Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-10 / 212. szám

4’ ■ 33 ülj R A — KÖZMŰVELŐ NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 10., kedd |pj Visszhang Megtalálták Petőfi sírját...? örökzöld legendák Nagy érdeklődéssel olvas­tam a Kárpátontúli Ifjúság című magyar nyelvű szov­jet lapban, majd a Népúj­ságban Petőfi állítólagos sírjának megtalálásáról szóló híradást, már csak azért is, mert 1940-ben magam is felfigyeltem a Magyarság cí­mű napilap, országos szen­zációként ható tudósítására, amely az orosz földben nyug­vó Petőfiről adott hírt. A közlemény az addig csak a hazai földhöz kötött kuta­tásoknak új irányt adott, s a viták egész sorát indítot­ta el. A szibériai Petőfi-sír keresőinek ősatyja egy ma­gyar k?let-ázsiai kutató: Ba- rátosi Lénárth Lajos, aki már 1909-es kutató útján ér­dekes adatokhoz jutott Pe­tőfivel kapcsolatban, de ezekről csak évtizedekkel később nyilatkozott. Petőfi halálába a nemzet nehezen tudott belenyugod­ni. Eltűnése, sírjának helye egyre jobban izgatja a fan­táziákat. de a kutató mun­kát sok minden hátráltatta: itt is, ott is ál-Petőfik buk­kantak fel, s „biztos" érte­sülések születtek a költő sorsáról a csatavesztés után; sokáig maguknak a kutatók­nak sem voltak meg a szük­séges hadtörténelmi, katonai, de még a legegyszerűbb térképészeti ismereteik. Petőfi eltűnésének, halála körülményeinek tisztázásá­ra írt könyvek, tanulmá­nyok száma ma már könyv­tárnyi. Az egymásnak sok­szor ellentmondó értesülé­sek. vallomások, kutatási eredmények adatai között nem £ önnyű eligazodni. Eb­ben az igyekezetünkben Die­nes András, a kiváló Pető- fi-kutató tudományos igény­nyel megírt könyvei nyúj­tanak legtöbb segítséget. (Petőfi és a szabadságharc, Az utolsó év ... ) Ami a magam szubjektív véleményét illeti: Petőfi-tiszteletem nem tud lélektanilag elfogadni olyan magatartásváltozást, hogy a Szeptember végén, Minek nevezzelek?. Feleségek fele­sége költője, hitvese iránti rajongását, hűségét. • gyer­mekéért való aggódását fél­retéve, s a visszatérés remé­nyét- lemondva egv új há­zasságban keresse további élete értelmét. Ugyanakkor elképzelhe­tőnek tartom, hogy a költőt hadifogolyként elhurcolhat­ták. Elestének nincs tanú­ja; Júlia, aki hamar „eldob­ta az özvegyi fátyolt" má­sodik házasságkötésének törvényesítése érdekében egy mástól kapott leírás alap­ján, tehát nem mint szem­tanú ismer rá férjére egy magányosan talált elesett katonában. Vagy fogadjuk el tényként az apósához írt levélben foglaltakat, hogy csak a bécsi kamarilla és a hercegprímás parancsára ír­ta alá férje halottá nyilvá­nítását? Amennyiben az újabb kutatások nyomán va­lóban fellelhető Petőfi sír­ja, földi maradványainak antropológiai vizsgálata so­rán a költő jól ismert test­alkata, a koponyavarratok­ból megállapítható életkor és főleg fogazatának egyik rendellenessége: „farkas fo­ga” biztos alapot nyújthatna a felismeréshez. És ha mégsem bizonyít­ható az azonosság?... Újra­éled és továbbra is megma­rad a hősi halál legendája. ■ mint ahogy a köztudatban ma is történelmi tényként él a Nemzet; Múzeum kiug­ró talpazatán Nemzeti dalát szavaló Petőfi, holott a tu­dományos kutatás régen bebizonyította, hogy ezen a helyen nem szavalta el a Talpra magyar-t. Lehet, hogy harctéren esett el, lehet, hogy hadifog­ságban fejezte be életét: mindkét esetben hazájáért áldozta fel azt. A legendák Petőfije ma is itt él közöt­tünk és bennünk, s költé­szetével igaz emberségre és cselekvő hazaszeretetre ta­nít. Abkarovits Endre A vita folytatódik Olvasóink számára is­mert tény. hogy augusztus 31 -i lapszámunkban a ma­ga nemében szenzációs in­formációt közöltünk Petőfi állítólagos sírjának megtalá­lásáról. A hozzánk érkezett in­formációt készséggel adtuk közre, ugyanis a Szovjet­unióban megjelenő magyar nyelvű lap sok szempontból meggyőző erejű tényadato­kat sorol, olyanokat, ame­lyeket érdemes mérlegelni, amelyeken célszerű közösen töprengeni. Jó érzéssel nyugtáztuk azt. hogy az érdekes anyagra igen sokan felfigyeltek. Me­gyei laptársaink közül a Nógrád és a Békés megyei Népújság egy az egyben publikálta cikkünket. A Rádió 168 óra című, méltán népszerű műsora még ennél is többre vállal­kozott az elmúlt hét szom­bat délutánján, ugyanis munkatársai telefoninter­jút készítettek az újság­cikkek szerzőjével, aki nemcsak hitelesen érvelt, hanem azt is elmondotta, hogy tudományosan meg­alapozott sokrétű tájékozó­dásról van szó, amely még egyáltalán nem fejeződött be. Egyben segítséget is kért magyar tudósoktól, jelezve, hogy ilyen irányú kísérlete­ik eddig — s ez bizony ért­hetetlen — nem jártak si­kerrel. Nyilatkozott Kiss József Petőfi-kutató is, aki fura módon mereven elzárkózott az esetleges felfedezés lehe­tőségétől, holott mindenfaj­ta érdemleges búvárkodás alapfeltétele a nyitottság, a berögzött nézetek felülvizs­gálata, s az újak higgadt, objektiv értékelése. így az­tán nem csoda, hogy kizáró­lag pszichológiai jellegű in­doklása nem n.verte meg a hallgatók tetszését. A Vasárnapi Hírek szintén reagált, méghozzá nagy ter­jedelemben foglalkozva a kétségkívül izgalmas téma­körrel. Szerkesztőségünk, — mivel a sztori nyilvánosságra ho­zatala tőlünk származik — természetesen továbbra is figyelemmel kíséri, nyomon követi a szovjetunióbeli vizsgálódásokat, s helyt ad a hazai reagálásoknak is. Bízva abban, hogy az egész­séges vita megkönnyíti nemcsak az álláspontok tisz­tázását, hanem a kérdés megoldását is. Ezért várjuk a szakavatott olvasók je­lentkezését, a helyi irodal­márok írásait. Ugyanakkor — persze le­hetőségeinkhez mérten — arra is vállalkozunk, hogy kapcsolatot tartunk a szovjet tudósokkal, s részt veszünk a két Petőfi-aláírás azonos­ságának megállapításában is, méghozzá úgy. hogy a legilletékesebb pszichorafo- lógusok szakvéleményét igé­nyeljük. Mindezekről az elkövetke­ző lapszámokban részlete­sen tájékoztatjuk majd a Népújság előfizetőit. Folytatódik hát a vita, abban a reményben, hogy mindannyiunkat megnyug­tató, egyértelmű eredményt szül. Pécsi István Húszéves az ajkai bányamúzeum Húsz évvel ezelőtt, az aj­kai szénbányászat 100 éves jubileuma alkalmából nyi­tották meg az Ajkai Bányá­szati Múzeumot. Az egykori Armin-akna. — amely 1959- ig adott szenet — már a környék bányászatának tár­gyi és írásos emlékeinek (MTI-foló: Arany Gabor) gyűjtő- és bemutatóhelyévé alakult át. Az eredeti, a gőz­zel működő aknaszállító gép mellett megtalálhatók a ter­melés, a biztosítás és a szál­lítás berendezései, illetve makettjei is. Képünkön: a PML—5 rakodógép a sza­badtéri múzeumban. Becsomagolt part ,,A természet' címmel rendeztek nemzetközi tárla­tot a Pécsi Galériában. A kiállításra 26 ország 126 mű­vésze küldte el alkotását. festményeket, grafikákat fényképeket és szobrokat, melyek mind a természet sokszínűségét mutatják be A képen: Christo (USA): Becsomagolt part (MTl-fotó: Kálmándy Ferenc /elv. — KS) BALCZER ELEMÉR*: Találkozás — érdekes emberekkel A kapitány A nosztalgiahullám engem, az öreg toliforgatót is lete­rített. Négy évtizedes újság­írói munkám emlékei közül kiválasztottam néhányat. A mai olvasó előtt szeretnék tisztelegni — egy darabka múlttal. Ami kicsit már ... egy csöppnyi történelem. Az alábbiak is közülük valók. ★ Három rongyos, fáradt em­ber lépett be a sarkig tárt, rozsdás gyárkapun. Mére­gették egymást, szemügyre vették az üszkös romhalmazt. Élesen, hátborzongatóan fü­tyült a szél. Az egyik meg­szólalt, csak úgy, magának szűrve a szavakat: — Az istenit, milyen hu­zatos lett ez a gyár ... A másik, egy kis, fekete ember, rábólintott, és szakadt kabátja korcából fél marék, porrá töredezett dohányt ko­tort elő. Kékre fagyott uj- jai közül egy darabka új­*(A szerző több éven keresztül a Népújság munkatársa volt.) ságpapírba szórta és esetlen, vastag cigarettát sodort. A halott gyártelepen az élet első jele az imbolygó, keser­nyés cigarettafüst volt... Beszélgetni kezdtek. Az egyik itt volt lakatos, a másik esztergályos, a har­madik öntő. Egyik sem volt beszédes kedvében. Arra gondoltak: oda a gyár, oda a kenyér... Néhány lépést tettek befelé, aztán megáll­tak. Céltalan tovább menni, ácsorogni, nem lesz itt élet tíz év múlva sem. Egyszerre fordítottak hátat a fekete romoknak és indultak kife­lé. Az egyik hirtelen meg­állt, felszegte fejét, zavar­tan dörzsölte keze fejével borostás állát: — Mintha motorzúgást hallanék ... A másik kettő még vála­szolni sem érkezett, egy szovjet teherautó állt meg a. gyár előtt és . szálfatermetű, fiatal szovjet tiszt ugrott ki belőle. Az egyik embert ma­gához intette, és tolmács út­ján, egymás után tette fel a kérdéseket: „Ez a MÄVAG- gyár? Hol vannak a munká­sok, a vezetőség? Melyik az iroda? önnek mi volt azelőtt a beosztása?" A három elcsigázott ron­gyos ember bámulva nézett a magas termetű szovjet tisztre, aki barátságosan ke­zet nyújtott feléjük. Be is mutatkozott: Zsurakovszkij kapitány. Tucatnyi katonai autó gör­dült a gyárba, a romok kö­zé élet költözött... Zsura­kovszkij beszélt a vezető­séggel a gyár megindításá­ról. Egyik-másik mérnök kedvetlenül húzta be a nya­kát: mit gondol ez a fiatal szovjet tiszt. A gyár romok­ban hever, az embereknek alig van jártányi erejük, gyengék az éhségtől. Zsura­kovszkij acélkék szemében mosoly bujkált, amikor a megütődött arcokra nézett. Ami azután történt, arról hosszú ideig beszéltek a gyárban, egyre többen em­legették szeretettel, büszke­séggel a parancsnok: Zsura­kovszkij kapitány nevét. „Hallottad, már van vil­lany . . . Megindult az első gép” — szállt a hír. Teher­autók indultak vidékre élele­mért ... Akinek hozzátartozó­ja Gödöllőn fogságban van, jelentkezzen Zsurakovszkij kapitánynál, hazahozza őket. Hallottátok: Zsurakovszkij holnaptól minden nap­ra tíz teherautó olajat biz­tosított Csepelről... Indul az edzőműhely... Az autómű­hely már üzemben van ... Zsurakovszkij kapitány fá­radhatatlanul járta a mű­helyeket. Sokan faggatták Vaszilt, a hallgatag gépko­csivezetőt, beszéljen valamit a parancsnokáról. Lesték, várták, mit tud erről a fia­tal, szőke óriásról, aki nem mint győztes a legyőzöttel, hanem mint barát a barát­tal, testvér a testvérrel be­szél az emberekkel. Vaszil arcán látszott: bántja, hogy sok kérdésre nem tud vála­szolni. Az Azovi-tenger mel­lékére, Rosztovba való a ka­pitány. mérnök volt a hábo­rú előtt. Sztálingrádnál, a németek fojtogató, gyilkos acélgyűrűjét keresztültörte, egyik gyermeke azonban mindörökre ott maradt — éhenhalt. .. Azért van, hogy Zsurakovszkij kapitány nem tud éhező embert látni, még a saját kenyerét is képes másnak odaadni. A különös, magával raga­dó hév, amely a szovjet ka­pitányból áradt, a csont-bőr embereket szinte kicserélte: egy soha nem ismert motor­típust — a félig még rozs­dás gépeken — három nap alatt készítettek el. A mű­helyek ontották a motordu­gattyúkat. Csakhogy a du­gattyúgyűrűkkel baj volt. Nem tudni, mi okból, egy­más után eltöredeztek. A műszaki vezetők tanácstala­nul álltak, jelentették Zsu­rakovszkij kapitánynak. Négy napon át szinte állandóan ott volt az .edzőműhelyben. Figyelte a kemence hőfokát, töprengett, számolt, aztán megvillant az arcán a jól ismert mosoly. Néhány szót szólt a tolmácsnak, majd egy papírlapot nyomott a meg­lepett kemencekezelő mar­kába. Rajta volt a pontos hőfok, ahogyan fűteni kell a kemencét. Azután soha sem törtek el a dugattyúgyűrűk. Mi­hály bácsi, aki évtizedeket töltött már az edzőkemence mellett, attól kezdve magas, ra emelte olajos sapkáját, valahányszor feltűnt a mű­helyben Zsurakovszkij. A gyár lakótelepén, ahol szállása volt, jól ismerték a fiatal parancsnokot. Meg- megállt, ha játszadozó gyer­meket látott, s egy kis, öt év körüli fiúcskával pedig kü­lönösen jó barátságot kötött. Csokoládét, édes, cukrozott gyümölcsöket adott neki. Határozott arcán ilyenkor lágyabbak lettek a vonások. Talán neki is éppen ilyen fiacskája lehetett messze Sztálingrádban, akinek nem juthatott cukrozott gyü­mölcs . . . Állandóan a dolgozók kö­zött szeretett járni. Valahon­nan még filmet is hozatott és sokan, akik nemrégiben még a pincék mélyén, félig meg- semmisülten várták a halált, könnyes szemmel nézték az első szovjet filmet. Az volt a címe: „A világos út".. Berlinnél utolsót dördül­tek az ágyúk. Zsurakovsz­kij kapitány búcsúzott a gyár dolgozóitól. Sokan úgy érezték, amint a szálfater­metű szovjet tiszt az autójá­ba szállt, hogy legjobb ba-. rátjuk, testvérük távozik tő­lük. A gyár, a munka pe­dig haladt tovább azon az úton, amelyen a szovjet em­ber elindította. k Kicsi a világ... Ki tud- | ja, hátha egyszer eljut- [ nak ezek a sorok Rosztov- I ba .. . Azért ide írom. a vé- 1 gére: A három rongyos, éhes i ember közül az egyik, ott a | gyárkapuban — akit 1945. január 18-án nekiindított az új útnak — én voltam. Jó egészséget, kapitány!

Next

/
Thumbnails
Contents