Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-27 / 227. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1985. szeptember 27., péntek

Megtalálták Petőfi sírját?

Hol és hogyan hall meg a költő?

„Hozzászoktam, hogy állandóan úton vagyok ...”

A természet szerelmese

Szerkesztőségünk továbbra is figyelemmel kíséri a Petőfi-rejtély körüli vitákat, helyet adva természetesen az egymással ütköző véleményeknek, hiszen ezek egybevetése segíti az igazság egyértelmű kiderítését.

II/2.

Ebből a leírásból határozottan Petőfire. Bem segédtisztjére ismerünk. Más polgári ruhás „felkelő” tiszt nem is vett részt a segesvári csatában. Heydte egy későbbi visszaemlékezésében nagyjából ugyanígy írja le ezt a találkozást: „... kétségtelen halott volt. Egy lándzsaszúrástól kellett elesnie, a mellén vértócsa állt. Amennyire ezt futólagos vizsgálattal meg lehetett állapítani, a holttest középnagyságúnál kisebb volt és sovány, az arc eltorzult, az arcbőr sárgás, a haj és a hegyes szakáll fekete. A csizma és a kabát hiányzott a holttestről, az ing finom és a mellen redőzött volt, a nadrágja fekete.” (Dienes: Az utolsó év).

visszaélve sok ál-Petőfi járta az országot. Arany János is csak nehezen tudta elfogadni barátja halálának a hírét, de el kellett fogadnia. Tudta, hogy Petőfi megmenekülése „ellenmondó beszéd”-ének semmi reális alapja nincs; de nehéz egyenesen kimondanunk, hogy a költő — meghalt. Emlények című versében így ír erről:

Ki nékem, álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhunyt barátom, Van-é jel síri fádon, Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már A hír nekem mesét,

Hogy még tán

eljövendesz:

Tudom én, mit jelent ez Ellenmondó beszéd.

Majdnem pontosan ilyennek látjuk Petőfit a két-há- rom héttel előbb készült, utolsó, egész alakos képén, amelyet barátja Orlai Pet- rich Soma festett róla Me- zőberényben. Amikor Heydte közölte ezeket az adatokat a Segesvárnál elfogott honvédtisztekkel, azok határozottan kijelentették, hogy az így jellemzett halott nem lehetett más, mint a költő, őrá vall az is, hogy Petőfi — a hagyomány szerint — sokat adott arra, hogy mindig finom inget viseljen.

Illyés Gyula megjegyzi ikönyvében, hogy a lengyel szabadsághős Bem nem tudott magyarul, németül is rossz kiejtéssel beszélt. „A költővel, (mint a ránk maradt levelek bizonyítják) viszont könnyen tudott franciául értekezni. Föltehető tehát, hogy Petőfi elsősorban fordítói és tolmácsi munkát végzett mellette. Talán Kemény Farkas jelentését is fordítás vagy a válasz megírása végett adta át neki a vezér. A táborban Bem után, ha ugyan nem előtte, az országos hírű költő volt a legismertebb ember; valószínű, hogy a kitüntetések ünnepélyes feltűzésénél a magyarul nem tudó Bem szintén szerepet szánt neki. a »nép-költőnek«, aki nemcsak a n'yelvnek, de az ékesszólásnak is mestere volt. Meglehet, hogy a kitüntetések ügyének vezetését ráruházta; ezért volt a 'üszőnél egy egész köteg dék?ra910- ÍI'.yes Gyula: Petőfi. Budapest,

1954.).

Valószínű, hogy Petőfit nem a három tömegsír egyikébe, hanem a körülbelül ötven magános honvédsír valamelyikébe temették. Ezeknek a helyei ma már teljesen ismeretlenek. A költő testereklyéinek felkutatása

reménytelen vállalkozás volna. „Ne feledjek — jegyzi meg ezzel kapcsolatban Dienes András —. hogy a magányos sír soha, em fekszik oTyan mélyen,- mint a tömegsír, a csontokat a,z ekevas is kiforgathatta nagy vasútépítkezés is föl-y* erre ... ” Csak halálának a helyét ismerjük, sírjának pontos helyét nem. Csontjai ott porladnak valahól Fehéregyháza közelében, Erdély földjében. De nem is a sírja a lényeges nekünk, hanem az ő csodálatos életigen, a hír halálod

Kimondani haboz,

. S hogy a nehéz követség

Nagyon zokon na essék,

Szavában ingadoz.

1936-ban is felröppent a hír egy Petrovics Sándorról, aki a múlt század közepén Szibériába került. Illyés Gyula erről a következőket írta:

„1936 nyarán egy bécsi lap közölt nagy oikket arról, hogy egy szibériai faluban írásos adatokra bukkantak; ezek szerint a múlt század második felében élt ott egy Petrovics Sándor nevű magyar száműzött, 1864-ben halt meg. Azonnal írtam egy orosz írói egyesületnek, diplomáciai testületekhez fordultam: derítsék ki. mi igaz ebből; szerezzék meg, juttassák el hozzánk azokat az iratokat, minden sort. ami attól a Petrovics Sándortól hátramaradt,

hátha magyar betű is akad köztük, mert leghitelesebben a vers után állapíthatnánk meg, valóban Petőfi élt-e ott; a vers a költő legbiztosabb személyi igazoló irata.

Az derült ki. hogy a múlt század második felében valóban terjesztettek kéziratban oroszul olyan iorra- dalmi Petőfi-verseket, amelyeknek nincs magyar eredetije. De az is kiderült végül, hogy ezeket orosz forradalmárok írták, s az akkor már Oroszországgá is ismert magyar kőiig nevét csak álnévképp fedőnévként írták _ ’mintegy engesztelésként vagy tán kihívásként — verseik alá. Lényegében tehát én is becsapódtam.

Nem kaptam semmit. Csak azt, hogy magam is át- érezhettem a hajdani Pető- fi-várók izgalmát, oly megható hiszékenységét.” (Ily- lyés: Petőfi. 241—242. o.).

így fogadtam most én is a Kárpátontúli Ifjúság című lap híradását a szibériai Petrovics—Petőfiről, illetőleg a Heves megyei Népújságban ezt ismertető oikket. E cikkekben jó lett volna arra is utalni, hogy Mukacsevo, ahol ez a mostani Petőfi-hír felröppent, a magyar történelemből is jól ismert Munkács várossal azonos, ahol 1847 nyarán Petőfi is járt, sőt. ott írta A munkácsi várban című versét.

műve, amely halhatatlan!

Petőfit az eltűnése után többé senki sem látta életben. De Jókai is leírta Az új földesúr című regényében. hogy a szabadságharc után sbkan reménykedtek : hátha nem halt meg a költő, csak büjdosik; és az emberek hiszékenységével

A Pagirja nevű lelkes munkácsi helytörténész adatai csak sokat sejtetőek. de semmit sem bizonyítók. Nem elég valamiről „tudomást szerezni”, hanem a kutatásban tudományos alapossággal kell eljárni. Pagirja munkamódszerének hiányosságai a Népújság-beid cikknek e soraiban is tükröződnek:

Kis garzonlakás a Csebokszári-Iakótelep egyik magas épületének kilencedik emeletén. A szobában rengeteg könyv — „túlcsordulnak” a polcokon, már a szőnyegpadlón is megtelepedtek. Az ablak alatt színes diák, rendben, katalogizálva. Rajtuk szép tájak, ritka növények és madarak. Itt él Szabó László, a természet ismerőinek és szerelmeseinek Laci bácsija. Ma, 69 évesen is, fáradhatatlanul járja az országot. Nyíregyházától Sopronig, hogy minél több embert győzzön meg élővilágunk védelmének fontosságáról.

„A szovjet helytörténész tudomást szerzett arról is, hogy egy szemtanú szerint a nagy költőt 1230 bajtársával együtt egy tömegsírba helyezték, s amikor a mellén sebesült Petőfit egy szász a gödörhöz vonszolta, ő halkan felnyögött: Ne

temessenek él, élek.... én vagyok Petőfi! Pagirja így gondolkodott: Ha a költő

még élt, kimászhatott a sírból, és a többi magyar katonával együtt fogságba kerülhetett.”

Valószínűnek tartom,

hogy Pagirjának ez a tudomásszerzése nem máson, hanem Illyés Gyula könyvén vagy annak orosz fordításán alapul. Illyés ugyanis — egy kissé regényesen

— így képzeli el Petőfi halálának másnapját:

„Másnap a segesvári szász polgárok kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték még volt. azt összeszedték. S ha véletlenül ő még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az 1030 elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra. hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: — Ne temessetek el..., élek! — Dögölj meg,

— hangzott felülről, és gurgatták a holttesteket.”

Az Illyés föl jegyezte legenda így szült most egy újabb Petőfi-legendát,

amelyben a segesvári csatában elesett magyarok száma is az Illyésnél említett 1030-ról 1230-ra emelkedett.

Kedves apróság a munkácsi ifjúsági lap új Pető- fi-legendájában az is, hogy Petrovics-Petőfi ott a mesz- sze Szibériában, a Bajkál- tó közelében, Csita város környékén Kiskőrösről nevezte el a tanyáját. Csupán ez az adalék is elárulja, hogy az egész történet, illetőleg elképzelés folklorisz- tifcus eredetű, az igazi Petőfi ugyanis másfél éves korában elkerült Kiskőrösről, s őt minden kedves gyermekkori emléke Kiskunfélegyházához fűzte. Annyira, hogy az ott. Félegyházán írt Szülőföldemen című versében így kedveskedett ennek a városnak:

Itt születtem én ezen a

tájon

Az alföldi szép nagy

rónaságon,

Ez a város születésem

helye,

Mintha dajkám dalával

vón tele ...

Ha lett volna Petőfinek valahol tanyája, azt legföljebb Félegyházáról neveivé ’VeîîîS el- De szerintem erről a városról Egy tanyának ilyen — iskolai életrajzokon alapuló — elnevezése csak az utókornak Petőfi iránti tiszteletéből fakadhat

Pásztor Emil

— A természet iránti érdeklődésem még a gyermekkorból ered — vallja. — 1916-ban születtem, Makiáron., apám vízimolnár volt. Képes voltam napokat átgubbasztani a patakparton, hogy a halakat, békákat megfigyelhessem. A korombeliekkel a kosárral való halászattól a gátépítésig, sokféle elfoglaltságot találtunk magunknak. A madarakba akkor lettem szerelmes, amikor a kezembe került Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című, gyönyörűen illusztrált könyve. Eleven voltam, úgyhogy a szüleim gyakran találgatták estefelé: vajon csuromvizesen, sárosán vagy ágaktól tépetten érek-e haza.

— A gimnáziumot Egerben kezdtem el, de már Pesten, a Szent Imre (a mai Ady Endre) Gimnáziumban érettségiztem. Máig is büszke vagyok arra, hogy itt megnyertem az 1934-es országos természetrajzi versenyt. Ennek egyszerű magyarázata van: a madarakkal foglalkozott a legtöbb feladat, róluk pedig ekkor már elég sokat tudtam. Érettségi után Zircre kerültem, ahol három évig munkálkodtam a Cisztercita-rend kötelékében, majd — miután megszereztem a biológia— földrajz szakos tanári diplomát — Bajára mentem tanítani.

— Szerencsém volt a munkahelyeimmel. Bárhová kerültem, mindig találtam olyan szépségeket és érdekességeket, amelyek segítették a tanári munkámat, és kitöltötték a szabad időmet is. Baján a Duna-ártér vízi világa, később a Velencei-tó és a Vértes erdei — melyekről két munkatársammal könyvet is írtunk — kötötték le az érdeklődésemet. Mindig sikerült a diákjaim közül szervezni egy olyan csapatot, akikkel rengeteget kirándultunk, gyalog vagy éppen biciklivel, örömmel töltött el, ha láttam, hogy megértették: nem a természet van az emberért, hanem az ember az élővilág része. Nem legyőzni kell a természetet, mert ez az emberiség legnagyobb veresége lenne. Ellenkezőleg: együtt kell élni vele. Övni a még meglevő értékeit, menteni a még menthetőt — ez elemi létérdekünk. Hiszen gondolni kell az unokáinkra, meg az ő unokáikra is. Szerencsére SZÍ ma egyre többen így látják, szerte a föidgÖiyÖÄ.

— Abbahagytam 1970-ben a tanítást és a Természet- védelmi Hivatal megbízásából, átköltöztem Nagyiván- ra. Életem legnagyobb élményének tartom, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park alapítói között lehettem. A természetvédelmi terület létrehozása nem ment könnyen: egyrészt ez volt az első ilyen magyarországi vállalkozás, s nem voltak tapasztalatok, másrészt pedig a tsz-ek, állami gazdaságok nagy ellenállást fejtettek ki a tervvel kapcsolatban. A Hortobágy egyedülálló növény- és állatvilágának megőrzése azonban mindenképpen szükségessé tette ezt a lépést, amelyet egyébként külföldi No- bel-díjas tudósok is támogattak. 1980-ig dolgoztam a HNP természetvédelmi fel- ügyelőjeként. Nyáron kint voltam a pusztán, télen pedig Budapesten, a Madártani Intézet könyvtárában rendszereztem megfigyeléseimet, tapasztalataimat.

— Egy évig dolgoztam még a Bükki Nemzeti Parkban is — a hegység még diákköri jó ismerősöm —, majd 1981-ben nyugdíjba mentem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem dolgozom: hozzászoktam, hogy állandóan úton vagyok, most sem tudok másképpen élni. Járom az országot és mesélek az embereknek a hazai tájakról, növényekről és állatokról. Még a Vértesben kezdtem el fényképezni, és azóta kikopott a kezem alól néhány Practica, de összegyűlt tizenkétezer színes diám. Ebből úgy tudok válogatni, ahogy éppen a mondandóm kívánja. A nyugdíjaskor nagy ajándéka számomra, hogy eljuthattam Ausztriába, Svájcba, Olaszországba és az USA-ba, ahol rengeteg élményt gyűjtöttem és levon(A szerző felvétele)

hattam egy, számunkra szomorú tapasztalatot: az ott élők sokkal jobban ismerik és védik környezetüket, mint mi, magyarok.

A természet szeretete nem alakul ki magától, az embereket erre is nevelni kell — hangsúlyozza végül Szabó László. — Lehetőleg korán, amikor a legfogékonyabbak vagyunk. Én mindig is ezt tartottam a legfontosabb feladatomnak, és különösen annak vélem ma, amikor egyre többen költöznek a városokba. A gyerek lakótelepen nő föl, hatalmas betonkockák között, ahol virágillat helyett szemetet sodor magával a szél. Igazi vadakat, madarakat csak a tévében lát : csoda-e hát, hogy a motorját bőgeti egész nap és kitördeli a frissen ültetett csemetéket? Ki kell vinni az erdőbe, a hegyek közé, tíbgy saját tapasztalataiból érthesse meg: a domboldalakon és a fák között élőlények élnek, akiknek megvannak a maguk szokásai és éppen annyi joguk van a maguk életéhez, mint nekünk a miénkhez. Le kell ülni vele egy réten és azt mondani: Hunyd le a szemed és fülelj! Hallod, milyen beszédes itt a csend? Minden, ami él, hangot ad. Susognak a fák, surrannak a gyíkok, csi- vitelnek a madarak. Üss ösz- sze két fadarabot! Most két követ! Ugye, egészen másként muzsikálnak?! Hajolj le egészen a földig: ott dolgoznak a hangyák. Aztán nézz fel az égre, hogy lásd a madarak királyát, a sast!

Ha valaki keresi és hiába csenget a garzonlakás ajtajánál, a kilencedik emeleten, biztos lehet benne, hogy Laci bácsi úton van megint. Talán vonaton vagy buszon zötykölődik éppen, táskájában a vetítőgéppel és a gondosan válogatott diákkal a Hortobágyról, a Bükk- ről mesél valahol: talán Nyíregyházán, talán Sopronban, talán itt, Egerben, valamelyik iskolában. A meséi i^i'eíore n?m rg, Ueïùôiînek, hogy „volt egyszer egy természet”. Azért dolgozik, hogy ez később se legyen így. Az energiának, ami mozgatja, két neve van.

Az egyik: hit. A másik: akarat.

Koncz János

MESTER ATTILA:

fi Honda-louag

Balaton-parti kemping. A feleségem régóta gyűjtöget, hogy egyszer már mi is, és főleg a gyerekek miatt. Feleségem azt is kiszámolta, hogy fejenként száz forintot költhetünk naponta, kettőnket egynek-egynek. a gyerekeket pedig fél főnek számolva. Nem sok. de nem is kevés, ha azt is hozzávesszük, hogy itt a teljes ellátásunk megvan. A tábor közvetlenül a tó partján fekszik, a sátor nyílásán át látni a vitorlásokat.

Alkonyodik. A túlpart felől hűvösebb légáramlatokat sodornak át a hullámok, de ez alig enyhít valamit a napok óta tartó forróságon. Mintha egy dunsztos üvegbe lenne bezárva az ember, és jó erősen lekötözve celofánnal.

Elmegyek — gondolom —, s iszom egy pofa sört. A mai napra rendelt százasom még megvan, egész nap a vízben főttem, mire költ- ihettem volna. Az egyetlen hely. ahol sör kapható. a táboron kívül van, túl a Bertha Bulcsú által is „megénekelt” balatoni

körvasúton, amely egyre kevesebb helyen áll meg, s előbb-utóbb körbe fog fut- kározni, mint a kisfiam felhúzós vonata, amíg le nem jár. A vendéglőbe ilyenkor már csak forintért lehet bemenni. Ott ül a kerthelyiség ajtajában a pincér, és szedi a húsz forintokat.

— Én csak egy hideg sört szeretnék inni — mondom neki —, ha másként nem lehet, inkább kihozom ide. a kerítés tövébe.

— Diszkó van bent — mondja a vámszedő —, azért kell a belépő.

Megdönthetetlen érv.' Kifizetem a extraprofitot, és kihozok ikét sört. A diszkóval engem ki lehet űzni a világból, még itt is olyan a hangereje, mint egy távolkeleti vulkánkitörés.

Nicsak, egy Honda! Ott áll az út másik felén, ülésén egy űrhajós szkafanderre emlékeztető nagy fehér bukósisak. Ez igen — gondolom, míg fél fenékkel ülök a vaskerítés egyik oszlopának arasznyi talpazatán, — Belekerülhetett két Zsiguli árába, s egyáltalán hozzájutni sem egyszerű. A szomszédos oszlop tövében egy csergehajú. térdénél szakadt nadrágú fiatalember ül. Néz maga elé.

Foszlott trikója is olyan, amire a feleségem kapásból azt mondaná: túl érett

már, ideje mosógépbe tenni. Ül, szinte karnyújtásnyira tőlem, és nagyon szomorúnak látszik. Megsajnálom. Biztosan nincs húsz forintja, hogy bemenjen ebbe a csillagszórós leányvásárba. amit mind közönségesen diszkónak neveznek. Akkor hát legalább igyék egy kicsit.

— Ha már kihoztam ezt a két sört. hogy megérje a belépőt — mondom —. fogyasszon belőle. Itt van.

Rám néz, de szeme pillantása olyat árul el, hogy megborzadok tőle. Olyan lenézést, amihez legtávolabbi őseim se szoktak, vagy állandó lázadásokkal igyekeztek elégtételt venni érte. Aztán feláll, odamegy a csodás Hondához, ráteszi fürtökbe ragadt csergehajá- ra az űrhajós sisakot, és elzúg Balaton lelle Irányába. alacsonyan az út fölött, mint a vadászrepülők...