Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-05 / 234. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. október 5., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Még azl is mondotta, hogy örökké Lőrincié fog gon* dőlni, amikor a szíve elévé- teti véle a furulyát. S mintha Isten kormányozta volna ezt a találkozást, nemsokára egy szász legény is belépett a korcsmába. — Ezt is híjjuk ide! — mondta Lőrinc, s mivel Demeter nem ellenezte, odaszólt a szásznak: — Szívesen látjuk a ka- merádot. de meg nem sér- tenők. A szász odaült, és azt mondta: — Szívesen fogadom, de pénzzel nem rendelkezem. — Nem is pénzzel kell itt rendelkezni, hanem szívvel — szólott Lőrinc, és töltött a szásznak is. De a szász csak koccintott. s nem akart inni. Beszélni sem igen akart, csak bizalmatlanul nézett. — Tud-e maga furulyázni? — kérdezte Lőrinc. — Semmiképpen nem — felelte a szász. Nagy baj volt. hogy a szász nem tudott megfelelő dallamot fújni a furulyába, de valahogy mégis segítettek rajta, mert Lőrinc addig unszolta, amig énekelt nekik egy szász éneket, öt- ször-hatszor elénekeltették vele a dalt. s akkor Lőrinc szájához emelte a furulyát. — Nagyon jól előre megy! — örvendezett a szász, és úgy kinyílott a szíve, hogy Lőrinc indítványára Demeter nekiajándékozta a furulya közepét. A szász nem értette, miképpen lehetséges. hogy valami az övé legyen, ,s mégis más vegye hasznát, de Lőrinc megmagyarázta neki. — Ez a furulya a mi közös kincsünk — mondotta Lőrinc. — Csakhogy hárman egyszerre nem fújhatjuk. Éppen jókor fejtegette a közös furulyát, mert egy román őrmester lépett be a korcsmába. Nem ült az ö asztalukhoz, de a másiknál az öklére könyökölt, és hatalmasan nézte őket. Lőrincék csak annyira nézték őt. amennyire rangja után megérdemelte, és tovább játszottak a furulyán. Amíg a Demeter búbánatát és a szász harsogását beszélte a furulya, addig ment is a dolog, de midőn Lőrinc egv székely ke- sergést kezdett szikráztatni. akkor odaugrott az őrmester, és a furulyát kirántotta a Lőrinc kezéből. Aztán a földhöz vágta, és nagy csizmájával rátaposott. A szegény furulya recs- csent egyet, s abban a recs- csenésben benne volt mindhármuk dallama. Demeter felugrott, és egy széket tett maga elé a szász is. Lőrinc azonban odaál- lott a középre, ahol minden ütés csak őt érhette volna, és könnyes szemmel csak ennyit szólott: — A közös kincset rontottad össze, te balga! Fiatal magyar költők Romániából A romániai magyar költészet legfiatalabb nemzedéke valójában egy egyetemi diákfolyóirat — a kolozsvári Echinox — körül gyülekezett és talált magára. E folyóiratot a Babes—Bolyai Egyetem hallgatói indították útnak a hatvanas évek végén három nyelven: románul, magyarul és németül. Műhelyjellege és elméleti érdeklődése következtében sajátos színt képviselt a nemzetiségi folyóirat-kultúrában, szerzői teoretikus igénnyel foglalkoztak a társadalmi és szellemi élet tapasztalataival, s az avantgárd irodalom kortársi törekvéseinek jegyében kívánták megújítani a nemzetiségi irodalmat. Nem minden előzmény nélkül vállalkoztak erre a feladatra, a romániai magyar irodalomnak, mind a „hőskorszakban”: a húszas években, mind a hatvanas években volt egy meglehetősen erős avantgárd irányzata. Az elméleti igény és az avantgárd poétika nem véletlenül kapott egyszerre nemzedékszervező szerepet: a teoretikus vizsgálódások azt a célt tűzték maguk elé, hogy kritikai elemzést adjanak a nemzetiségi kultúra hagyományairól, beidegződéseiről, az avantgárd alkotómódszere pedig ennek a kultúrának a radikális megújítására törekedett. Az avantgárd szellemisége erős kritikai hajlammal járt együtt tehát, és ennek a kritikának általában az irónia volt az eszköze. A fiatal költőnemzedék le akarta hántani azt a pátoszt, amely a nemzetiségi költészetre rakódott, rá akart mutatni arra, hogy számos olyan ideál létezik, amelynek valóságos értékét már megkérdőjelezték az időközben szerzett történelmi tapasztalatok. Ez nem jelenti azt, hogy ők maguk nem ápoltak volna eszményeket: az anyanyelv és a szülőföld iránt érzett hűséget, a többségi és kisebbségi nép kölcsönös megértését, az egyetemes haladás emberi eszményeit ők is szilárd értéknek tekintették. Az avantgárd költészet kihívó nyelve, meglepő vagy éppen groteszk szóképei által is ezeket a közösségi értékeket kívánták hirdetni és oltalmazni. Ezt a szándékot fejezik ki az 1954-ben született Szőcs Géza, az 1949-ben született Bállá Zsófia, az 1951-es Adonyi Nagy Mária, Markó Béla, az 1954-es Egyed Péter és társaik versei is. Pomogáts Béla MARKÓ BÉLA: Váratlan utazás Piros búzatáblák közt tévelygek mert álmaim eszköze vagyok és múltam is kihasznál engemet hogy céljai végre megvalósuljanak a hallgatag jelénben hátat fordítok vágyaimnak s tele a föld már medúzákkal nyálkás műanyag zacskókból szétfröccsenő vízzel és döglött pillangókat sodor a szél az ablak előtt úgy élünk mint a medúzás vizek partján nincsen gondunk az erdöhátra nincsen gondunk az elmúlásra s holnap talán már útnak indulsz hogy legyen mire visszanézned es bekúszol a mikroszkóp hűvös csövébe a tárgylencse sugarában alszol és néma egysejtűek közt ébredsz s kitapogatod hideg arcodat: olyan a kezed mint a kés. BÁLLÁ ZSÓFIA: A Hold előtt felhők, denevérek Vékony cinkréteg vasárnapjainkon, bevonja őket fémes szürke ízzel a gorálokról szóló hír s magunkon töprengünk-sírunk, hol van újra a legközelibb szerető szabadság, hogy lég, tenger dalát a szívbe fújja; a tél alól a némaság vizében hord ki minket az, ki úgy teremt: a létből és időből megalkot éber vassal. A felhők most a Holdon hiába röpdösnek fényt, hitet kioltón. Az igazság érik. mint a bor, nehéz. SZÖCS GÉZA: Sír, tavasszal Szilágyi Domokos, sírodon mindenféle fehér virág nyílik! Szilágyi Domokos, ha hallanád ezt a zümmögést, ha hallanád! Tele méhekkel ez a hely itt, közel a szilvafákhoz. Te Szilágyi, tudod-e, hogy Weöres Sándor lefelé jövet a Bethten-kripta felől, megbotlott azon a helyen? Jött lefele, szeptemberben, mint egy sétaló, törékeny boszorkány a napsütésben, és arról beszélt, hogy ő az utolsó Weöres. Erről beszélt és megbotlott! Kevés híján letérdelt ott, kis híján térdre ereszkedett ott, ahol másfél hónap múlva Nagy László támaszkodott tiedhez oly hasonló botjára, s bámult gyanakvóan összehúzott szemmel a gödörbe, amely fölött most fehérség és parányi szárnyak erőfeszítése. EGYED PÉTER: Dal az erdélyi városról ADONYI NAGY MARIA: Európa elrablása a szelek hordái a város felett az égi ménesek találkoznak a földbe nyomot rónak nyitódnak csukódnak a város kapui és a magnóliák az ablakszemek: tudni? nem tudni? mit visz a holnap reggelén a sötét égbolt atlaszán áttör a sugár s a te szemed is nyílik csukódik: mit visz a holnap delén az égi föld honában csak egy jel egy tükör van egy narancs a pocsolyában. Aknamosoly egy gerillaarcon génjeid jók-e Európa térképére leggyöngébb pillantásod sínek fűzik fel szélkakasok léptékére s hullnak hullnak az enigmoidok pimaszul és nagy hidegvérrel — őrült titkokat kell felolvassz kiszolgált pillantásod tábortüzével. Kitartóan — mégis — ott lohol egy régi fogat elfeledett utakon avargátas erdőkben a bakon a rőt alkonyat ajkán egy síp szól vihar indul átkoz mérget szór öklöt ráz s menekül száz fohászhoz kishúg öcs méla szüzek s gazdag nagybácsik ódon komód. S egy ködbeborult lány az emlékezet tisztásán. Aztán sebeinkben is csönd lesz., fényesség fárad csontjainkba. Elejti a kéz a kilincset, elvérzik attól, ahogy fogta. És vér. és vér, vér mindenütt, homok nyelvén írt levelek. Évezredek homálya jön fel. aztán belül is este lesz. És nincs düh. már szomorúság sincsen. Csak ez a nézés, megsokszorozva s meghalva felejtéseinkben. Csak ez az Androméda-ködben fölhabzó, elsüllyedő ló. Európa, Európa mind biztosabban elraboltnak nyilvánítható.
