Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-22 / 274. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. november 22., péntek 33 IS 1 x - - -Ne csak a titkár dolgozzon Első pillantásra meghökkentő dolgot tapasztalt egyik megyei pártbizottságunk munkatársa a megye közismert iparvállalatánál, közelebbről az ottani nagyüzemi pártbizottság — még közelebbről, a végrehajtó bizottság — munkájában. Hivatalos volt a nagyüzemi vb soron következő, a féléves programban is előirányzott ülésére; tiszte szerint illett is részt vennie, de egyébként is érdekelték a napirenden szereplő témák. Ám, ahogy közeledett az időpont, úgy kezdett türelmetlenkedni: a szokástól eltérően, nem érkezett meg hozzá az ülés „anyaga”. Pedig máskor, korábban, ennél a vállalati pártbizottságnál hasonló alkalommal igazán gondosak és pontosak voltak az elvtársak. Most semmi. S mikor az ülés előtti, utolsó napon sem érkezett meg a küldemény, telefonon felhívta az üzemi pártbizottságot: megtartják-e a terv szerinti időpontban az értekezletet, nem halasztják-e el? Megtudta, hogy az ülés nem marad el. S megnyugtatták, hogy az anyag nem kallódott el útközben: el sem küldték, ezért nem kaphatta meg. Emberünk (mármint a megyei pártbizottság munkatársa) nem nagyon nyugodott meg ettől. Szóval, semmi kétség, nem készült el időre az „anyag”, majd az ülés kezdete előtt fogják kiosztani. Alapos felkészülésről, s így érdemi, alkotó vitáról ilyen esetben szó sem lehet... Másnap reggel azonban a helyszínen még jobban meg kellett lepődnie. A titkár elvtárs közli vele, hogy a mai ülés két napirendi pontját írásos előterjesztések nélkül fogják megtárgyalni. Először a vállalati exportterv időarányos teljesítésének (azaz hogy, sajna, nem maradéktalan teljesítésének) helyzete, másodjára pedig a pártépítési, a párttaggá nevelő és tagfelvételi munka év közi áttekintése került terítékre. Az előbbiről meghívott vendégként a vezér- igazgató adott tájékoztatást, elemezve a lemaradás belső és kooperációs okait és a külpiaci értékesítés roppant nehézségeit, egyszersmind megjelölve az év hátralevő részében a- mérleg javításának lehetőségeit, a legsürgősebb tennivalókat. A második napirendi pont előadója a pártbizottság titkára volt. A két — merőben más tartalmú és jellegű — előterjesztés sok tekintetben mégis hasonlított egymásra. Mindkettő szóbeli volt ; mindkettő tömör; s ami a fő: mindkettőnél az lehetett a kívülálló benyomása, hogy a résztvevők által tudott, jól ismert tényeket és összefüggéseket taglalt, mégis vitára serkentő, „provokatív” megvilágításban. S valóban, mindkét téma vitája-tárgyalása is nagyjából azonos módon zajlott le. Először mindegyikhez afféle „minireferátumok” hangzottak el, de kivétel nélkül minden vb-tag szájából: ki, melyik üzemrészben járt, s nézett körül e tárgyban, kikkel beszélt, milyen tényekre, okokra, összefüggésekre jött rá e közben, s milyen végső következtetés kristályosodott ki benne. A valódi vita pedig csak ezután kezdődött: újra, meg újra szót kért egyik is, másik is, sőt olykor már a parlamentáris formák, megtartására is figyelmeztetni kellett őket, olyannyira belemelegedtek. Végül mindkét napirendi pont lezárása is hasonlóképpen történt: a titkár elvtárs a velemenyek ütköztetéséből leszűrt, ámbár testületi állásfoglalást rögzített papírra, szinte mondatról mondatra együtt fogalmazva a többiekkel, s találva így meg a legpontosabb és legcélratörőbb kifejezéseket. Egy dióhéjban való összefoglalását a helyzet kollektív értékelésének, csupán emlékeztetőül. Meg egy néhány pontos, jegyzőkönyvbe foglalt határozatot. Amely a többi között a végrehajtó bizottság minden tagjának kötelességévé tette, hogy visszatérve ugyanoda, ahonnan tapasztalatait gyűjtötte, vigye vissza magával a közös állásfoglalást, a „kollektív bölcsességet”, s minél több emberrel beszélgetve (hogy ne mondjuk: „agitálva”) gondoskodjék annak széles körű megismertetéséről, és ami fő: végrehajtásáról. A hangsúly példánkban nem is az írásbeliség minimálisra korlátozásán van. Hanem, mint talán kitetszett belőle, azon, ami ezt lehetővé tette. Amit a pártbizottság titkára így fogalmazott meg: „megdolgoztatni” az elvtársakat, kollektív munkára késztetni a testület tagjait. Hogy az állásfoglalás közös szellemi erőfeszítés eredménye legyen. Hogy a párttagok választottjai ne csupán ülésező, hanem dolgozó vb-tagok legyenek. Dolgozó — azaz politikai munkát végző: önállóan tájékozódó, tapasztalatokat szerző, vitázó, aztán a közös állás- foglalás megvalósításáért önállóan is küzdeni tudó — kommunisták. Akik, éppen, mert ' a fejükben közösen hordják össze az „anyagot”, annak megvitatásából! is frissebben használják a fejüket, mint ha készet tesznek eléjük az asztalra. Nem kevés pártszervnél és pártalapszervezetnél kísért régóta változatlanul vagy újra felbukkanva a pártmunka egyik gyermekbetegsége, az úgynevezett „titkár centrikus - ság”. Hogy tudniillik, minden munkát ő akar elvégezni vagy a többiek őrá testálják. Kivált, ahol ő — de csak ő — függetlenített, a többiek társadalmi munkások. Ilyen helyen kimondatlanul is azt gondolják: ő kap érte fizetést, hát csinálja. De alapszervezeteknél sem megy ritkaságszámba, hogy a vezetőség tagjai közül névleg van ugyan mindenkinek valami „reszortja”, de azt gyakran formálisnak tekintik, konkrét tartalom és tennivaló nélkül. Napjainkban jelentékeny változások színtere életünk szinte minden szférája — a gazdaság, a társadalom, a kultúra —, a szocialista fejlődés gyakorta bonyolult körülmények és feltételek közepette tör utat magának. Érthető és biztató, hogy sok helyütt a pártszervek is igyekeznek megkeresni és megtalálni a ma követelményeinek leginkább megfelelő munkamódszereket. Természetesen nincs egyöntetű recept, de van közös nevező ezekben a törekvésekben. Nevezetesen az, amit szervezeti szabályzatunk kötelességül ír elő, hogy tudniillik minden kommunista cselek- v őén vegyen részt a politikai életben; és amit a XIII. kongresszus határozata így fogalmaz meg: „A párt belső életének, munkastílusának fejlesztése elsőrendű feladat. Erősíteni kell a párt- munka mozgalmi jellegét, vissza kell szorítani és fel kell számolni a hivatali felfogást és stílust, a formalizmust”. K. I. Sikeres év az egri nyomdában Az idei év végéhez közeledve úgy tűnik, hogy a Révai Nyomda egri gyáregysége megyénk könnyűiparán belül kiemelkedő esztendőt zár. 140 millió forint körül alakuló termelési értéküket nem kevesebb, min* 19 milliós nyereséggel teljesítik. Ennek oka elsősorban a minőségi munka; és ezt a környékbeli könnyűipari üzemekhez viszonyítva kiugró, 64 ezer forintos bérszínvonallal honorálja dolgozóinak a gyáregység. A képeket fotótechnikai eljárással kicsinyíti Aliné Tóth Mariann (jobbra) Az utánpótlással sincs baj, a „Révai Ifjúsági Napok" eredményeképp: a legfiatalabbak közül Rab Edit és Király Gézáné a kötészet dolgozói Lovász Mihály és Csathó Emil ellenőrzi az Expressz- programfüzet borítójának minőségét Turcsányi Béla gépmester — akinek gépén a Népújság is készül — műsorfüzeten dolgozik Kőhidi Imre képriportja A repróüzemben a jövő évi plakátnaptárak nyomdai előkészítése folyik. Kolacskovszky Tiborné retusálja az idei szép- ségkirálynő-választás ösztöndíjasának. Kalmár .Zitának a képét Évforduló Kerekharaszton Másfél évtizede, hogy megkezdte a munkát Kerekharaszton a Duna Cipőgyár 2-es számú üzemegysége. Az utolsó öt esztendő teljesítményeit nézve bizonyos immár, hogy nagykorúsodott Hatvan ezen ipari termelő- egysége, amit nemcsak az a tény támaszt alá, hogy az induláskor itt foglalkoztatottak száma növekedett nyolcvanról ötszázhúszra, hanem egy olyan termékszerkezet is, amely merőben más, mint annakidején volt. A gyermekcipő-felsőrész készítését évek múltán felváltotta a női és gyermeklábfoelik széles körű választéka, ide értve a szandált éppen úgy, mint mondjuk a téli bőrcsizmák legdivatosabb fazonjait. Hogy ez a fejlődés termelési érték szempontjából mit takar? Nos, az eV ső egy-fcét évben teljesített 20—25 millió forinttal szemben tavaly 268 millió forint értékű árut készítettek Kerekharaszton, az idei esztendő végeredménye pedig várhatóan 280 millió forint körül lesz. Megváltozott feltételek Valamit valamiért! Természetesen az idézett felfutás nem választható el az 1972— 73 során megvalósított beruházástól, amelynek eredményéként kétezer négyzetméter alapterületen új termelőcsarnokot, szociális létesítményeket építettek, továbbá sor került a technika nagymérvű fejlesztésére is. Például korszerű, olasz, csehszlovák, magyar masinákra cserélték az öreg varrógépeket, a készárutermelő műhely is új gépparkkal népesült be, megteremtve egyben a szalag szerű termelés feltételeit. De a „honalapító” Kozák Géza igazgató, akit tavaly tüntettek ki a Munka Érdemrend bronz fokozatával, azt is fontos vívmánynak tekinti, miszerint idők múltán sikerült jól képzett szakembergárdát kinevelniük, amelynek a soraiból kerültek ki a gyár mai, különböző szintű vezetői, hogy kapásból csak Gonda Ferenc, Kuti József, Hipszki István, Ambrus Fe- rencné, Tisza Mihályné nevét idézzük. S ki volt ebben a legfőbb támasz? Az egyre izmosodó Damjanich Szakmunkásképző Intézet, ahol 1976 óta folyik cipőipari képzés, s különböző osztályaiba jelenleg is hetven gyári fiatal jár. Növekvő export Egy üzem, egy gyár munkáját sokban minősíti az exporttevékenység. Ha most ilyen megfontolás alapján közelítünk a kerekharasztiak teljesítményeihez, akkor különösképpen az utolsó öt esztendőt tekinthetjük perdöntőnek. Mert amíg 1976- ban az össztermelés 80 százaléka belföldi piacra irányult és csak 20 százalék volt az export, addig 1981- ben a szocialista, valamint tőkés export- már 57 százalékra nőtt, az idén pedig 70 százalék körül alakul, s ebből 12 százalék dollárelszámolású. Természetesen a fák nem nőnek az égig, illetve úgy is fogalmazhatunk, hogy az árukivitelnek nincs mindenhatósága, annak ellenére sem, hogy például az NSZK részéről komoly rendelési igény jelentkezett nemrégiben. Mert ahogyan Gábor András műszaki igazgatóhelyettes megjegyezte; nem mindenáron törekszenek ilyesféle szállításra, hiszen a belföldi piac éppen úgy számít a jó, a szép hatvani árura, s jövedelmezőségi szempontból sem hátrányosabb a lakosság ellátása. Az viszont elgondolkoztató, hogy nagyon sok alapanyagot — bőr, ragasztó, cérna, kiegészítő kellék — tőkés országokból hoz be az anya- vállalat, s ezekért dollárral kell fizetni. Komoly bérfejlesztés De ne csak azt nézzük, hogy vállalati szempontból mit eredményezett akár csak az utolsó ötéves tervciklus! A cipőt, a szandált, a csizmát munkásemberek százai állítják elő, ezért — ahogyan Nagy Károly szb-titkár is vélekedik — cseppet sem közömbös, hogy milyen körülményeket, illetve megélhetési lehetőséget tud biztosítani szakembereinek a cipőgyár. A szociális viszonyokra nem lehet panasz, erre figyelemmel voltak az új üzemépületek tervezői. Hasonló tényező, miszerint a munkásszállítást kedvezményes buszok végzik, hetente kétszer üzemorvos várja a panasszal jelentkezőket, a város első számú vendéglátó egységéből érkezik delen- te a friss ebéd, kulturális vonatkozásban pedig ott a könyvtár, az ifjúsági klub, a saját sportpálya. A jövedelem? Hát igen: a pénz beszél, szokták mondani. Ám ha azt tekintjük, hogy 1980- ban 41 460 forint volt az egy személyre jutó évi kereset, akkor a népgazdaság helyzetének nem épp kedvező alakulása ellenére komoly ugrást jelent az idén várható 55 570 forintos átlag- amely 34 százalékos növekedésnek felel meg. Egyébként főleg ennek tulajdonítja a gyárvezetés, hogy munkáslétszámuk stabil, és a csere sem nagyobb arányú, mint az ország bármely hasonló üzemében. Moldvay Győző