Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-02 / 258. szám
6. NÉPÚJSÁG, 1985. november 2., siombot Az Ifjúsági Házban láthattuk Mit tudnak az egri építészek? Miről beszél a kép? MINDENNAPI NYELVÜNK A nyelvhasználati nagyképűség A címben megjelölt nyelv- használati jelenségről és gyakorlatról olvashattunk a Magyar Nemzet hasábjain is ilyen szövegösszefüggésben : „Új nagyképűség van feljövőben, amikor így értesítik a kedves vásárlókat: a raktárbázison az áruk átvétele és kiadása szünetel” (1985. okt. 16.). Valóban a nagyotmondás, a nyelvhasználati nagyzolás itípuspéldáját kell látnunk a raktárbázis összetételben. De nem véletlenül jutott szerephez az összetételben a bázis utótag. Éppen újabban gyakran és feleslegesen találíkoz" hatunk szóhan és írásban olyan szóösszetételekkel, ame" lyekben a bázis megnevezés túlméretezett nyelvi formának tekinthető: „A mintaboltban kaphatók természetes zeolitbázisú adalékanyagok” (Népújság. 1985. okt. 19.). OB A fontoskodó, tudálékoskodó, s ugyanakkor túlértékelő nyelvhasználati példák számát szaporítják mindennapi nyelvhasználatunkban ezek a nyelvi alakulatok : „a bázisszinthez mért nagyságrend”, nem megfelelő a csapat „gazdasági bá- zisháttere”, megfelelő ,,anyagi bázis” híjával működés- képtelenné vált stb. A latin nyelv közvetítésével nyelvünkbe került bázis szónak töhb jó magyar megfelelője van: alap, alaphelyzet támaszpont, alapelv; telep, ellátótelep stb. A rostára tett és feleslegesen szak- szerűsködő példatárunkban is jól teljesítették volna nyelvi szerepüket a felsorakoztatott magyar megfelelők. Természetesen bizonyos be- szédhelyzetefcben, szakszövegekben vállalt megnevező és kifejező szerep ellen nem lehet kifogásunk. Ilyen nyelvi formákra gondolunk elsősorban : űrbázis, flottabázis, hadi bázis stb. A nyelvhasználati túlzás, a szóhasználati nagyzolás tipikus példáit szolgáltatják legújabban bizonyos angol szavak felhasználásával megfogalmazott hirdetésszövegek is: „Szerencsésebb a választás, ha időben keres névnapi meglepetést. Ebben kívánunk segítségére lenni a boltunkban kialakított AJÁNDÉK-SHOPBAN" (Népújság, 1985. okt. 18.). A hirdetések, a reklámok szövege napjainkban egyre bőbeszédűbbé válik. A sok felesleges nyelvi sallang, a szódagály rontja a közlés hitelét és meggyőző erejét. Szinte a nagyzási mániát is példázó idegen nyelvi formák jelentkezése sem tetszik. Az előkelőbbnek álcázott angol shop szóról sbkan azt tartják, hogy elsősorban a korszerűsködő • divatmaj- molás tipikus terméke nyelv- használatunkban, s mintha magyar megfelelője, a bolt, az üzlet, a kereskedés szavak szégyellni való parlagi nyelvi formák lennének. Ma már egyesek nem bevásárolnak, hanem soppingol- nak. Nem tudjuk, hogy az utánzás ösztöne vagy a kérkedő hóbort számlájára írjuk az angol szóalak jelentkezését és használatát. Meghökkentő megfogalmazásban adta hírül lapunk is, hogy az Egri Gárdonyi Géza Színházban lesz egy-két meglepetés, újdonság is : „Talkshow is lesz közéleti emberek szereplésével” (Népújság, 1985. szept. 10.). Valószínűleg nem angol nyelven folyik majd a beszélgetés, a társalgás, vagy éppen a csevegés. Akkor minek utalunk minderre egy furcsa kiejtésű angol hangsorral, a TÓKSÓ-val. dr. Bakos József A kérdés költői. Nem is így kellett volna kezdenem, hiszen a tudás szubjektív tartalom, egészen objektíve ritkán, csakis kölső jelenségeiben, eredményeiben mérhető le. Mégis fel kellett tennem ezt a kérdést, mert az Egri Ifjúsági Ház Átriumában munkáikkal, gondolataikkal — október 28-tól november 1-ig — odaálltak az egri közönség elé és nem véletlenül, de elsősorban a fiataloknak akarták megmutatni, mi is az, ami bennük munkálkodik. A tárgyi valóságról tájékoztatásul legalább annyit le kell jegyeznem, hogy az Egri Építész Kör tagjai ösz- szeállítottak rajzokból, fotókból, néhány szövegből egy építész-alkotói kiállítást. Szándékuk a látnivalókból ítélhetően nem lehe- hetett más, mint megváltani magukat, gondolataikat, vezérlő elveiket, ahogyan a mindennapi munkájuk során, a tervezőasztalon testet ölt a gondolat. Ha patetikus akarnék lenni, azt mondanám: ezekben az emberekben, vannak tizenegynéhá- nyan, a mindennapok sürgetésére és a bennük rejlő szellemi erő indítására létrejön az eszme a maga tárgyias valójában. Mit is láttunk itt, az Átriumban ? Elsősorban egy remekül megszerkesztett paravánlabirintust, ahol az egyik tablótól a másikig elzarándokolva, majd visszavisszafordulva közelebbi ismeretséget köthettünk néhány névvel, néhány épülettel, néhány rajzzal, ami már a városban. Égerben és a valóságban ránk köszön. Mi sokszor észre sem vesszük, hogy ránk köszönnek. Kik is? Azok a régi tervezők, az egri barokk házak egykori építői, akik itthagyták szándékuk és szellemük nyomát. Akik ismerik ezt a várost, tudják, mekkora anyagi és szellemi „ráfordítás" után mutatja mai arcát, amely talán ilyen rendezett, talán ilyen stílusos eddig még sohasem lehetett. Talán még a sok mindent pótló XVIII. században sem, az újrakezdés idejében sem, a török hódoltság után. Ahogy ezt a megnyerő szabatossággal fogalmazott kiállítást, ezt a pontos, tetszetős mérnöki munkát végigmustráljuk, egységes egésszé kerekedik az a szemlélet, amely ezt az egri építész társaságot jellemzi: eleven és szellemi valósága itt sűrűsödik össze, mindmind önmagán túl mutat valami gondolkodási és magatartásbeli egységet, amely az esztétikum varázsával, vonzásával nyűgöz le minket. És akkor még nem említettük a szilvásváradi orvoslakásokat, a noszvaji vendégházat, Kiss József, Kiss Csaba alkotását, Visnyei Györgyi rendezési terveit, Hatvan, Gyöngyös, Bükkszék és Szilvásvárad rendezésére vonatkozóan. Nem soroltuk a makettekről készített felvételeket, amelyek nemcsak Győr egy terét alkotják újszerűvé, de újralátják, mássá értelmezik a bécsi Ball- hausplatzot, a budapesti lakótelepek oktatási intézményeinek környezetét is. Sőt! Ez a sőt-felkiáltás a jövőről álmodó Fekete Miklós Árpád munkáinak szól, aki Brüsszel, Liège, Párizs egy- egy részletének átálmodásá- val mutatja be, hogy már ma most kell is, lehet is arról a másik világról álmod; ni, ahol a terek nem elválasztják, hanem összekötik az embereket. A futurba- nisztika műszóval jelölt állapot városokat jelent majd a jövőben, ahol egy szelí- debb társadalom, a mainál jóval békésebb és higgadtabb körülmények között élhet. (Látvány és szöveg utána gondolásra késztet. Nemcsak esztétikailag!) Már el is vágnám a lelkesedés lendületét, amely ezt a néhány jelzésszerű sort leíratta velem. A város közönsége — reméljük —. felfigyelt erre a bemutatkozásra! Igaz, okok és körülmények miatt csak öt napig áradt ez a szellemi fényesség az Ifjúsági Ház Átriumában. De elismerés az is, hogy Szegeden egy hónapig látják majd az ottaniak, amit mi késve vettünk észre. De észrevettük! És most nem a provinciának gyújtunk tüzet, hanem az alkotók dicséretére és biztatására! Farkas András A szovjet kultúra napjai keretében — előbb Budapesten, majd Salgótarjánban — világhírű orosz és szovjet festők (többek között Repin, Szurikov, Siskin, Levitan, Verescsagin, Kusztogyijev, Koncsalovsz- kij) képeiből válogatott kiállítást tekinthetnek meg a festészet kedvelői. A XIX század közepétől napjainkig terjedő válogatás különböző stílusirányzatokat reprezentál; gazdag anyag hol derűs, hol líraian szomorkás hangulatot kelt a szemlélőben. A kilencvennyolc alkotás bármelyike megérdemelne egy-egy rövid méltatást, de a legmélyebb gondolatokat ébresztő, legaktuálisabb mondanivalót hordozó, a ma emberének is szóló üzenetet, figyelmeztetést sugalló kép kétségtelenül Ve- recsagin: A háború apoteó- zisa című festménye. Vaszilij Vasziljevics Ve- rescsagin (1842—1904), noha más témák is érdekelték, a csataképfestészet megújítójaként vált világszerte ismertté. Ez a fogalom mégsem fejezi ki pontosan festészetének lényegét, hiszen nem annyira csatákat, s főként nem a sokszor fennen hirdetett háborús dicsőséget örökítette meg vásznain, hanem a borzalmakat, a kegyetlen hétköznapokat. Felfogásában a háború „az emberiség legnagyobb drámája", amely — különösen az egyszerű embereknek soksok szenvedést, nélkülözést, gyógyíthatatlan testi-lelki sebeket, megmásíthatatlan tragédiák sorát hozza. Verescsagin munkássága két ciklusra — turkesztáni és balkáni sorozat — osztható. Mindkét sorozat festményei személyes élményanyagra épülnek. Előbbiből a Timur ajtjánál, a Tadzs-Mahal mauzóleum Agrában, Halálos sebesült, utóbbiból a Roham után, a Sipka-szorosban minden csendes, a Sebkötözőhely Plevna mellett című művei a legismertebbek. Legmegrázóbb műve az első ciklust lezáró, A háború apoteózisa című kép. amit 1871-ben festett. Koponyahegy, napszítta koponyapiramis látható a vásznon. fájdalmas bizonyítékként, hogy csupán ennyi maradt az emberekből, akik valamikor itt éltek, harcoltak, majd elpusztultak a háborúban. Körös-körül minden kopár, a föld kiszáradt, a táj sivatagra emlékeztet, a lombnélküli fák száraz gallyai meredeznek az ég felé, a háttérben egy felégett város romjai sejlenek fel; tanúsítva, hogy ahol korábban virágzó élet volt, most halott pusztaság van csupán. A szinte sokkoló ürességben, mozdulatlanságban csak a hollók jeleznek némi mozgalmasságot, de azok sem az életet, hanem a tömeghalál mérhetetlen gyászát sugallják. A kép konkrét történeti anyag kapcsán készült (Timur vérzivataros korához, véráztatta földjéhez kötődik) az idő távlatából azonban általános emberi, mély filozófiai tartalmat kapott; az esztelen pusztítás, a pusztulás, a halált hozó háború szimbólumává lett. A kép keretében olvasható mottó, a festő üzenete („Minden idők — múlt, jelen és jövő — nagy hódítóinak ajánlom”), sajnos, napjainkban is időszerű. . . Káló Ferenc Szűcs Mariann; 4 veszteség Anyánk temetése előtt még mindannyiunknak megvolt a dolga. Öcsém a rokonsággal, apám az étellel foglalkozott, én a szertartás körüli hercehurcát intéztem. Aztán mindennek vé- geszákadt. mikor az utolsó ángyiikánk is elbúcsúzott. Mi, hárman ott ültünk a vacsora romjai mellett. A fekete szalagos gyertya csonkig égett, csak a kanócból szállt föl halvány füstcsík. Magunk elé, vagy csak az ételmaradékot bámultuk. A késő délutánban árnyékunk megnyúlt, a 'kemence falán összeért. A kemencepadkán régen annyit gucorogtunk Anyánk mesebeli szavait hallgatva. Mintha őt vártuk volna most is, hogy szedje le az asztalt, hogy sürgölődés közben százszor is megkérdezze: „ízlett-e, fiam?”. Mintha csak a köténye suhogását vártuk volna, ültünk az asztalnál, szótlanul, mint a becsapott gyerekek. Lopva Apám szemébe néztem. Máskor huncutság fészkelt barna pillantásában, szerette anyánkat ugratni, s velünk, hogy felnőttünk, sokszor évődött. Most üresen, sötéten nézett az asztal alá. — Felgyógyul Anyám! Biztos! — mondtam neki legutóbb, amikor a kórházból kijövet az állomásra értünk. — Remélőm — bólintott, aztán nagysokára hozzátette. — Ha van isten, hát möghallgat. — Az orvosok bíznak a felgyógyulásában — motyogtam, és bátorítólag megszorítottam csontos karját. — Eh, az orvosok — legyintett. — Az embör mög- érzi a végit. Csak isten segíthet, hát most az egyször tögyön ne köm is valamit! Sose beszélt róla, de igazi keresztény módjára élte az életét. Fiatalabb karában csak az év végi hálaadásokon vett részt, cselédként nem maradt máskor ideje, de aztán hogy teltek fölötte az évek, egyre sűrűbben, sátoros ünnepekkor is eljárt a templomba. Ahogy én őt ismertem, a tízparancsolatot tisztességgel betartotta, a szentségből is kivette a részét. De, ami számomra és környezetében is tiszteletet parancsolt, az az embersége volt, mely nem mérhető semmiféle írott vagy íratlan törvénnyel. Tiszta volt, mint a hegyikristály, s a nehéz Időkben olyan kemény is. Tisztességét, emberségét nem önmagában hitte, hanem istenében. Bízott és hitt. Minket nem erőltetett hitére, de saját magát abból építette. Istenével békében élt, míg Anyámat nem kellett a kórházba vinni. Talán akkor fordulhatott mindenható segítségéért. Csak legyintett, amikor öcsém vagy én elmagyaráztuk neki a diagnózist, a várható állapotot. A műtét sikerült, a rákos daganatot eltávolították, hát ugyan mit ákartunk még a tudománytól?! Csak tüdő- gyulladást ne kapjon, mert azt nem vészeli át egy ilyen idős szervezet! Mindenre, kiváltképp a lehetetlenre bíztuk, hogy Anyánk felgyógyul. Apánk sokszor leintett miniket, ha fejtegetni kezdtük az orvosi véleményeket. — Majd az isten mögsegít. Kint föltámadt a szél. A hétórási vonat zakatolását olyan közelinek lehetett hallani, mint ha fészerből jönne. öcsém a füttyszóra lassan megmozdult, aztán leballagott a pincébe, hogy bort hozzon fel. — A hétórási — mondta lassan Apám. — Döme sógorék tízre mán hazaérköz- nek. — Leszedem az asztalt — mondtam zavartan. mert Döme sógorék igazán nem érdekeltek, hogy mikor érkeznek haza, vagy mikor van csatlakozásúk. Egyébként sem szerettem a temetéseken összecsődült rokonságot. A részvételnél nagyobb bennük a kíváncsiság, hogy mekkora parádét fizet az ember, milyen hosz- szan beszél a pap, milyen a koporsó; s a virrasztáskor megbeszélni, hogy kivel mi van. — Aztán mikor mégy haza? — Holnap a reggeli gyorssal apám, de Sanyi. . . — Ne aggódj, fiam, mindön röndben lösz — hárította el igyekezetemet, majd a pipájával küszködött. öcsém, mikorra letöröltem az asztalt, visszatért a borral. Töltött, keze enyhén remegett, biztos voltam benne. hogy lent a pincében még külön is meghúzta, a bort. Poharaink aranylottak a kitöltött italtól. Apánk lassú mozdulattal megemelte, gyöngéden visszaejtette az asztalra, talpa enyhén koccant. — Egészségötökre! Mi bólintottunk, aztán suta mozdulattal kuttyo- gattuik le torkunkon az italt. Mind a hármunkból hiányzott valami. Biztonság, anyánk nagyköténye, érdesen simogató tenyere, hiányzott a jelenléte. öcsém szép hangján egy virágénekbe kezdett. Apám döcögve dúdolta utána. Én a poharamat babráltam. Igen, holnap visszautazom Pestre, távol ugyanúgy. mint eddig, messze Anyánktól. Nekem biztos, hogy köny- nyebb lesz elviselnem hiányát, mert már húsz éve vagyok hazalátogató, anyám vendége. — Most azt éneköld fiam. hogy „ellopták a szívemet, jói érzöm...” dünnyögte Apám. A hangja szomorú volt és száraz. Öcsém olaszos baritonján indította a dalt. Az ember szive szinte ráült erre a csodás hangra, s úgy röpült vele. Apám kezében a pohár hirtelen szétmorzsolódott. Az üveg pattogását alig lehetett hallani, csak a tenyeréből csöppenő vért láttam, s a pirosra festett szilánkokat. Ki- rohantam a konyhába, hogy rongyot keressek, gézt, ult- raszeptilt, szinte feldúltam a gyógyszeres szekrényt. — Hagyd el! Én töttem. — Már itt is vagyok, nincs semmi baj Apám, egy kis karcolás, mindjárt rendben lesz! — Mérgemben töttem — kezdte megadóan Apám. — Anyátokat kértem a terem- tőtül. Ne vegye el tülemi Inkább én mönjek elibb el, ne ü! Gondútam, becsülettől az egész életömért ennyit kérhetek. Csak ennyit akartam kérni! Most mán biztos, hogy néköm nincs istenem. Ha lőtt róna, segítőit vóna. De mindegy! Sanyikám, éneköld azt, hogy ... A dalra már nem emlékszem, csak a fájdalmára, Anyánk bkozta veszteségére. De valójában Anyánk okozta veszteség volt az? !