Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok ha süvít a böjti szél: „Nincs szükség rátok!" (Részlet Babits Mihály: Magyar szonett az őszről című verséből) Ragyog az erdő! A fák. a bokrok színpompás divatbemutatót rendeznek egymás kedvtelésére. A bükk aranysárga, a tölgyek barnászöld kosartümben bólogatnak, a gyertyánok még csillogó mélyvörös flit- terekkel is díszítik lombruháikat, a bakfis korban lévő bokrok. — a som. a galagonya, a csipke — izzó pirossal kelletik magukat a hegyoldalakon. A fenyők nem divatol- nak! Örökzöld ruháik minden évszakban elegánsak, ünnepélyesek és komolyak. Ha vetkőznek, ha cserélődnek a tűlevelek, azt is olyan finoman és diszkréten teszik, mint a szemérmes lányok, akik még önmagukat is szégyenük megsimogatni. — Szép, hosszú ősz! — Így mondják az emberek és tekintetükkel megcirógatják a mohos sziklákat, a rétek utolsó virágait, gondolatban csokrot szednek a kikiricsből, megcsodálják a tarka-barka bokrokat, és ha érkezik egy-egy erősebb fuvallat, a gye- rekek a fák alá állnak, hogy rájuk hulljon a színes levéleső. amely már a morcos november, üzenetét hozza a világnak: — Őszi képeslap! A völgyben a patak — első hallásra — éppen úgy csacsog, mint nyáron, pedig ezek a hangok már nem a régiek! A víz is több, nagyobb a sodrása, az éjszakai eső néhány erős követ is lejjebb sodort sok ezer esztendős helyéről, a fák gyökerei is nőttek a nyáron, és itt-ott beleragadnak az iszap közé, talán azért, hogy erősebben megkapaszkodjanak, de az is lehet, hogy csak a víz után sóvárognak. Ahol legkeskenyebb a völgy és szinte egymásba nyúlik az erdő, koronás szarvas iszik a patakból. Szerelemtől forró vérét, a kora hajnali ádáz küzdelemtől kiszikkadt száját nedvesíti, és készül a délutáni bő- gésre. Szőre csapzott, sovány, hiszen az elmúlt hetekben evésre, féltékeny nyugtalanságában alig jutott idő. Oldalán néhány hasítás, szúrás, véres öldöklés nyomai, amelyek egy-két hét múlva maguktól begyógyulnak, és a fájdalom éppen úgy elmúlik majd, mint a szerelem. . Ott egy szarvasbika! Csak volt! Egyetlen kavicscsörrenés. egy kóbor szellő, és a koronás urat már el is nyeli az erdő. A fák derekán hajnali mutatványát végző mókus csak magában nevet, hiszen az ő éles fülének a finom kavicskoccanás durva zajnak tűnik, az emberszagtól pedig. — úgyszólván — bűzlik az egész, völgy. .. — Nincs szerencsénk! Szidja a vadász a szerencsét, pedig ha gondolkodna egy kicsit, rájönne, hogy a hajnali hamar borotválkozás után arcára kent illatok voltak az árulói. — Hiába! A tandíjat pneg kell fizetni! A szarvasvadászathoz nem kell kozmetika.. Amikor erősödik a reggeli napsütés, enyhe szél suhan át az erdőn, mire a fészekrejtő lombok elpillednek, elveszítik utolsó erejüket és körtáncot lejtve a földre szállnak. Dobos András fiatal erdész ma hajnalban indul el első útjára. Olyan a sétája, mint egy úrnapi körmenet. Megáll az odvas bükknél, megsimogatja az emberfejnyire nőtt taplót, kíváncsian benéz a cserkészút alatti katlanba, ahol szarvasünők bámulnak felé, hallja a muflonok füttyentő riasztását, aztán leül egy revés tuskóra, hogy hallgassa a csendet. Vetkőzik az erdő! Nem kell az ékesség, a dércsípte sokszínű levél, a fényből is elég már, és az ősz előkészíti a leselkedő tél jövetelét. A szél erősödik! Ügy jár az erdőn, mint a végrehajtó, a bokrok, a fák pedig gavallér urak módjára fizetnek, odaadják a ruháikat is. A legény az apjára ütött! Ügy beszélik, hogy az anyja harmadik gyerekként majdnem az erdőn szülte meg, olyan váratlanul tört rá a fájdalom. Csak a szerencsének köszönhette, hogy idejében hazaérhetett. A házuk ott áll a falu végén a sziklák alatt, a cserfák ágai a kerítés tövénél ösz- szeölelkeznek a cseresznyegallyakkal. az őzek riasztása délutánonként, — amikor már hosszúra nyúlnak az árnyékok — behallatszik a szobába. Eddig az apjával járta az erdői, mától kezdve egyedül. és hivatalosan! Lépései megfontoltak, szeme távolra és közeire tekint egyszerre, egyetlen nesz. egyetlen'moccanás sem kerüli el a figyelmét. Hajnalban az anyja felhátizsákolta. éppen úgy. mini annak idején az apját sok esztendőn ' keresztül, megállt a kapunál és.utánané- v zett, amíg csak el nem tűnt a fiú az első útkanyarban. — Jó utat kisfiam! — ezt gondolta magában az asszony, de szólni nem tudott, mert a torkát fojtogatta valami és a boldogság könnyet csalt ki a szeméből. A Dobos gyereknek mától kezdve az erdő a munkahelye, kereken tizenkétezer hektár. Amint megvirrad, langyosodik az idő. az ég magasságában apró bárányfelhők sietnek észak felé, mintha valaki üzenetei küldene velük ismeretlen tájakra, titkos címekre. Lenn a mélyben az erdő fekete gödreiben, ahová ősszel már legfeljebb csak déltájban pislog be a nap, félig kiszáradt iszapos dagonyák árulkodnak az éjszaka történtekről. .. — Olvass a nyomokból ! — jut eszébe az apja szava és a tekergő, hulló levelekkel borított cserkészúton arra veszi az irányt, Közben megáll, hallgatózik; sokáig elnézi a harkályt, amint orvosolja a beteg fákat, ahogyan karmaival kapaszkodik, farkával támaszkodik, csőrével pedig olyan lármát csap, hogy sok száz méterre elhallatszik. — Miért nem kapnak agyrázkódást a harkályok? Az erdő titkai kifürkészhetetlenek. éppen úgy, mint a szarvasszerelem, amelyik kísértet módjára visszajár minden ősszel, aztán egy évre elszáll, mint az égen úszó bárányfelhő. A sárga levelek, — amint erősödik a szél — mint a halott lepkék libegnek a levegőben. Ilyenkor nyugtalan a vad, de nyugtalan az ember is! A szél mindig változást jelent, a szél elviszi a hangot, vagy éppen visszafelé fordítja, tompítja a látást, kavarja a szagot, az illatot, az erdő vadnépe tétován, tájékozatlanul álldogál a sűrűben. Szélben minden csalóka és kiszámíthatatlan! A cserkészút végén, a réten munkásokat szállító autó áll. Tarka ruhás lányok, fiatalasszonyok ugrálnak le róla. hangjuk megtöri a csendet : — Munkába állt az új erdész! — rántja meg nevetve az egyik csitri a másik fon- csikját. — Hát aztán? — Csak úgy! Dobos Andris az erdő takarásában áll. nem láthatja senki, nem is gondolják, hogy az első nap reggelén" éppen a csemete- ültetőkkel találkozik. Nekidől egy fának, aztán távcsővel sorra veszi az érkezőket. A copfos szőkét is! Nézi, lesi, aztán azon kapja rajta magát, hogy szemén ragad a távcső. Az ősszel két lakodalomban már megtáncoltatta ezt a lányt, de akkor nagyon fennhordta az orrát. — Az idő mindent kiforog! — mondaná az apja, aztán sorra nézi, figyeli a többieket is. . . Amikor nem is gondolják, kilép a rétre! Vadonatúj, zsinóros kalapját illően megemeli. Meghűl a vér mindenkiben, még a gépkocsivezető sem hagyja szó nélkül : — Melyik bokorból nőttél ki öcsém? Kicsit sértőnek találja a megjegyzést, így aztán ügyet sem vet a sofőrre, helyette az asszonyokat, lányokat szólítja. — A csemeteültetők álljanak mellém! Akik szívesebben szednének makkot, azok menjenek a cserfa alá. . . Ez már hivatalos beszéd! Tisztességtudó. határozott és eligazító. Ebből mindenki tudhatja, hogy Dobos András erdész a mai nappal szolgálatba lépett és ezentúl itt ö rendelkezik. .. Igazodnak, szed el őzködnek a lányok, kezükben kapa, a menyecskék inkább a makkgyűjtést választják. — Mit gondolsz, meghallotta? A szőke copfos nem szól semmit, csak nézi a legényt és olyan az arca, mint a levegőben libegő piros falevél. . . Szalav István
