Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-21 / 247. szám

4 NÉPÚJSÁG, 1985. október 21., hétfő A KÉPERNYŐ egy néz... ELŐTT ■ k— Ésszerű ismétlés számolók feljegyzések vagy a legendák örökítet­Tizenöt éve a pódiumon Jubilál a füzesabonyi Tinódi Kamarakórus A tévékritikusok általá­ban az irodalmi, a színházi jellegű műsorokat, produk­ciókat méltatják vagy os­torozzák, s megfeledkeznek az ismeretterjesztő vállal­kozásokról, holott ezek is érdemlegesek és fontosak, hiszen — lehetőségeikhez mérten — hozzájárulnak ah­hoz. hogy a különböző ré­tegek és korosztályok tájé­kozottsága gyarapodjék, látóköre szélesedjék A tizenévesek számára készül a Cimbora, amely nemcsak nemes küldetést hirdetett, hanem valóra is váltotta programját. Erről győzött meg a szom­bat délutáni összeállítás is, amely a július hatodiki adás ismétlése voLt. Csak dicsér­ni lehet az újravetítést, mert a kínálat változatossá­gával. színességével lepett meg mindnyájunkat. A szerkesztő Ê. Szabó Marta nem elégedett meg azzal, hogy közhelyszerűen ismételgesse: ifjaink nem rajonganak a literatúráért. a képzőművészetért. Ezt mindenki tudja, épp ezért félrevetette a sirámokat, s kollégáival együtt azért munkálkodott — ezt teszi a jövőben is —, hogy módo­sítsa a cseppet sem rózsás összképet. Méghozzá úgy. hogy o Szépet hozta „test­közelbe”. Hitt abban — elismerés érte —, hogy a valódi ér­ték, s annak szakavatott tá­lalása megbabonázza a közömbösöket, a látszólag érdektelenekét is. Emiatt hallottunk ízelítőt Weöres Sándor játékos, bo­szorkányos ügyességgel for­mált verseiből, illetve azok megzenésített változataiból E szándék jegyében talál­kozhattunk Szántó Piroská­val, aki nemcsak szerteágazó tevékenységéről beszélt póztalanul, valamennyiünk számára megkapóan, hanem tanulságokban bővelkedő életének fordulóit is felele­venítette, humánumra, igaz emberségre nevelve minden ifjú nézőt, lekötve természe­tesen az idősebbeket is. Tarján Tamás irodalom- történész se jeremiádokkal rukkolt ki, hanem József Attilát mutatta be. segítségül híva ehhez a tinédzsereket is. Az más kérdés, hogy ez a nekifutás nem mindig járt sikerrel, de megpróbálta, s azt iga­zolta, hogy befogadók lé­teznek, csak szívós türelem­mel kell keresni őket. Rá­adásul jó pedagógusként váltott, amikor szükség volt rá. s betöltötte a felkészült kalauz szerepkörét. Egy biz­tos: nem hiába szorgosko­dott. hiszen a katedrán ál­lóknak is példát mutatott. Az ilyen ismétlések nem hézagtöltck, nem bosszantó­ak. hanem arra utalnak, hogy az effajta szellemi ter­mékek többszöri hadba ve­tése sokszorosan kamatozik. A felnövekvő nemzedékek javára . . Pécsi István Tudósítás a tűzvonalból A legnagyobb lehetősége a televíziónak a helyszíni ri­port. Egyetlen más műfaja sem bír ilyen érdekesség­gel. Itt megtalálható a . je­lenlét izgalma, az a varázs, ami semmi mással nem pó­tolható. Olyan eseményeknél tanúskodhat a kamera, ame­lyek meghatározói a világ sodrának Régente elképzel­hetetlen volt az ilyesmi: a legnagyobb sorsfordulókat talán csak a töredékes be­ték meg. Ma az archívum­ba kerülhet egy elnökgyil­kosság, egv helyi háború véres csatája, esetleg egv nagy hajó elsüllyedése. Veszélyei is vannak en­nek a mindenhol jelenlevő nyilvánosságnak: a tömeg­kommunikáció újabb és újabb érdekességeket akar. ezért sok szélsőséges ügy képviselőjével megegyezik az érdeke. A feltűnési vágy sokakat arra ösztökél, hogy értelmetlen cselekedeteiket, zavaros nézeteiket véres tettekkel húzzák alá. így hát nagy a felelőssége a televí­ziónak: nem a jelenségeket, sokkal inkább a mozgató­rugókat kell föltárni ahhoz, hogy objektív képet fesse­nek az eseményekről. Ez néha a hétköznapok­ban nem sikerül. Hiszen csak néhány pillanat kerül a televízió híradójába, eset­leg csak annyiról értesülhe­tünk, hogy itt-ott fölélénkül­tek a harcok, s illusztráció­ként mellékelnek egy férfit, aki egy hosszú sorozatot en­ged ki fegyveréből. Az derült ki Chrudinák Alajos és Lukin Sándor li­banoni tudósításából, hogy voltaképpen a hadfiaknak ez is a céljuk: jelenlétüket bizonyítják a csetepaték felmelegítésével. A riport olyan háttérbe engedett be­pillantást, amely értelmezte a zűrzavart. Megláthattuk a szenvedő alanyokat, az ott élő embereket, akik a golyó­záporban tíz éve tengetik életüket. Olyan kérdésekre adtak ezzel választ, ame­lyek mindenkiben megfo­galmazódtak: hogyan lehet elviselni az államdó lövöl­dözést, tudják-e egyáltalán a lakók, hogy ki miért tör az életükre. Elszomorító kép bontako­zott ki a látottakból. A hosszú évek óta folyó ál­lóháború cél és magyará­zat nélkül zajlik tovább. Egyszerűen azért, mert nincs is aki fölülkereked­hetne. Mindenki úgy képzeli a megoldást, hogy szakítani kell a felekezeti megosz­tottsággal az ország kor­mányzásában. viszont a másikkal nem óhajt egyez­kedni. Lenyűgöző az a bátor fel­lépés, ahogy Chrudinák Ala­jos a legnagyobb természe­tességgel mozog az életve­szélyben. Bár társának a kezében néha megremeg a kamera. Különösen akkor, ha „játékból'’ éppen a tudó­sítóra fogják rá a gépfegy­vert. Ezzel teljes a körkép, azt is érzékeljük, milyen körülmények között készül a műsor, s ez is adalékot jelent az értelmezéshez. Emellett nagyon tudatosak a kérdések, az utólagos szerkesztés árnyalja a lá­tottakat, de látszik: nem a vágóasztalon születtek az ötletek. Kikerülték hát a lesel­kedő veszélyeket a stáb tagjai kettős értelemben is: sikerült épkézláb visszajön­niük a tűzvonalból. melles­leg pedig elkerülték a szen­zációhajhászást is. Nem ők azok az újságírók, akikkel a megszólaltatottak a leg­szívesebben leülnek, hiszen kényelmetlen kérdéseket tesznek fel. Nem tisztelik a megszólaltatottat, csak ak­kor ha valóban megérdem­lik. Érdeklődéssel várjuk te­hát a folytatást. remélve, hogy a bátorság nem okoz­za vesztét a tudósítóknak, s „játékból" sem húzza el egy ujj a fegyver ravaszát. Gábor László Kicsinek bizonyult a füzesabonyi művelő­dési otthon nagyterme október 5-én, pedig nem valamelyik divatos pop­együttesünk fellépésére, nem is magyarnóta- vagy kabaréestre gyűl­tek össze a kíváncsiak. A községben működő Tinódi Kamarakórus 15 éves jubileumát ünnep­lő műsor vonzotta a telt házat, s a sikeres este fényesen megcáfol­ta azt a mondást, mi­szerint senki sem lehet próféta a saját hazájá­ban. Az énekegyüttest 1970-ben alapították zeneszerető és -értő, lelkes férfiak, a he­lyi áfész támogatásával. Kö- röskényi Lajos és Nagy László karnagyok irányítá­sával rangos helyet sikerült kivívniuk a kórusmozgalom­ban. .Farkas Károly, a tizen­hét tagú kórus tenorszóla­mának tagja, mindvégig szorgalmasan gyűjtögette és albumokba fűzte a közös munkálkodás dokumentu­mait, pontosan számon tart­ja az elmúlt évek esemé­nyeit. Így most segítségével idézzük fel a próbák, a fel­készülés napjait és a siker pillanatait. — Azzal a céllal alakul­tunk, hogy a dalolás, a ze­ne örömét másokkal is meg­osszuk — emlékezik. — Ezért nem is ragadtunk le egy-egy zenei korszaknál vagy stílusirányzatnál. A re­neszánsz és barokk szerzők műveit éppúgy előadjuk, mint a magyar népdalokat. Kodály és Bartók alkotásait vagy a kortárs zeneszerzők modern kórusműveit. Emel­lett énekelünk megzenésíted verseket, sőt a szomszédos népek dalait is műsorunkon tartjuk. Talán elég, ha any- nyit mondok, hogy több mim 170 darabból áll a reperto­árunk. Ebből viszonylag könnyen tudunk az alkalom hoz illő összeállításokat vá­logatni. Hiszen nyilván más jellegű műveket várnak tő­lünk egy társadalmi ünnep­ségre, mint egy dalostalál­kozóra. — A klubszobában látha­tó két üvegajtajú szekrény tele az önök által nyert ok­levelekkel és kupákkal. Ez a kis kiállítás is jelzi, hogy büszkék a sikereikre. Ké­rem, sorolja föl a kórusnak adományozott legrangosabb díjakat! — A legbüszkébbek arra vagyunk, hogy kétszer is si­került elnyernünk a Heves Megyei Tanács Közművelő­dési Díját: 1981-ben, illetve az idén. Ügy érezzük, ez is azt jelzi, hogy számon tart­ják és elismerik a tevékeny­ségünket. Nagyon örülünk annak is, hogy kétszer kap­tuk meg a minősítések sorá­ban a fesztiválkórusi foko­zatot. természetesen az al­sóbb kategóriák „leküzdése " után. Ez a cím már külföldi fellépésekre is feljogosítja együttesünket, — Élt már a kórus ezzel a lehetőséggel? — Természetesen. Kétszer jártunk Csuvasiában, ahol nagyon kedvesen fogadtak. Annyira, hogy 1979-ben még „Társadalmi Munkáért" ki­tüntetésben is részesítettek bennünket szovjet barátaink. Egyszer jártunk Bulgáriában is és kétszer Csehszlovákiá­ban. Ezek az utak sok-sok kedves emléket jelentenek — A sikerek mögött nyil­ván sok munka rejlik: ■— Mi az éneklést — bár sokunknak ez egyúttal a szakmája is — kedvtelésből, örömmel csináljuk: nem érezzük robotnak. Az tény. hogy a színvonalas munka sok energiát követel. Nem­rég félig-meddig játékosan, kiszámoltuk, hogy mennyi időt töltöttünk a kórussal. A tizenöt év alatt kereken nyolcszáz próbát tartottunk és 250-szer léptünk fel kó­rustalálkozókon, önálló hang­versenyeken, társadalmi ün­nepségeken, sőt a tévébe, a rádióba is eljutottunk. Ami­kor tovább szoroztunk-osz- tottunk, kiderült, hogy ez összesen 3120 órának, azaz 390 munkanapnak felel meg. Ezt nyugodtan tekinthetjük társadalmi munkának Fellépéseinket nagyban se­gíti patronálóink támogatá­sa. Az áfész és a művelődé­si központ rendszeresen biz­tosítja utaztatásunkhoz a mikrobuszt és viseljük az egyéb költségeinket is, de támogat bennünket a nagy­községi tanács és a pedagó­gusok szakszervezete is. Ez­úton szeretnénk köszönetét mondani valamennyiüknek. — Ahogy a kórusról ké­szült fényképeket nézem, úgy tűnik, nem éppen a leg­fiatalabb évjáratokba tarto­zó férfiak vállalkoztak a kö­zös éneklésre . . . — Az elöregedés valóban gondot jelent. A társaság át­lagéletkora 56 év. Tréfásan mondogatjuk is egymás kö­zött, hogy nemsokára elér­jük a nyugdíjkorhatárt. Pró­bálkozunk az utánpótlás szervezésével, főleg az ifjú pedagógusok körében. de nem nagyon akad jelentke­ző. Nem divat ma énekelni, meg aztán a próbák, a hét- kózbeni és a hét végi fel­lépések meglehetősen leter­helik az emberi. A fiatalok erejet leköti a családalapit;]' a lakásépítés, az egzisztencr megteremtése. így az éneklés a fontossági sorrendbe'! meglehetősen hátra kerül A kórus tagjai ennek el­lenére optimisták és hittel teszik a dolgukat. Tudják hogy nincsenek egyedül: bu­rátokat. ismerősöket szerez­tek az elmúlt évek alatt. Ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy jubileumi ün népségükön sem voltak ma gúnyosak. Antal Lajosnak. . nagyközségi pártbizottság el­ső titkárának üdvözlő szava után műsorral köszöntött! őket a káli férfikórus és a füzesabonyi. valamint a kompolti női kar, a zeneis­kola tanárai és a Csehszlo­vákiából érkezett Usti nini Orlice-i női énekegyüttes. A vendégek sorában ott ül' Farsang Árpád zeneszerző és egy másik neves komponis­ta. Karai József, aki az év forduló alkalmából a kórus nak ajánlotta Nagy László Üj regösének című versei-' írott kórusmüvét. így az ün­nepség egy ősbemutatóval i- színesedett. Az idő persze, halad to­vább és a füzesabonyi Ti nódi Kamarakórus sem ül babérjain. Új dalokat tanul­nak. bővítik repertoárjuk.! i hiszen máris több meghívást kaptak. Üjabb rádiófelvék ; is szóba került, és készülőd­nek a tavasszal sorra kerü­lő, pedagógus-szakszerveze­tek énekkarainak ország. találkozójára is. Tennivaló tehát van bőven, de a lo­gok ügyszeretét ismerve, biz­tosra vehetjük, hogy bírja, energiával. Koncz János SLA VOMIR MROZEK: Menekülés a civilizáció elöl Az idén elhatároztam, nem tartok névnapot. De hogyan csináljam? Ha előre szólok az ismerőseimnek. ak­kor is eljönnek június ti­zenharmadikán, és arra kényszerítenek, hogy egyek, igyák, énekeljek a saját költségemre. Zárkózzak be? Betörik az ajtót, alagutat ásnak a pincén keresztül! I I Mondjam azt, hogy beteg vagyok? Kirángatnak az ágyamból. és erőszakkal pálinkát öntenek a számba! Csak a menekülés segíthet I rajtam. I Június tizenharmadikán pitymallatkor kilopództam I a házból, és elrejtőztem az I erdő sűrűjében. Egy háti- I zsákot is vittem némi ha- [ rapnivalóval. Körös-körül ezer bájával hívogatott a csodálatos természet. Nap­sütés, madarak, fák és pá­zsit. s ami a legfontosabb, sehol egy lélek Életemben először ünnepeltem a név­napomat józanul, kelleme­sen. kulturáltan. Kilenc óra tájban talál­koztam egy férfival. Gyűrött, sötétkék öltönyt viselt, ar­ca borostás, lesoványodott. Bemutatkozott : — Róbert vagyok, június hét. Nagyon örülök. Hát ön kicsoda, Bogumil? — Antal vagyok. tizen- harmadika. Bogumil tizedi­kén volt. — Mit nem mond. már tizenharmadika van? Nem is tudtam, hogy ilyen rég­óta itt vagyok. Mit gondol. haza lehet már menni? — önnek igen. A vendé­gek most velünk, Antalok­kal vannak elfoglalva. — Hát persze. Majdnem elfelejtettem; fogadja szív­ből jövő őszinte jókívánsá­gaimat! Nincs valami inni­valója? Megpróbáltam al­koholt szívni a levelekből. de csak a fogam csikorog tőle. — Köszönöm szépen. Ha­sonló jókat. .. bár egy ki­csit megkésve... — vála­szoltam zordan, és hozzá­tettem: — Különben van. de nem sok. Déltájban találkoztunk még néhány Antallal, és kis csoportba verődtünk. Róbert is velünk jött. Egy öreg erdész felvilá­gosított bennünket, hogy a vízmosás melletti cserjés bővelkedik a legjobban An­talokban. És valóban, ami­kor keresztülvergődtünk a bokrok között, ismerős dal­lam foszlányait sodorta fe­lénk a szél. Antalok népes csoportjára bukkantunk. Majd két tucat jól meg­termett legény gyűlt össze a tisztáson. Éppen pálinkát főztek nadragulyából Ró­bert igy szólt: — Na. én még maradok egy kicsit — azzal leült Se vége. se hossza nem volt a kölcsönös jókíván Sá­goknak. pohárköszön tök­nek és a karéneklésnek! Még sohasem volt részem ilyen zajos névnapban. Har­minc ember egymás között, drusza mind, vendég meg sehol, nem számítva persze Róbertét. Estefelé valaki felkiáltott: — Urak! A tóparton a Luciánok táboroznak! Ök is tizenharmadikán ünne­pelnek ! — Nem fog minket sze­men köpni egy Luci sem . . . — énekeltük, és tántorogva elindultunk a tópartra, hogy megtanítsuk kesztyűbe du­dálni a Luciánokat. Szerencsére eltévesztet­tem az irányt, és találkoz­tam egy Jolánnal. Tizenötödike volt már. ( Fordította : Adamecz Kálmán)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents