame­rikai producer, David O. Salznick hétéves hollywoodi szerződést ajánlott neki. De­lon nem fogadta el, s inkább Franciaországban próbálta megalapozni filmkarrierjét. Hogy ez mennyire sikerült? Sikerfilmek címei, neves rendezők és világsztár­partnerek neve jelzi Delon pályájának állomásait: a Rocco és fivérei, a Napfo­gyatkozás, A párduc, a Zor- ro, a Fekete tulipán című filmek Luchino Visconti, Yves Allegret, Michelangelo Antonioni, Duvivier rende­zők és a partnerek: Romy Schneider, Annie Girardot, Monica Vitti, Jean Gabin, Claudia Cardinale, Jean-Paul Belmondo. A fenegyerek ezekben az években sem tagadta meg önmagát. A számos filmben kemény fickókat, gengszte­reket, kalandorokat alakító Delon a magánéletben is gyakran vívott ki magának kétes hírnevet. Filmjeiben volt számító, cinikus, mélyérzésű, ráme­nős, rokonszenves, gátlásta­lan, kedves hős. Ha nem tartozik is a legnagyobbak közé, a legnépszerűbb sztá­rok egyike. Most kilenc al­kalommal láthatjuk a televí­zió Alain Delon-sorozatában. A számtalan filmjéből való válogatás: Az iskolások út­ja, Alvilági melódia, Fekete tulipán, Macskák, A zsaru, A szicíliaiak klánja, M. Ke­lin, Egy zsaru bőréért, Sza­muráj. Az iskolások útját december 1-én, este vetítik az 1-es programban. e—s

Next

/
Thumbnails
Contents