Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-30 / 255. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. október 30., szerda 3. Piackényszer Elterjedt vélemény, hogy a mezőgazdaság sikerágazat. Van is ebben igazság, hiszen a termelés — legalábbis mennyiségi értelemben — rendkívül gyorsan bővült, szembetűnően változott. Vegyük példának a gabonát. A FAO — az ENSZ mezőgazdasági szervezete — adatai szerint 1978 és 1982 évek átlagában a világ országai hektáronként 1912 kilogramm búzát termeltek, a KGST- hez tartozó országokban 1808 kilogrammot, a Közös Piac országai 4393 kilogrammot, Magyarországon pedig 4199 kilogrammot. Ennél is beszédesebb az adatsor, ha az előző tíz évhez hasonlítunk: a világon összességében 25 százalékkal növekedett a hektáronkénti búzatermés, a KGST-országokban 16, a Közös Piacon 30, Magyarországon 55 százalékkal. De lehet más adatokkal is érvelni. Hazánkban 1970 és 1984 között az egy hektár mezőgazdasági területre jutó termelési érték 80 százalékkal emelkedett. A termelési eszközök hatékony mozgatását bizonyítja, hogy a száz forint állóeszközértékre jutó termelési érték meghaladja a száz forintot, megközelíti az ipari átlagot, ami nemzetközileg szinte példátlan. Az Amerikai Egyesült Államokban például száz dollár értékű termeléshez háromszáz dollár értékű állóeszközre van szükség, a 'kisgazdaságokra épülő nyugat-európai országokban pedig 500—700 dollár értékűre. Kétségtelen, van mire büszkének lennünk. Nem is szabad e tényeket elhallgatni, hiszen olyan emberek szorgalma van mögötte, akik az újabb eredmények eléréséhez a régi sikerekből is erőt merítenek. Ám igazságtalan tenne csak az egyik oldalon található statisztikai adatok felsorakoztatása, mert így a jogos büszkeség elhomályosíthatja a jövendő feladatokat. Pedig ezekből is van bőven. Aligha lehet felsorolásuknál a ‘eliességre törekedni, •hiszen a felszí.-zn „elterülő” Eredmények alatt a bajok serege sorakozik. Nézzük például a hústermelést. Sokat emlegetett büszkeségünk mellett szóló érv, hogy az egy főre jutó hústermelésben a negyedik helyen állunk a •világban. De amíg a valóban élenjáró hústermelő országokban egy koca után évente 2—2,5 tonna húst lehet előállítani, nálunk csak másfél tonnát. A magyar baromfigondozók kétharmadnyi, a sertéstartók félényj húst tudnak termelni égy óra alatt, mint Amerikában dolgozó társaik. Hosszan sorolhatók még a lemaradást mutató adatok. Nálunk magas az állatok elhullásának aránya, szaporodásuk nem kielégítő, jórészt korszerűtlen telepeken folyik a termelés. Ez utóbbinak aztán egyik következménye, hogy az élenjáróknál egy állatgondozó ötven tehenet lát el, hazánkban csak tizenegyet. Valójában tehát csak a gabonatermelésben vagyunk a legjobbak között, más ágazatokban nemcsak fejlesztésre, hanem sok tekintetben megújításra is vár a termelés. Kétségtelen, a lendülethez pénz kell, hiszen a gyenge szaporasági és magas el- hullási mutatók is összefüggésben vannak az állattartás anyagi helyzetével. Nevezetesen, alacsony az ágazatok jövedelmezősége, s ezért saját erőből nincs elég pénz a fejlesztésükhöz. S az teljesen nyilvánvaló, de például az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek közötti különbségek is igazolják, hogy elmaradott technológiákkal, korszerűtlen épületekben nem lehet kimagasló eredményeket el- 'émiÁm nemcsak a technikai felszereltségben térnek el egymástól a gazdaságok, hanem munkafegyelemben, tenniakarásban, vezetési színvonalban is. Mi mással magyarázható az, hogy ma is van mezőgazdasági nagyüzem, ahol egy tehéntől alig több, mint 1800 liter tejet fejnek, szép számmal akadnak viszont olyanok, ahol a tehenenkénti tejtermelés meghaladja a hatezer litert. A roppant nagy különbsége technikai, technológiai megújítás mellett szemléletbeli változásokat is sürget. Bármennyire is elcsépeltük a hatékonyság kifejezést, annak tartós javítása nélkül nem lehetünk versenyképesek a világpiacon. Enélkül pedig öncélúvá válhat a mezőgazdaság fejlesztése, hiszen a hazai szükségleteknél lényegesen többet termelünk már ma is. s a felesleg külpiaci értékesítésekor — éppen az ország gazdasági helyzetét javítandó —, erős versenyben kell helytáll- nunk. A verseny két hadszíntéren is tart: az árak és a minőség mezején. Egyik helyen sincsenek stabil állásaink. Európában például egész „élelmiszerhegyek” vannak, s a nagy fölösleg leszorítja az árakat, így eladni már- •már nem is érdemes őket. Szinte példa nélküli eset, hogy fagyasztott marhahúst 400 dollárért is eladtunk tonnánként. A hazai — magas — termelési költségek nem bírják ezt a versenyt, ráadásul még a számunkra kedvezőtlen megkülöböztetést jelentő piacpolitika is növeli a terheiket. Az utóbbi években különösen nagy a magyar élelmiszerexport árvesztesége. Az export jövedelmezősége és versenyképessége azon - ban nemcsak a csökkenő árak miatt romlott. Egyes nyugat-európai országok is drágán termelnek, ám kiváló minőséget állítanak elő, s ezért a vevők hajlandók magasabb árakat is fizetni. Ezzel szemben, a magyar külkereskedők többségében kommersz élelmiszereket kínálnak, amelyeket főként azért vesznek meg az importőrök, hogy alacsonyabb árú termékkel is ellássák fogyasztóikat. Nem kellene ennek feltétlenül így lennie. Sőt, éppen ellenkezőleg: kis ország vagyunk, azt tudomásul kell vennünk, hogy a mennyiségi versenyben eleve hátrányos helyzetből indulunk. Lehetne viszont némi fórunk a minőségben, vagyis olyan árukat kellene a külpiacon kínálni, amelyet éppen azért vesznek meg, mert jellegzetes, mondhatnánk pótolhatatlanul finom magyar termékek. Van néhány ilyen élelmiszerünk, de a gyakorlat tanúsága szerint nem hogy ezek számát gyarapítanánk, a meglévőket is elveszítjük. Példaként elég, ha a magyar paprikát említjük. Az ellentmondásnak számos oka van, a legjellegzetesebb és leginkább szembetűnő. hogy sem a termelők, sem a külkereskedők nem igazán érdekeltek az ilyen termékek előállításában és forgalmazásában. A termelő leginkább azért közömbös, mert számára csaknem mindegy, milyen áron kel el áruja a világpiacon, több vagy kevesebb pénzt úgy sem lát utána. A külkereskedők sem érzik az árak javításának kényszerét, ők is az eladott áruk mennyiségének növelését szorgalmazzák. A magyar élelmiszer-gazdasági export tehát belső feszültségekkel is terhes. A hanyatló világpiaci árak mellett gyakorta a hiányzó piaci stratégia is sújtja az exportot. Ilyen helyzetben viszont a termelés sikerei öncélúnkká válhatnak, mert felesleges valamiből sokat termelni, ha a készlet eladhatatlan vagy csak olcsón talál gazdára. V. F. J. Jobb mint Szent Péteré .. . Rántás csizmát . . . Mele* papucs a hidegehb napokra rr Őszi vásár Hatvanban Ősz van, de már a közelgő hideg idő jelei érezhetők a hatvani kirakodó- vásáron, melyen az árusok portékáikat kínálják. E ,,hagyományos népünnepély”, mely bizonyos időközönként ismétlődik, mindig kínál valami látni- és vásá rolnivalót. Vásárból rásárfia Szüretre... (Szabó Sándor képriportja) ÚJÍTÓ SZENVEDÉLLYEL „Megbabonázzák” a gépeket Ahhoz, hogy a munkatársak között tartós barátság szövődjön, mindenekelőtt arra van szükség, hogy kö zös legyen az érdeklődésük és szeressék a munkát. Ezt teszi a két jó barát: Aux György és Gramantlk István is. A Siroki Mátravidéki Fémművek V-ös üzemének lakatosai azért tartoznak egymáshoz, mert újító emberek. Es aki ilyen munkás, az kiváltképp igényes a munkájára, formálja környezetét. Például olyan elgondolásokkal, amelyek megkönnyítik az üzemi dolgozók helyzetét, növelik a gépek teljesítmé nyét. fokozzák a termelékenységet. Kiváló újítók. Mondják, hogy az utóbbi éveikben már nem nagyon tartják számon a hasznosított újítások és az ésszerűsítések számát. Szerintük ugyanis az a lényeg, hogy egy-egy aprócska ötletnek is legyen eredménye. Ha aztán az elgondolásuk beválik — a siker: igazi öröm. Nehogy azt higgye az olvasó. hogy a két szakmabéli kivételes ember, aki mindennel elégedett és csak azért dolgozik, hogy az alkotói vágyát kielégítse. Nem erről van szó. Igazából azért rokonszenvesek, mert előbb cselekszenek, és csak ezt követően számolnak azzal, hogy igyekezetüket anyagilag is honorálják. A plussz- munkáért járó fizetségre természetesen szükségük van. Ezért is dolgoznak. Családos emberek, és ahogyan •mondani szokás: a piacról élnek. Csak hát: más dolog a pénz után futni, és megint más az értékalkotó munkában elmélyülni. — Miért törik a fejüket? Gramantik István: — Ha az ember kifogástalanul megjavítja a láncgyártó gépeket, úgy érzi, hogy megérdemli a fizetését. Értünk a karbantartáshoz, a felújításhoz is. Aki azonban addig tanulmányozza a gondjaira bízott gépmatuzsálemek működését, amíg azok a keze nyomán szinte kicserélődnek és megújulnak, nos, akkor az a lakatos már vérbeli szakmunkás. Magamat is ilyennek tartom. Amikor először rájöttem arra, hogy egy kis ügyességgel meggyorsíthatom a gyártási folyamatot, s így kevesebb élőmunkával takarékosabban termelhetünk — joggal vallottam újítónak magamat. Az első elgondolást követte a másik. majd a harmadik a sokadik. Lehet, hogy nagy szó, de kimondom: engem meg- igéztek a szerszámok ... Aux György: — Nincs könnyű dolgunk. „Beugrók” vagyunk, csak akkor termelünk folyamatosan. ha a gépek kezelői szabadságon, vagy táppénzes állományban vannak. Ilyenkor aztán alaposan szem- ügyre vesszük a „csotrogányokat” és megpróbáljuk kihozni belőlük, ami bennük ■van. Éppen ez a bökkenő! Azok a szaktársak ugyanis. akik huzamosabb idő óta csak egyetlen masinán dolgoznak, nem örülnek annak, hogy a cimborámmal egy hét alatt „megbabonázzuk' azt a gyártósort, amelyen jobban lehet dolgozni, mint annak előtte. Szakmai féltékenységből haragszanak •ránk, talán „bolondnak" néznek bennünket. — Nem azért újítanak, hogy meggazdagodjanak?! Gramantik István: — Ugyan már, kérem. Ha bejövünk leltározni, műszakonként megkeresünk egy ötszázast, az újításokért viszont jó, ha legalább 400 forintot leszurkolnak nekünk. Szeretek ultizni, azért játszom, hogy megnyerjem a csatát. Kedvelem a jó könyveket, mert szórakoztatnak. Valahogy így vagyok az újítással is. Egyikük temperamentumos. beszédes, szikár ember. A másik csöndes és higgadt. Egyikük kézilabda-, a másikuk labdarúgóedző volt. Túl vannak az „emberi életút felén”, szenvedélyükkel megújították a saját életüket is. Mika István
