Népújság, 1985. október (36. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-17 / 244. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985, október 17., csütörtök KIÉ LESZ A MESEVAROS?-f" • • * I / • Tündér bácsi varázslata A szomszéd kislány, Korányi Ágika naponta megnézi Hófehérkét és a törpéket (Fotó: Szántó György) Olyan ez a mátrafiiredi családi ház is, mint a töb­bi. Az utcáról nézve csu­pán egyvalamiben különbö­zik: az eresz alatt ott lóg egy picinyke táblán a fel­irat, Gyermekváros. Azon­ban ez a cím a szokottól el­térően mást fed. Talán pon­tosabb lett volna — mint később kiderül — Meseváros nevet adni az udvaron lé­vő kis birodalomnak, ame­lyet most — ősz lévén — már fóliasátrak fednek. ★ Csupán nézni, gyönyör­ködni lehet bennük. Nem le­het felülni a vonatokra, ne­tán belépni, valamelyik épü­let ajtaján, hiszen nagyon kicsik. Mégis amint Var- sics Ferenctöl, a gyermekpa­radicsom megalkotójától megtudjuk: nyáron naponta több száz óvodás és kisis­kolás betér ide. Még az or­szághatárokon túlról is jön­nek. Nemrégiben New York­iakat fogadott itt. Eljönnek bámészkodni. ★ Az első sátor alatt egy katedrális látható. A ceglé­di templom kicsinyített má­sa. Egy másik alatt a Fut­rinka utca kapott helyet. A tenyérnyi épületek egyikén- másikán a felirat: Tündér­szálló, Iskola. A kis házak előtt parányi villanymozdo­nyok zakatolnak az apró sí­neken. A következő rész­ben található a Kistündérek óvodája, az óriáskerék, s a hatalmas terepasztalok, ame­lyeken ugyancsak maroknyi vasúti kocsik kanyarognak. Mögöttük egy földgömb, ezt a következő mondat öle­li át: Békét a világnak! Néhány lépésre a kacsalá­bon forgó palota. Hetvenhat éves múltam — mondja Varsics Ferenc. — A Gyöngyösi Városi Tanács főkertészeként mentem nyug­díjba. Tizenegy évvel ezelőtt kezdtem el építeni a Mese­várost. Először a kacsalá­bon forgó palotát aztán év ről évre újabbakat faragtam ki. A figurákat; tehát a ba­bákat, a törpéket, a manó­kat is én öntöttem gipsz­ből. Eddig csaknem 200 ezer forintot fordítottam erre. Az itt látható mozdonyok úgy­nevezett pénzverdéi gyárt­mányok. Évtizedekkel ez­előtt készítették őket. A gép­házból néhány gombnyomás­sal indítom el ezeket. A szökőkutakat, a hangulatvi­Meseváros katedrálisát is festeni kell lágítást, a csilingelő han­gokat és madárcsicsergést is itt kapcsolom be. Valóság­gal életre kel minden. Nagy gondot jelent számomra a rendszeres karbantartás és a régi vasúti kocsik kicse­rélése, mert ma már sen­kinek sincs ilyen mozdonya. Nekem nagy szükségem len­ne újakra. Már csak azért is, mert a kicsinyek na­gyon szeretnek gyönyörköd­ni ezekben. Hogy megéri-e? Nem a pénzért csinálom. Igaz, egy kisperselyt kirak­tam, abban összegyűlik né­hány forint. Nekem nincs gyermekem, de úgy érzem, hogy aki ide betér, az mind az enyém. A múltkor szol­nokiak jártak itt. Megkér­deztem tőlük, ki maradna itt Tündér bácsival. Mind a negyvenen rám ugrottak. Ott hemperegtünk egy kupacban az udvaron. ★ Minden ősszel, mint most is, szétszedi a „kis múzeu­mot" a gazdája. A kisháza­kat letakarja, a figurákat lefesti, felújítja, csakúgy mint a kis gépeket. Jövőre hullámvasutat akar kialakí­tani, természetesen nem iga­zit, hanem csak bábúknak valót. — Sajnos, nagyon kicsi az udvar — mondja. — A hullámvasút nagyon szűkö­sen fér el. Az is fejtörést okoz, hogy most már nagyon nehéz számomra a kalauzo­lás és a karbantartás, tehát az egész Meseváros üzemel­tetése. Segítségem azonban nincs. Tavaly felvettem egy fiatal műszerészt, jó fize­tést ígértem neki. Két nap után továbbállt. Azt mond­ta: nagyon fárasztó ez a munka. Csak annak nem az, aki szívből csinálja. Azóta is magam vagyok. Idős ko­rom miatt most már azon is gondolkoztam, hogy gaz­dát keresek ennek a kol­lekciónak. Arra gondoltam, valamelyik városra hagyom. Lehetőleg olyanra, ahol nagy az idegenforgalom. Már ér­deklődtek a Fővárosi Vidám Parkból és a Fóti Gyermek- városból is. De még egyik­kel sem jutottunk egyezség­re. Remélem, hogy valame­lyik közelebbi helységgel megegyezésre tudok jutni. Azt hiszem, hogy az a te­lepülés, amelyik ezt átveszi tőlem, nem jár rosszul anya­gilag sem. Természetesen amíg nincs komoly jelent­kező, addig üzemeltetem, így ősszel már nem foga­dok látogatókat. Ezekben a hónapokban rendbe hozok mindent, s aztán április 4- én újra nyitok. ★ Varsics Ferenc elénk rak­ja azokat a vendégkönyve­ket, amelyeket az itt meg­fordult szülők, valamint a kisdiákok írtak tele elisme­rő szavaikkal. Csupán egyet­len kritizáló bejegyzést ta­lálunk, amely szerint itt minden tömény giccs. De lehet-e az giccses, amely a valós gyermeki igényt eny- nyi bájjal elégít ki? Homa János RÉGI ADÓSSÁGOT TÖRLESZT Bessenyei-életmű kiadás Régi adósságot törleszt a Magyar Tudományos Aka­démia: Irodalomtudományi Intézete sajtó alá rendezi, kiadója pedig megjelenteti Bessenyei Györgynek, a ma­gyar felvilágosodás egyik legjelentősebb írójának, az Akadémia megalapítása egyik kezdeményezőjének összes művét. Bessenyei szá­mos alkotása ugyanis még ma is kiadatlan. Csak a múlt század végén kezdték egyes műveinek közzétételét. Ké­sőbb fővárosi és vidéki gim­náziumok diákjai, tudós ta­náraik vezetésével jelentet­ték meg egy-egy munkáját. Ma már azonban ezek köny­vészeti ritkaságok, szinte elérhetetlenek. Még a szak­emberek sem ismerik elég­gé Bessenyei teljes nagysá­gát, a XVIII. század köze­pétől megindult szellemi új­jászületésben betöltött sze­repét. Bessenyei György ösz- szes műveinek kritikai so­rozata tartalmazza majd az író életében vagy azután megjelentetett, s a még min­dig kéziratban levő — köz­tük a nemrég feltárt — műveket. Az irodalomtörté­nészek ismertetik Besse- nyei-kutatásaik eredménye­it, az író szövegeire vonat­kozó újabb információkat, adalékokat, amelyeket az utóbbi években kutattak fel a hazai és külföldi gyűjte­ményekben. E kiadás tel­jes képet ad majd Besse­nyei munkásságáról. Bizo­nyítja, hogy nem csupán szép­íróként, hanem filozófus­ként is jelentősét alkotott a XVIII. századi magyar és közép-európai kultúra jel­legzetes képviselőjeként. A kritikai kiadás több ciklusban lát napvilágot. Az elsőben történeti, publicisz­tikai és filozófiai mű­veit adják közre. Az első kötet már megjelent A holmi címmel. Ez tartalmaz­za merész hangú irodalom- kritikai, filozófiai, művelő­déspolitikai esszéit, tanul­mányait. Hamarosan kiad­ják a következő kötetet Pró­zai munkák 1802—1804 cím­mel. Ebben publikálják a Beszéd az országnak tárgyá­ról című művelődéspoliti­kai művet, Bessenyei aka­démiai programját, amelyet ez ideig csak a korabeli fo­lyóiratokban, szakfolyóira­tokban közöltek. Ugyancsak a kötetbe kerültek az állam- elméletét összegző A társa­ságnak eredete és országlá- sa, valamint a Magyaror­szágnak törvényes állása cí­mű művek. Ezekben a tár­sadalom, az államhatalom in­tézményeivel kapcsolatos problémákat taglalja. Ugyan­csak e kötetben olvashatók majd A bihari remete és az Értelemnek keresése című filozófiai művek, amelyek­nek egyes tételei a korabe­li radikális gondolkodás megnyilatkozásai, megkö­zelítik a filozófiai .materia­lizmust. A sorozat további köteté­ben jelentetik meg Besse­nyei öt színművét, vala­mint Voltaire A galamb le­vele című művének Besse- nyei-f ordítását. Az intézet munkatársai je­lenleg készítik elő közlésre Bessenyei társadalmi és ál­lamelméleti kérdésekkel fog­lalkozó német nyelvű mű­vét, valamint két német mű magyar nyelvű fordítását. A következő években rende­zik sajtó alá történelmi tár­gyú esszéit, költeményeit, va­lamint a Tarimenes utazása című regényét. Röpiratait, valláskritikai írásait szintén kötetbe szerkesztik majd. Az irodalomtörténet-írás gya­korlatától eltérően az író eredeti szövegeihez nem fűz­nek túl sok kommentárt, a mai olvasó számára isme­retlen kifejezések, fogalmak, nevek megértését a bevezető tanulmány, szövegkritikai jegyzetek, szótár, névmutató segíti elő. (MTI) 4. Kérdezősködött, gyorsan megtalálta az óriási bányavállalat főportáját, ahol égtek a villanyok, sürögtek az emberek. Talán műszakváltás volt, de per­sze az irodákon már nem volt senki. A portán eddig nem voltak hajlandók meg­mondani, hogy Janka hol lakik. Hiába erősködött Gá­bor, hogy ez sürgős, és élet- re-halálra fontos. Mondták, hogy nekik ezt nem szabad megmondani, menjen a rend­őrségre, ha hivatalos em­ber, vagy várjon holnapig, amíg jön valaki az szb-iro- dára. Akkurátus portásem­ber volt a poros kis ablak mögött ülő, a hatalom hang­ján beszélt a kinti kérővel. Gábor már szinte könyör- gött, mert nem volt most ideje benne a régi sok te­remtettének, mígnem jött egy gömböc, kis asszony, s már mikor kint volt a por­tán, visszaszólt: „Jöjjön bá­csi, megmutatom én, hol lakik Janka néni. Fűrészpor- agyú ez a Béla, az is vólt már a kőbölcsőben is.” Gá­bor hát elindult vele, s jó félóra múlva ott állt egy homályos lépcsőház beton­kockájában, egy fényes-ko­pott barna ajtó előtt. Csön­getett. Olyan tízév-forma kisfiú nyitotta ki. Gábor mondta, kit keres, de akkor már a kisfiú mögött ott állt egy fiatalos arcú, szürke hajú asszony. Dús haja két hatalmas csigában keretezte az arcát, világos szürke sze­me érdeklődve nézte az is­merétlen öregembert. „Én vagyok az, miért tet­szik keresni, bácsi ké­rem?” Gábort tán máskor megütötte volna ez a bácsi, most csak azt érzékelte,- hogy ez az ismeretlen nő na­gyon „elegáns”... Igen, ele­gáns, mint az ő gyárának mérnöknői, női fejesei... S valami azt érzékeltette vele, hogy ez a nő nem a Janka. Még csak nem is a megöre­gedett Janka. Ez nem az a lány, akit ő keres. Mégegy- szer mondta hát Janka ne­vét. „Én vagyok” — mond­ta. Eddig valahogy a kis­fiút nézte csak, meg a nő ruháját'. Most belenézett a nő szemébe, mely előbb rés- nyire szűkült, majd teljesen kerekre kitágult, és mind a ketten csak azt hallották, hogy a kisfiú azt mondja: „Jaj, ne, nagyi, szorítod a vállamat!” A nő lenézett a kezére, mintha nem is az övé lenne, gépiesen elenged­te a kisfiút, intett a kezé­vel, megfordult és bement. A gyerek mondta aztán: „Tessék bejönni, bácsi, anyu­ék színházban vannak, Ma­rika táncolni, ketten va­gyunk a nagyival." Gábor bement a gyerek előtt. Az elegáns szürke nő egy sez- lonszerűségen ült, merev szemmel nézve őt, s mint­ha könnyű kis reszketés moz­gatná a testét, vibrálóan re­megett körülötte a levegő. „Mit keres itt, és mit akar?” „Nem is tudom” — felelte Gábor — nehezen találtam ide, egész nap utaztam, ha­nem talán ha négyszem­közt. .„Nem — mondta a nő — nem. Józsika marad. Még mindig álmodom ma­gával, a félelmet álmodom, a börtönt, azt, hogy nem volt életem, vagy fél életem lett, vagy nem is tudom... Mit akar? Azt hittem, már rég nem él. Még jó, hogy ateista vagyok, ha lenne is­ten, nem tűrhette volna, hogy ilyen sokáig éljen. Megöregedett, de még min­dig milyen nagydarab, ha­talmas ember. Sose hittem volna, hogy újra látom. Mit akar, minek jött elő?” „Nem is tudom — mondta Gábor zavartan — én Jankát ke­resem.” „Én vagyok, az a Janka én vagyok. Ez most látszat, ami sikerült, az si­került, de én örökre ott fagytam abban a budiban, abban a trágyadombban.” A gyerek valami asztalhoz Olt, é.< valami irkába írt, és a kislámpa fényköre glóriát font feje köré, s az a fény­köd mindennél erősebb volt Gábornak most. „A ma­gáé?” — kérdezte magázva. Még idejövet is azt hitte, biztos volt benne, mint egyetlen és kizárólagos lehe­tőségben, hogy a régi mó­don, úgy fogja tegezni Jan­kát, ahogy előbb élve, majd a lány börtönbe küldésé után álmában mindig be­szélt vele. És most — hall­ja hangját — a perc kény­szere azt kérdezi: „A ma­gáé?” Janka nemet intett a fejével, és szárazon, tárgyi­lagosan, tizenöt mondatban — pontosan úgy, ahogyan az az utolsó féloldalas önélet­rajzában állt — elmondta Gábornak élete alakulását, azóta hogy nem találkoztak egymással. Aztán Gábor mondta el, mi történt velük, dicsérve a lányát, meg-meg- akadozva az utolsó, a teg­napi hírig. Janka egy dara­big hallgatott, majd azt mondta: „Gyűlölnöm kelle­ne azt a lányt, az anyát is, de hát olyan régen volt. Azt hiszem, már csak magát meg magamat gyűlölöm. És most mondja, minek jött? De várjon, biztos éhes, egész nap utazott. Egy pohár bort?” „Nem, nem — mond­ta Gábor — semmit sem kérek.” A nőnek valami eszébejutott. „Nincs ' már vonat, hol fog aludni, van már szállodája?" „Nem, nincs, még az életemben nem voltam szállodában." A nő nézte egy darabig, az­tán szárazon azt mondta: „Itt nem aludhat, ha a kis­húgomék megjönnek, majd én elkísérem a szállodához. Ismerem a portást, az igaz­gatót. Pénze van?” „Igen, hogyne” — felelte Gábor, aki annyira másképpen kép­zelte el, vagy talán sehogy nem is képzelte el ezt az akart-reméli találkozást, hogy nem talált szavára. A nő érzékelte ezt, s ez vissza­hozta az ő nyugalmát. Za­vara egyre csökkent. Aztán amíg meg nem jöt­tek hozzátartozói' ő kérde­zett és Gábor engedelmesen felelgetett. Elsősorban a friss tragédiáról. Hogyan történt? „Minek mentek Bécsbe? Mi lesz most a két picivel? Ki fogja nevelni őket? Ki fog­ja ellátni őket? Van-e pén­zük? Gábor elsorolta: a nya­raló, az öröklakás, az ő há­za. Marciéknak is volt ta­karékbetétkönyvük, neki is van. Nem pénzen múlik, ha­nem hát ő már öreg, közel a hetvenhét. S itt mondta önkéntelenül: „Janka még fiatal, még csak ötvennyolc.” A nő kijavította: „ötvenhét.” Ekkor csend támadt körülöt­tük, megbabonázva nézték egymást, majd Janka felsó­hajtott. „Értem. Te azért jöttél, hogy menjek vissza, és neveljem a két kicsit.” Gábor bólintott. „Nem gon­doltam én ezt végig. Csak valami szörnyű szorongás kerített hatalmába. Mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekek­kel? Valami irtózatos belső görcs húzott ide- hiszen sen­kink nincs. Te vagy az egyetlen ember. . .” Újra hosszú csend volt Talán észrevették, hogy át­váltottak tegezésre, és azt emésztették, vagy valami mást szerettek volna feldol­gozni. Megint Janka szólalt meg. „De hát ez elképzelhe­tetlen. Van neked fogalmad, milyen természetesen vagy kegyetlen, önző, semmivel se törődő? Neked szükséged van valamire, és negyven év után kiveszed a sifonérból. Nem baj, ha poros, öreg, még jó lehet.” Gábor bólintott. „Igen, de a gyerekek.. Öik az erősebb törvény, nem a mi kettőnk ügye.” „Neked mondta Janka — de nekem az enyémek." „Ezek már na­gyok, és ha fölvállalod a két picit, akkor azok is a tieid lesznek.” Megint hosz- szú csend ülte meg a szo­bát, amit aztán egy zavart ifjú pár bontott meg. A há­zigazdák, akik nem értet­ték a helyzetet. Gábor föl­állt, lehézett Jankára. Janka is fölállt. „Elviszlek a szál­lodába.” Gábor köszönt, a fiatalok csodálkozva néztek utána, de a kisfiú, aki nyil­ván éber füllel fülelt, már sutyorogva magyarázta ne­kik. Másnap reggel Janka el utazott Gáborral, aztán két hét múlva táviratot küldött, a fiatalokra hagyta a lakást, és elvitte minden holmiját. (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents