Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
Rettentő erő: a lánctalpakban sok-sok száz lóerő. a felvonultatott technikában a lézertől a szilárd hajtóanyagú rakétahajtóműveken át a legkorszerűbb elektronikáig minden. Kényszerből: hiszen nálunk nincs egyetlen ember, sem, akinek anyagi érdeke lenne ennyi fegyvert előállitani, harckészültségben tartani. S noha kényszerülünk minderre, és ma még szükségszerű, hogy a békét fegyverrel kell biztosítani, megnyugtató lehet a tudat, hogy — van jó fegyverünk, s van rá emberünk ... (Kőhidi Imre képriportja) A két szőlő egymással határos! Nincs köztük sem kerítés, sem jelzőoszlop, összeölelkeznek még a diófák lombjai is, mintha örökké tartó szerelmet fogadtak volna egymásnak. Nem akadhat litt meg semmi különlegességen az ember szeme, egyforma az egy időben telepített szőlő, egymás mellett futnak a dróthuza- ,lok, olyanok a tartóoszlopok is, mint a sorba állított katonák. így látja az, aki csak rátekint a tájra, akinek sietős a dolga, de a fürkésző tekintet már másképpen ítél. Észreveszi, bogy a két szőlő között húzódó mezsgye- barázda csepjefüves, tarackos, tanyát vert benne a gaz, a lúdhúr, kapát kívánna a zöld választóvonal. A mindent meglátó embernek feltűnik a legkisebb különlegesség is, aminek aztán kutatja, keresi az okát, az eredetét. Ma szakadt szálat kötözgetni indulok, amelynek gombolyagja már régen messzije gurult! Hajnali harmatot ver le a giz- gazról a gumicsizma, amikor végigmegyek n senkiföldjén, riadt madarakat verek fel az elhagyott barázdából. Eszembe jut, hogy néhány esztendeje Koreában is láttam a senkiföldjét, a harmincnyolcadik szélességi fokra épült barakkokat, az elválasztó sárga csíkot, az egymással farkasszemet néző két világot. Nem felejthetem a testvérellenségek szembenézését, az idegen katonacsizmák kopogását. A mezsgye végén a pince, egy abrosz- nyi udvar, az üres hordók kalapácsverte ikongását mér messziről hallom. Szüretre készül Bokor András, nyugalmazott tsz- tag, egykori hegybíró. Hajdanában — mint hivatalos közeghez — tartozott a hegyvám beszedése, a csőszök félfogadása, a becslések elvégzése és a szüret kezdetének kihirdetése. Utamon őszi hangulat kísér, bár a fagytól kínzott, jégverte vesszőik vékony szüretet ígérő termését látva inkább a ködös szomorúság lépked a nyomomban. — Jó reggelt! Száraz diófaleveleket forgat a szél a kőporból kifaragott portán, az egymás mellett megbúvó pincegádorok sosem felejthető nótákat sugdosnák, amelyek most egy időre elhalkulnak, de télen. — amikor az új bor kiforr — megint feltörnek a végeláthatatlan pinceágakból. — Magának is! Megismer a gazda, de a szeme felcsillanásában nem várt tartózkodást is látok. A sáros, vizes csizmáról tudhatja, hogy a senki földjén jöttem idáig! Ott, ahol talán esztendők óta nem járt senki, hiszen távol tartja magát ettől a gazos mezsgyétől mindkét haragos. Kiülünk a pince elé, fürdetjük arcunkat a bágyadt reggeli napfényben, ökörnyálat szedek le a kalapomról, hadd teljen ezzel is valamennyi idő... — Adjak-e kölcsön üres hordót? Fél szájjal mosolyog Bokor András, reszketős kézzel pálinkásüveget nyújt felém: — Ha a felét eladom, akkor sem lesz tele a többi... Azon tűnődöm, hogy az ember nem tudja átugrani a saját természetét, mint ahogyan Bokor András sem, akiben a szeretet éppen olyan erős, mint a gyűlölet. Állítják, hogy a kettő tulajdonképpen testvér, és csupán az a nagy kérdés, hogy mikor melyik kerekedik felül. Antal Gábor, — a szomszéd — régi kenyerespajtás, katonacimbora, testi-lelki jó barát volt, most pedig ádáz ellenség, akinek gyűlölni kell még a fajtáját is. Ez a bogozni való csomó! Történelmünk is tele van ilyen gubancokkal, nagytermészetű, szívből nevetni és sírni tudó szittya őseink hirtelen mérges villámlásait, gyakran maradandó haragjukat vérünk szerint mi is örököltük, — Andris miért nem segít? — Tegnap itt volt! Végeztünk a hordómosással. .. Tegnap a szülőkkel fél napig hánytuk- vetettük odahaza Andris, meg Antal Gábor lányának szerelmét, a kitervezett házasságot, amelyet Bokor András, a vad besenyők vérét magában hordó nagyapa tiltakozása és gyűlölete kísér. — Inkább a szemem világát venné el, mint azt a lányt... Üldögélünk hol szótlanul, hol beszédesen a bágyadt őszi napsütésben, a nyitott pinceajtón. — mintha sűrű füst gomolyogna — úgy tör elő a pára. — Én magát okosabb, bölcsebb embernek ismertem! A szavaknak súlyuk van! Kilós, néha mázsás terheket rónak az ember lekére. Gumicsizmás lábunkkal rugdossuk magunk előtt a kavicsot, de ez a „hat” szó úgy kering körülöttünk, mint a pince mélyéről feltörő pára. Bokor András a szavaimat ördöglakatnak tartja, amelyeket előbb- utóbb ki kell nyitni. — Ezt mire mondja? — Arra, hogy némelyik ember mire megérti, hogy mit kellene tennie, már tehetetlen. .. Keveset segít — úgy tűnik — a válasz, megint a szájához veszi az üveget. Lassan kortyol, mintha ezzel is időt akarna nyerni a gondolkodásra. — Egy senkiházi családjából nem házasodhat az én unokám! A kötél is szakad, ha erősen húzzák, hát még, ha eibálják, ezért aztán egy kis kitérőre szánom magam: — Olyan maga, András bátyám, mint a csendőrkalap! Les az öreg maga elé. semmit sem ért az egészből, látszik az arcán, hogy csatta- nós, dühös választ várt az iménti fellob- banására, nem ezt a viccelődést. Azt is tudom, hogy a világért meg nem kérdezné, hogy milyen a csendőrkalap, ezért én folytatom! — A múltban, — emlékezhet rá —, amikor több lagzi volt a faluban és mindegyikbe nem jutott csendőr, feltettek a fogasra egy csendőrkalapot, amitől megszeppentek az emberek: Ügyelni kell a szóra! Mert, ha itt a kalap, itt van a csendőr is... — Szóval, félnek tőlem? — Félni csak attól kell, aki tehet is valamit! Kemény a szó, kemény a fogadtatása! Feláll Bokor András és lemegy a pincébe. Gondolkozni! Felállók magam is, végignézem a tőkéket, a saszlát, a szilvánit, ezek szenvedtek legtöbbet a korai fagytól, az időjárástól. Fürtjeik madárkásak, apró- szeműek, a vesszők még jövőre is magukon hordják majd az idei károsodást. Üjra együtt ülünk a pincebejárat előtt a lócán. Beszámolok az öregnek a tapasztalataimról, megsaccolom a termést. Ö bánkódva ugyan a vékony termés miatt, de bízik a vénasszonyok nyarában, sok napsütést remél és a tavalyinál édesebb mustot. Az üveget nyújtja szótlanul, de már nem haragosan. A sorsába beletörődő vén ember magára erőltetett bölcsességével hallgat, elvégre szenvedni hallgatva is lehet... Akad még dolog, takarítani való bőven, ezért készülődni kezdek, de a reggeli útirányt megváltoztatom. — Kiküldjem a legényt? — Ha kiengedi az apja! — Nem kérdi ő senkitől, elvégre a maga embere, meg aztán neki szent a nagyapja szava. — Ha szent lenne, akkor... Hamar a szavába csapok, mert a szity- tya indulatok nyomait újra pirosodni látom a homlokán: — Makacs, mint a nagyapja! Az esze és a szíve kormányzását senkire sem bízza, olyan almaféle. amelyik nem esett messze a fájától... Magasan jár már a nap, amikor lerúgom a gumicsizmát Bokorék verendája előtt. Jönnek, szaladnak elém, tessékelnek beljebb, kíváncsian lesik a szemem állását, homlokom ráncait, olvasni akarnak belőle szavak nélkül is. A legény, — fiatal korában fénykép után a nagyapja hasonmása — szólal meg elsőnek: — Mire mentek nagyapámmal? — Vár a pincénél. — Én nem megyek! Velem ne vitatkozzon. Nevetnem kell! A nevetés mindent elárul. Azt is, hogy az öreg Bokor András megértette és megtette azt ma. ami tegnap még lehetetlennek látszott... Szalay István Szakadt izálat kötözgj'.tek.
