Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-09 / 211. szám

4. BHaBBB NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 9., hétfő Egy h... A KÉPERNYŐ ELŐTT Feydeau öröksége ez lelkesíti át, teszi valóban Váradi Hédi és Pákozdi János kettőse (Foto: Szabó Sándor) Nem tartozik a legsikerültebb Molnár Ferenc-darabok közé a Delila. A szer­ző, aki valósággal- királya volt a két világháború közötti magyar színházi életnek, írt jobb műveket is. Valahogy mégis élő az a „második vonal", amelybe a Delila tartozik. Hogy miért, arra a hatvani közönség a budapesti Józsefvárosi Színház előadásán kaphatott választ. Az utóbbi időben aligha minősíthetők sikeresnek a Telepódium egymást megle­hetősen sűrűn követő be­mutatói. Az idegenből szár­mazó és hazai fogantatású produkciók ugyanis általában szellemszegények, elnagyol­tak, avíttak, unalmat sugal­lók. Ráadásul következetesen törekednek arra, hogy minél messzebb kanyarodjanak hét­köznapjaink valamennyiün­ket izgató valóságától, hol­ott épp ezt kellene pásztáz­niuk, kiaknázva a humor, az irónia krőzusian gazdag fegyvertárában rejlő, szinte korlátlan lehetőségeket. Legutóbb — szombaton es­te — Georges Feydeau a maga idejében kétségkívül figyelemre méltó bohózatát. A férj vadászik című dara­bot ajánlották nekünk, amo­lyan búfeledtetőnek A jó szándékot nem von­juk kétségbe, csakhát a me­dicina cseppet sem használt, mert ez a mű makó—jeru- zsálemnyi távolságra esik tő­lünk. így aztán érdeklődé­sünk hamar lelohadt, s fel­váltotta az unalommal tár­sított bosszankodás. Semmi közünk már ahhoz a hajdani polgári világhoz, amely ezt a habkönnyű, ezt à semmitmondó, ezt a jel­legtelen, már-már bárgyúnak tűnő sztorit szülte. Igaz, ma is akadnak kikapós asszo­nyok, s a mások portáján vérmes férjek, de ezek a szituációk másképp kezdőd­nek és végződnek, mint a hepiendre kényszerített haj­daniak. Vinkó József ezért fárado­zott majd hogy feleslegesen. amikor ezt az írást lefordí­totta és televízióra alkalmaz­ta. Mellesleg az utóbbi szor­goskodás aligha okozott ko­moly gondot számára, mert csupán az általa jónak hit- tet tálalta vérszegényen kö­zepes szinten. Nem tudom: miként véle­kedtek a színészek, akik leg­feljebb annak örülhettek, hogy milliók előtt népszerű­síthetik magukat, hiszen sze­repeik aligha ösztönözték őket bravúros alakításokra. így aztán mesterségbéli tu­dásukat villantották fel, té­ve azt dicséretes, elismerés­re méltó rutinnal, gondolva közben arra is, hogy túl sok energiát ne pazaroljanak er­re a meglehetősen szerény vállalkozásra. Ezzel magya­rázható, hogy még az egy­értelmű poénokra sem kon­centráltak, csupán korrekten teljesítették azt a penzumot, amellyel megbízták őket. Csak a türelmesebbek töl­tötték ezt a hatvan percet a képernyő előtt. Nekik arra is jutott idejük, hogy közben csevegjenek, s azon töpreng­jenek, hogy napjaink szín­padi szerzői megnézték-e ezt a kínálatot. Ha így cseleked­tek, nem jártak rosszul: számukra a vetítés felérhe­tett egyfajta szakmai tovább­képzéssel is. A szerzőtől ugyanis bármikor hasznosít­ható műhelytitkokat, fogáso­kat leshettek volna el, olya­nokat, amelyekre égetően szükségük lenne. Ez Feydeau igazi öröksége. Sajnos, csak szamukra ... Másoknak vi­szont tömény unalom. Kü­lönösképp hét végén. Pécsi István Például a tálalás A jó háziasszony kedvet tud csinálni főztjéhez a tá­lalással. Ugyanaz egy jól megterített asztalon sokkal étvágygerjesztőbb, ínycsik­landóbb, mintha pecsétes abroszról, piszkos tányérból falatoznánk. Sok apró fi­gyelmesség, szinte észrevét­len trükk segíti a gondos vendégvárót. A legfontosabb persze, az a szeretet, ahogy * az asztalhoz ülőket kínálják: közösségi eseménnyé az ét­kezést. Nem tévedésből kerültek ide ezek a gondolatok, nem a „Család — otthon" rovat­tal kevertem össze a tévékri­tikát. Nagyon gyakran ve­szik elő e hasonlatot: sok szempontból hasonló dologra vállalkozik a televízió, mint a gazdasszony. It,1 is vannak „különböző fogások", beszél­ni lehet „főétkezésről, regge­liről, vacsoráról": meg kell találni a módját, hogy ne kapjon „gyomorrontást" a néző. ahogy azt is el kell ér­ni, hogy „ne nyelje az éh­koppot" Ügy tűnik, hogy az utób­bi időben egyre több gon­dot fordítanak arra, hogy jobban gazdálkodjanak a meglevővel. Azelőtt jószeri­vel megszerkesztetlenül jöt­tek egymás után a filmek és riportok, néha megjelent egy­két mosolygós arc és közölt velünk ezt-azt, de különö­sebb logikája nem volt mindennek. Most viszont igyekeznek árnyalni a kíná­latot Legjobb példa erre a nemrégen bemutatott Hétvé­ge című, monstre produkció, amely három napon át ta­golta, színesítette a progra­mot. Valószínűleg egy nagy lehetősége lesz a képernyő­nek az oldottabb csevegés, a közvetlenebb hangnem: már az Ablak című magazin si­kere is ezt bizonyította. Le­gyenek ott többen a stúdió­ban, beszélgetve-vitatkozva szóljanak hozzánk, nézőkhöz. Ehhez nem is szükséges erő­feszítés: ha az eddigi mű­sorok mellé igyekeznének ilyen „tálalást" biztosítani, már az is kedvezőbb fogad­tatásra találna. Az is feltűnő, hogy nem­csak a hagyományos műsor- szerkezet tűnik fel, hanem alkalmasint gyakrabban él­nek a tévések azzal a lehe­tőséggel, amelyet a Szombat esti filmkoktélban már ki­próbáltak. Nem kezdődik nyolc órakor automatikusan a „nagyfilm", esetleg soro­zat, hanemn közérdeklődésre számot tartó műsorok szol­gálják a nyitányt. Nyilván­valóan akadnak szép szám­mal olyanok is, akik meg­elégszenek napi néznivaló­ként a rövidebb alkotások­kal is. Számukra valósággal ajándék egy-egy kitűnő, fél­órás produkció. Ilyen volt a múlt hét szer­dáján a kínálat: a Sportmú­zeum riportja, amelyben Pap p Lacival, negyven év legnépszerűbb sportolójával találkozhattunk. A személyi­ség és a pergő összeállítás élménnyé tette a harminc percet. Ahogy a következő fél óra is kedves és mulat­ságos időtöltést kínált: a Hívjon, jövünk című angol burleszk nem akármilyen szórakozást nyújtott. Több kellene az ilyenfajta humor­ból, a televízió lényegéhez tartozik a képekben rejlő ko­mikum kiaknázása. Kilenc­kor kezdődött az Optimisták című sorozat, amely Sinkó Ervin regényéből készült. Ré­gi adóssága filmeseinknek a korszakos mű feldolgozá­sa, de az első rész egyelőre kevés jóval kecsegtetett. Von- tatottnak, hosszúnak tűnt ez az epizód. Talán a későbbiekben ol­dódik ez a kezdeti merevség, s nyerhetünk valamilyen ké­pet a Tanácsköztársaság tör­ténetét és lelkületét megra­gadó regényből. Mindezt jól zárta a Jöven­dőmondó, amelyben Baló György a Siemens céget mu­tatta be, s vitát vezetett a kisvállalkozásokról. Élni kell máskor is a le­hetőséggel, s jól tálalni, ami van. Egy szépen megterített asztal már a szemnek is gyönyörködtető, de növeli — ha tévéről szólunk — a szel­lemi étvágyat is. (gábor) A rejtély hamar megoldó­dik: Molnár szerette színé­szeit és bízott is bennük, tág teret biztosított számukra. A szöveg nem kaloda, sokkal inkább a játék segítője: ha nincsenek elemükben a sze­replők, még döcögőssé is vál­hat. Vissza-visszatérő mon­dások. gesztusok könnyítik meg a „dramaturgiai kapasz­kodót", azt az utat, amelyen a végkifejletig eljutnak az ábrázolt figurák. Tulajdon­képpen kevés meglepetés vár a nézőre. Ez nem az igazán váratlan fordulatok vígjáté­ka, inkább az adja meg az érdekességét, hogy mindaz napvilágra kerül, ami az alakok számára rejtve van. Történetesen egy öregedő férj jön rá arra, amit a vak is lát: nem a régi szívtipró „vad oroszlán Ha valaki, akkor csak az asszonya lát­ja változatlannak, aki évti­zedeket vele töltött, s annyi „emberi befektetés" van már az urában, hogy saj­nálja másnak átengedni. Márc. 14. Már reggel rumlival kez­dődött. Valahogy elaludtunk, s egy kapkodás volt az egész. Béla az ajtóból kiabálta vissza, hogy ma viszi a ko­csit, mert fontos megbeszé­lése van, nem késhet el. A kicsi nyöszörögve tiltakozott a felkelés ellen, alig tudtam kiimádkozni az ágyból. Meg­tapogattam a homlokát, ki­csit meleg, de mit' csinál­jak? Ma osztályértekezlet, eljön a főmérnök is. Nem maradhatok itthon. Hátha megússzuk ezt a napot. Míg a gyerekek ettek, felhörpin­tettem a félig hideg kávét. Még szerencse, hogy ezt az egyet megméltóztatott csi­nálni őurasága. Rohantunk, a kicsit, leadtam a bölcső­débe, Kisbélát meg tovább küldtem az oviba, szokásom ellenére nem is figyeltem, bemegy-e az ajtón? Így is az utolsó pillanatban estem be az ajtón. A főimérnök enyhe szemrehányással né­zett, mintha legalább is miattam kellett volna várni. A kísérleti üzemről volt szó. Már megint baj van. Elakadtak a KL—12-es al­katrésszel. Igyekszem odafi­gyelni, de közben fél füllel kifelé hallgattam, nem csöng-e a telefon, hogy: „Kol­lár anyuka jöjjön a gyere­kért”. Közben az is eszem­be jutott, míg a főmérnök elvtárs monoton hangon fej­tegette, hogy végre csinál­nunk kellene valamit — s közben rám sandított, mint­ha legalább is én volnék mindennek az oka —, hogy vajon ha az ő gyereke lá­zasgyanús, eszébe jut-e nap­közben. Persze, nem neki cseng a telefon, hanem a feleségének. Az meg másutt dolgozik. Molnár Ferenc saját fele­sége, Darvas Lili számára ír­ta ezt a művét. Az olvasó számára, aki csak e sorok­ból szerez tudomást a hat­vani bemutatóról, sokatmon­dó ez az adat. Az azonban, aki látta Váradi Hédi pará­dés alakítását, s Petrik Jó­zsef pontos rendezését, leg­feljebb így szól: gondoltam, hogy saját élményekből ered mindez. Ugyanis olyan ter­mészetességgel folynak az események, olyan „hétköz­napi" a helyzet, hogy a kö­zönség azonnal szomszédaira ismer. Csak azért nem ön­magunkat fedezzük föl, mert a tükörkép nem túl hízel­gő, apró gyarlóságokból ösz- szegyúrtak a darabbéli sze­mélyiségek. Elsősorban ér­dek és testi vonzódás moz­gatja az eseményeket. Csu­pán Marianne, a főhősnő lóg ki a sorból, számára a sze­retet, az egymáshoz tartozás még jelent valamit; a pénzt is hajlandó föláldozni a bol­dogságért. Kitűnő választás volt Vá­radi Hédire bízni e nőalak Márc. 22. Három napig sikerült el­odázni a dolgot, aztán be­lázasodott a kicsi. Rohan­tam este a szomszéd néni­hez. hogy baj van, vállal­ná-e öcsit. Mondja, legfel­jebb egy hétre, mert majd jön az ő unokája. Festetnek a lányánál, és ugye megért­hetem, hogy egy egészséges gyerek mellé nem vállal­hatja a beteget. Megértet­tem. S közben azon imád­koztam, hogy egy hét elég legyen, mert lassan kitör a botrány. Már így is rosz- szalva emlegette a kisfőnök. hogy mi van már megint. Lassan csak vendég leszek, célozgatott a télvégi himlő­re, amikor egymás után (még véletlenül sem egyszerre) lett beteg a két gyerek. El­végre magához is tartozik a kísérleti üzem, közös a gon­dunk — tette hozzá kenet - teljesen. Április 2. Meg van mentve a haza! Anyu vállalta a két gyere­ket. Két hétre hazavihetem őket, hogy megerősödjenek. Náluk most „uborkaszezon" van, sikerült két hét sza­badságot kivennie. Nagysze­rű! Persze nem tudom, hogy mi lesz, mikor bezárják az ovit, meg a bölcsit (még vé­letlenül sem egyszerre), meri tavaly ő húzott ki a baj­ból. De hót az még messze van. Péntek este levisszük őket. Április 9. Nagybéla napok óta mor­cos. Morog, az orra alatt megjegyzéseket tesz, hogy moziba akart menni, meg hogy ki kellene használni ezt a két hetet, hogy nin­csenek idehaza a gyerekek. Nem feleltem rá, mert ez a két hét nagyon kellett ne­kem másra. Kezd kialakul­ni, mit kellene csinálni a kísérletiben. Egy-.két skic­megformálásál. Az eltelt évek alatt keveset találkoz­hattunk vele: az idő nem hogy ártott volna neki, ha­nem inkább használt. Szin­te mindent tud, amit egy színész magáénak vallhat Olyan figyelemmel és fegye­lemmel, sőt odaadással ját­szik, hogy magára vonja a figyelmet: kívüle minden megszűnik a szemlélő szá­mára. Olyan asszonvi hatal­ma van az emberek és dol­gok felett, amely ritkaság­nak számít. Életei lehel a halott tárgyakba, megadja mindennek a célt és értel­met: a férfiember számára az örök Éva megtestesítője. Kár, hogy a társulat ne­hezen találta meg a közös hangot, valószínűleg zavar­ban voltak tagjai, a nagy szabadtéri színpadon. Más. kisebb térhez szoktak. A/, első felvonás ezért kevéssé kötötte le a figyelmet, va­lóságos- csoda volt. bogy ez­után mégis remek szórako­zássá vált a játék. Az elején még a szöveget is nehezen lehetett kivenni, de egyre cet már el is készítettem, át kell szervezni a gépsoro­kat, s csökkenteni lehet az anyagszállítást. Így embert, is, időt is spórolhatnánk. Beszélni kellene a forgácso­lóval is..., szóval csakdüny- nyögtem neki válasz he­lyett. Itt a fejemben már lassan kész az egész, csak egy-két nyugodt este kell, hogy papírra vessem. Április 16. Letettem a diri asztalára a kész tervet. Tudom, hogy az ő szavaival éljek „forra­dalmasítja a dolgot". Min­dent alaposan átrágtam. Apróra meghatároztam a tennivalókat. Igaz ráment jó néhány estém, s nem győztem hallgatni Nagybéla duruzsolásál. Az egyik este majdnem oda is csaptam az egészet, mikor nagy felhá­borodással elrohant, s reg­gel felé jött haza. Tulajdon­iképpen azóta is tant a hadi-- állapot. Időnként megjegyzi, hogy az ember nem azért nősül. . . Most álljak neki megint magyarázni, hogy nekem is van munkám, én is érzem olyan fontosnak, mint ö az övét? Inkább ha­gyom. Majdcsak megbékül a maga kenyerén (?!) Május 14. Vártam, vártam, hogy hi­vat a diri, de a fene se szólt hozzám. Ma aztán meg­hallottam a büfében, hogy Bosnyákot felmentették min­den más feladat alól, s rá­bízták a kísérleti üzem át­szervezését. Hogy pontosítsa a dolgot. Még hogy ponto­sítsa. mikor én mindent ap­róra megcsináltam? És mi­ért ő? Felrohantam a dirihez. Félre sodortam az ajtóból a kővé dermedt Pirikét, s berontottam. A diri megle­petten állt fel. Már-már rám rivallt. de valamit ész­inkább „belelendült" a csa­pat, s fergeteges iramot dik­tált. Váradi Hédin kívül még Hável Lászlót kell megem­líteni, aki a csapost formál­ta meg. Ki hitte volna, hogy a Delila egy szállóige for­rása. még ma is mondogat­juk, anélkül, hogy tudnánk, honnan ered: ,,bocsánat, hogy a csapos közbeszól”. Nyil­vánvalóan ez a refrénszerű sor a Háveléhoz hasonló ala­kítások miatt vált közkincs- csé. Nagyon fegyelmezetten, mégis kedvesen adta meg ez­zel a mondattal, s a meg­jelenéseivel a játék ritmu­sát. Megfelelt a várakozásnak Pákozdi János, a férj „bő­rében", bár valójában nem tudta ellensúlyozni felesége elsöprő lendületét. Talán ez is volt a darab színre állító- jának szándéka: minden és mindenki azt a célt szolgál­ta, hogy Váradi Hédi csillo­gása még szebb, tisztább le­gyen. A többi szereplő már csak „másodhegedűs" lehe­tett a „nagy visszatérő" mel­lett. A zene jól színesítette az összképet, néhol valóság­gal „slágergyanúsak" voltak á betétszámod. ’ Bgy"üitééf%. kitűnő nyáíesti szórakozás­nak bizonyult a Delila. revehetett az arcomon, mert nyájasan leültetett. Még ki is szólt: Piriké hozzon be Irénkének valami üdítőt. Fuldokoltam a méltatlan­kodástól, bele is vágtam a közepébe: Igazgató elvtárs. hogyhogy a Bosnyák? És mit jelent az, hogy kidol­gozza az ötletem? Hiszen én pontról pontra. .. Persze, persze, nyugtatga­tott. Igazán méltányoljuk az ötletet, ha minden beválik, magát se felejtjük ki a pré­miumlistáról, de hát nézze... Az ám, váltott hirtelen nem is kérdeztem, hogy vannak a gyerekek? Tulajdonkép­pen arra gondoltunk, elég­gé megterhelő volt már ed­dig is a maga számára ez a munka. És az átszervezés­nél mindig ott kell lenni, s Bosnyák mégiscsak férfi. Nem tudtam mit monda­ni. Otthagytam. Május 16. Kivettem egy hét szabad­ságot. Rendbe kell már ráz­ni a lakást, végtére nerí győzöm hallgatni Nagybé- lát, hogy megint leszakadt a gombja, hogy akár nem is lenne felesége, meg un­ja a hideg kajákat. S egyéb­ként is úgy le vagyak nyúz­va, aggódik értem... Mérnök lélek vagyok — ahogy ő hol gúnyosan, hol elismerően mondani szokta, attól függően, mi jobb neki — megpróbáltam végiggon­dolni, hol is kezdjem, mert ugyebár a háztartás is egy kis üzem. S különben is: ide­je felkelni, bár ma tovább fekhettem, mert Nagybéla „önfeláldozóan” elvitte a gye­rekeket reggel. Gondolkozom, s azon ka­pom magam, minduntalan megáll a munka a kezem­ben. Most hogy legyen to­vább? Gábor László DEÁK RÓZSI ■naplótöredék HATVANI ZENÉS NYÁR '85 Molnár Ferenc: Delila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents